Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan.
Gyengülök, érzem. Az elmúlt hónapok eseményei megviseltek. A Roxfort, Killian, Francesca... Nem, ettől függetlenül nem mentem át agymosáson, nem tagadom azt, aki vagyok. Halálfaló. Ezen semmi nem változtat, bele égették a bőrömbe, ez vagyok én. Nem is akarok más lenni. Már nincs kiért más legyek, magamért pedig nem érdemes. Mégis, éreztem, ahogy egyre embertelenebb dolgokat teszek, olyat, amit bevallanom is nehéz, de szégyelltem. Elvettem Killian családját, élő példa volt a fájdalomra, amit okoztam, egy 16 éves lány könnyei. Ha már Killianéről nem vettem tudomást, ezt mennyire tudom elfelejteni? Arról már ne is beszéljünk, amit Francesca Roach-al tettem. Mindent elvettem tőle, amit csak lehetett, s magára hagytam. De ezt kérte a Nagyúr! És én a tökéletes katona révén teljesítem a parancsot. Miért érzem mégis, hogy néha rossz döntéseket hozok? Így lehet, hogy most a Foltozott Üstben ülök, és egy pohár nem is olyan jófajta gint kortyolok. El kellett jönnöm, már csak néhány hét van a tanévből, így ezt a hétvégét egy Londoni kiruccanásra szánom. Elég volt a gyerek ricsajból, és a dolgozatokból. Magányra van szükségem, s bár a mai nap kifejezetten zsúfolt kocsma talán épp nem a legmegfelelőbb választás, de még mindig mérföldekkel jobb, mint Roxmorts, ahol törzsvendég voltam. Az italomat kortyolgatva igyekeztem száműzni minden nyomasztó és felesleges gondolatot a fejemből. Akkor még nem tudtam milyen hosszú és fárasztó este elé nézek...
Sürgető volt mindenféle vágy, hogy megtudjak magamról valamit is. Csak a nevemet, már az is éppen elég lenne ahhoz, hogy kiinduljak, és kicsit nyomozzak: magam után. Ez igazán meredeknek és bizarrnak tűnt abban a tekintetben, hogy az emberek többsége mások után szokott kutatni, nem a saját múltja után. Én mégis ezt tettem. 2 egész hete. Próbáltam minden követ megmozdítani, hogy akármi is eszembe jusson és emlékezzek, de mintha kitöröltek volna mindent, megállt körülöttem a világ. Nem ismertem senkit és semmit, még magamat se. Aztán jött a megváltás mikor Tara megtalálta azt az egy cetlit a zsebemben, végre volt valami, amibe kapaszkodni tudtam és igaz, hogy ez csak egy név volt mégis számomra a megváltás. És soha nem gondoltam volna, hogy Ő fog majd én belém futni. És így történt, mereven ültem az asztalnál, amikor hallottam, hogy valaki az egyik asztalnál ülő férfiról beszél. Ez eddig nem is lett volna érdekes, addig a pontig amíg el nem hangzott a csodaszó, amivel már napok óta álmodozom: Damien Leroy. A fejemet rögtön kapok abba az irányba amerre a bámészkodók nézelődnek és beszélnek, de a beszédük már el is homályosodott, ahogy elindultam az asztala felé. Lehúztam az utolsó korty víz ízű whiskeymet és nagy erőt véve magamat, a már agyon gyűrött cetlimet szorongatva léptem a háta mögé. - Damien?! – suttogtam a tarkóját bámulva és vártam valami megváltást tőle. Igazából már mindegy lett volna, hogy mit mondd vagy csinál, minden egy visszajelzés. Bár talán ha most felállna, és azt mondaná, hogy halványlila gőze sincs, hogy én ki vagyok, akkor talán magamba roskadnék. Ő volt az egyetlen esélyem arra, hogy valamit is megtudjak magamról. - Ismer maga engem? – támaszkodtam meg a széke támláján, mert úgy éreztem, hogy menten felmondják a lábaim a szolgálatot, ha nem kapok valami kecsegtető választ. Direkt nem beszéltem hangosan, nem akartam magamra vonni az egész kocsma figyelmét, igaz már megtettem azzal, hogy nem a rossz arcúak közé tartoztam. Egyetlen tetoválásom volt csak és arról se tudtam semmit, igazából nulla volt a tudásom. A whiskeyt is azért ittam, mert elvileg azt itt szeretik, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem lesz az én kedvencem. - Kérem, mondja, hogy tudja, ki vagyok. – hajoltam közelebb hozzá, zöld szemeimet az övébe mélyesztve. Már könyörögtem is volna csak tudjak meg magamról valamit. Az apró cetlit amit közben izgatottan gyűrtem össze az asztalra raktam elé, hogy lássa az ő nevével kelek s fekszem már napok óta.
Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan.
Mintha valaki figyelne. A paranoiai eddig nemjátszott szerepet az életemben, de úgy tűnik, az elváltozni látszik. De nem csak beképzelem, esküszöm! Érzem, hogy valaki átható pillantása lyukat fúr a bordáim közé. Akkor sem fordulok hátra, én vagyok az erősebb, ha most hátrapillantanék akkor beigazolódna, hogy paranoiás vagyok. Nem hagyhatok rést a pajzsomon. Inkább tovább kortyolgatom ginemet, egészen addig, míg nevemet nem hallom. Na erre már megfordultam. S amit láttam, leforrázott. - Frankie? - bukott ki belőlem a döbbent kérdés, és már tudtam is, mekkora hibát vétettem. Elárultam magam. Egyszerűen rá kellett volna vágja, hogy nem, nem ismerem, aztán szép sikkesen lelépni. De neeeem! Nem bírom tartani a pofámat. Francba, francba, francba! Egyáltalán honnan a jó büdös fenéből tudja a nevem? Nagyot nyelve követtem mozdulatát, ahogy óvatosan letesz elém egy ronggyá olvasott papírfecnit, rajta az én nevemmel. Nagyot nyelve emeltem rá tekintetem, hogy végül szemünk találkozzon. Láttam az esdeklést a íriszeibe, az elveszett, elkeseredett pillantást. Ki adhatta neki a cetlit? Csakis halálfaló lehetett, és csak is olyan, ami tudott erről a tervről. Volt egy olyan megérzésem, hogy a Nagyúr terveiben az is szerepelt, hogy Frankie rám találjon. Komolyan? Tényleg? Először Killian, azt ez a lány? Minden amatőrt az én nyakamba kell akasztani? Mondjuk utóbbi legalább szemrevaló volt. - Igen, ismerlek. - szólaltam meg végül hosszú hallgatás után. Kezemmel a velem szemben lévő szék felé intettem, jelezve, hogy üljön le. Bár nem voltam megbizonyosodva róla, hogy a Foltozott Üst a legtökéletesebb hely erre a beszélgetésre. Az asztal alatt pálcámmal egy gyors suhintással elvégeztem egy disaudio bűbájt. Ha már nyilvános helyen kell mutatkozunk, legalább ne hallják azt, amit mondunk. - Ki mondta, hogy hozzám gyere? - kérdeztem első körben, mert a kíváncsiságom erősebb volt most bármi más kötelezettségemnél. - Kitől kaptad a cetlit? - a bűbáj ellenére halkan beszéltem, csak, hogy nyomatékosítsam a velem szembe ülőt, hogy olyan dolgokról beszélünk, amiről nem lenne szabad. - Mit akarsz tőlem?
Innom kellett volna egy üveg valamit, amiben alkohol van, hogy ezt az estét túléljem, ez már biztos. Hisz hogyan is bírja ki az ember azt, hogy ne zúdítson mindent egy ember nyakába, aki tud róla valamit? Igaz, az emberek többségével nem történik olyan, hogy egyik napról a másikra elfelejti az életét. Vadul kutattam valamit Damien szemében, ahogy kiejtette a nevemet olyan volt mintha régi jó ismerősök lettünk volna, mégis láttam, ahogy megdöbben és egy pillanatra még valami rémület is átfutott az arcán, de erre nem mertem volna megesküdni. - Frankie?! – ismétlem utána, kicsit másabb hanglejtéssel, mint ahogy ő mondta. Próbálom beazonosítani, hogy milyen név becézése lehet ez. - Mi a nevem? – ültem le az invitálásra és előre dőltem megtámaszkodva az asztalon, hogy mélye a szemeibe tudjak nézni. Ez amolyan megszokás lehetett nálam, erre már rájöttem. Próbáltam elemezni az embereket, a szemükbe fúrva sajátomat. Lehet, hogy az eltitkolt életemben valami pszichomókus voltam. - Senki nem mondta. Ez a papír volt a zsebemben. Ez a te neved nem? – böktem fejemmel a papír felé ami immár előtte hevert. Még az is lehet, hogy leégetem itt magam és nem is ő az, hisz arra még nem adott egyértelmű választ, hogy ő az akit keresek. Bár már az sem érdekelne, ha nem ő lenne Damien, hiszen eljutottam valakihez, aki elvileg ismer, és még becézget is. Nekem már ez bőven elég. A kérdésére azonban, hogy mit akarok, tőle szemöldökömet felemelve kerekedik el a szám. Talán nagyobb indulattal kezdtem neki a mondandómnak, mint kellett volna. - Mi az, hogy mit akarok tőled? Felkeltem egy sikátorban úgy, hogy a nevemet se tudtam, és ez a valami volt a kezemre tetoválva. – húztam fel a kezemen a pólót, hogy megmutathassam neki az ismeretlen tetoválást. Nem érdekelt, ha más is látja vagy hüledezni fognak, hogy mi a francért van egy nőnek ilyenje, bár ez pont az a hely ahol nem úgy néz ki, hogy elítélnek egy tetoválásért. - Az egyetlen kapaszkodóm ez a cetli. – böktem rá a megviselt papírdarabra, amin tényleg látszott, hogy szegény átélt már egy s mást. Persze, hiszen ettől vártam valami választ, hátha egyik pillanatról a másikra a simogatásától visszajönnének az emlékeim. - Egy cetli amire a te nevedet írták. Szóval, ha még ezek után is azt kérdezed, hogy mit akarok akkor valaki nagyon rossz nevet ír le nekem. – dőltem hátra a székemben, karba tett kézzel és vártam, hogy na majd most megtudok mindent, de úgy tűnt a velem szemben ülő férfi nem adja magát könnyen. Hát jó, mert én sem vagyok könnyű eset Damien Leroy.
Amit látok, az csak a kéreg. Ami a legfontosabb, az láthatatlan.
Aggasztó volt a helyzet. Ez a lány tele volt kérdésekkel. És, még ha tudtam volna mindent vele kapcsoltban, akkor sem válaszolhatok. Nem lehetett. Nem adhattam választ, s nem tisztázhattam a ködöt a fejébe. Nem véletlen vettem el az emlékeit, nem vezethetem rá őt a múltjára, mert annak szörnyű vége lesz. Kiderülne, hogy miket művelnek Voldemort halálfalói a nagyvilágban, habar az Azkaban rácsai mögött találnám magam. Felháborodása persze érthető volt, ám az emelt hangnemre mégiscsak felvontam szemöldököm. Figyeltem, ahogy keze után kap, s feltépi felsőjének ujját, hogy arcomba nyomja a sötét jegyet. Elhűlve nyúltam utána, fogtam meg alkarját, s rántottam vissza sietve a bőrére. - Mit művelsz, normális vagy? - sziszegtem arcába villámló tekintettel. - Ezt soha többet ne csináld! Érted? Ha valaki észreveszi rajtad a sötét jegyet, annak szörnyű következményei lesznek! Fújtatva húztam le a poharamban lévő maradék gint, mint egy szíverősítőt. Talán elég lett volna ha csak bizonyos részleteket törlök ki az emlékeimből, s nem mindent. Nehéz helyzetbe kerültem, s a felelősség teljesen rám hárult. Nekem kell majd egyengetnem Frankie útját, s valószínűleg ez már a legelején meg volt írva. Így akarta a Sötét Nagyúr, s mindezt úgy, hogy beavatott volna a terveibe. Fájón masszíroztam meg arcomat. Oldalvást körbepillantottam a helyen. Habár nem halhattak minket, mégis egyre több szem szegeződött ránk. Ezt itt nem folytathattuk, mert bajba kerülünk. Egy hajtóvadászat meg aztán pláne nem hiányzott nekem. - Állj fel! - szólaltam meg végül kicsit parancsolóbban a kelleténél. Felemelkedtem a székből, és elindultam fölfelé, oda, ahol a szobák voltak. Nem akartam már visszautazni ma a Roxfortba, így aztán kivettem a szobát, hogy meghúzzam magam. Habár nem a Foltozott Üst volt a vágyaim netovábbja, de csinos kis borravaló fejében egész normális szobát kaptam. Kinyitva az ajtót kitártam magam előtt, hogy beengedjem Frankiet, majd becsuktam, s rögtön az asztalon lévő ginhez léptem. Töltöttem magamnak egy pohárral, majd elhatározva, hogy jól nevelt férfiként viselkedek, töltöttem egyet a mai díszvendégnek is. Odaléptem hozzá, s a kezébe nyomtam, én magam pedig felhajtottam az egészet. Ezt józanul biztos nem vagyok képes végigcsinálni. Hátam a szekrénynek vetettem, miközben hosszan megpihent arcán a tekintetem. Okosan kell ezt csinálnom, s megválogatnom minden szavamat. - A neved Francesca. Huszonhat éves vagy. És boszorkány vagy. Tudod mi az, ugye? - kérdeztem tőle kissé elbizonytalanodva. - Az ott a kezeden Voldemort nagyúr sötét jegye. - gyors kalkuláció után döntöttem. Felhúztam karomon az inget, hogy láthatóvá váljon alkaromon ugyanaz a minta, ami az övén is van. - Halálfaló vagyok. Ezt jelenti ez a jel. A Sötét nagyúr hívei - ha jobb tetszik katonái - viselik magukon. Ez köt össze minket. Ezt a jelet használva szólít minket magához a Nagyúr. Egy pillanatra elhallgattam, hogy leülepedjenek benne a dolgok. Valószínűleg a felét nem értette annak, amit elmondtam, s csak remélni tudtam, hogy arra már rájött, hogy nem ugyanolyan, mint a többi ember.
Kezdőlap
