Nem rendelkezem könnyen megjegyezhető családfával. A szüleim halála óta csak a férjemre és a lányomra számíthatok. Az anyai nagyanyám véla volt, így egynegyed részt én is az vagyok. A nagyapám egyszerű varázslóként született, akit rögtön elbűvölt a nagyanyám, de a sokak által csak pillanatnyilag titulált vágy ennél sokkal több lett: szerelmük az idő múlásával sem kopott meg. A frigy gyümölcse lett az anyám, Cora. Az apám egyszerű ember volt, így én magam félvérnek vagyok tekinthető. Soha nem folydogált az ereimben igazi aranyvér, és mindig is megvetettem azokat, akik ezt hangoztatva vártak elismerést. De Hollóhátas voltam, előttem csakis ésszel lehetett bizonyítani, nem nagyszájúskodással. Legalábbis, a legtöbb esetben így volt.
Az életemben csak egyetlen kötelékben vagyok hajlandó hűséges lenni, az pedig Kingsley és a lányom iránt érzett kötődésem. Az egyre baljósabb kinézetű alakokat inkább elkerülöm, már ha nem sétálnak be önként a boltomba, hogy híveket akarjak verbuválni az általuk csak Sötét Nagyúrnak szólított férfinak. Az pedig egyáltalán nem megnyugtató, hogy ezek a toborzott varázslók és boszorkányok már beszivárogtak a Roxfortba... a családom közelébe.    

Az ajtóhoz sétáltam, hogy megfordítsam a táblát. Az óra pár másodpercre fordult rá a hetes mutatóra, és már rutinná vált, hogy a kongást meghallva rögtön kitegyem a "Zárva" feliratot. Nem volt semmi bajom az itteni emberekkel, nagyjából mindenki tudta tartani magát, és az utolsó fél órában szépen kiürült a bolt - általában. Az utóbbi időben túl gyakran láttam itt olyan alakokat, akiket amúgy nem akartam a vásárlóim listáján látni. De nem volt okom, indítékom kitessékelni őket, hiszen nem tették tönkre a könyveket, nem borogatták a szekrényeket, még egy lapot sem téptek ki a kötésekből. Azt hiszem, nagyobb szentségtörést amúgy sem láttam volna ezen kívül. Ezek a könyvek már az életem részévé váltak, sokan neveztek strébernek a roxforti hét év alatt, sosem hiányozhatott a kezemből egy-két vaskos kötet. A tudásvágyam nagyobb volt mindennél, ebben élhettem ki magam, és valahol rosszul érintett, hogy mások ezt nem tudták ha más nem, szó nélkül hagyni. De időben megtaláltam az én emberemet ebben, aki nem nehezményezte, ha lefekvés után egy apró fénycsóva mellett még elolvastam pár oldalt a kedvenc kiadványomból. Meg kellett találnom az egyensúlyt, a kompromisszum fontosabbá vált az idő múlásával, hisz nem voltunk már tizenhét évesek.
Összekészítettem a holmijaimat, hogy hazaindulhassak. Pár könyvet is bekészítettem, habár ez volt a napom legrosszabb pillanata. Volt családom, mégis egy olyan otthonba tértem haza ilyenkor, amely kongott az ürességtől. Csak pár fénykép bizonygatta, hogy a ház amúgy élettel teli, főleg ha a nyári vagy karácsonyi szünidőt Aurora és Kingsley is otthon tölti. Nem mintha nem lett volna szokásuk néha felbukkanni, ezek a látogatások általában meglepetésszerűen értek, de a lehető legjobb értelemben.
Amikor viszont meghallottam az ajtóhoz szerelt csengő hangját, mutatóujjammal a fejem tetejére toltam a szemüvegemet. - Zárva vagyunk! - emeltem meg a hangom, hogy kiordítsak az üzlethelyiségbe. Ilyenkor csak a tábláról szoktam gondoskodni, az ajtót még nem zárom be, elvégre én is ott távozom, és elég egyszer intézkedni. Bíztam abban, hogy ismét valami váratlan látogatás Kingsley részéről, de ahogy a táskámmal a kezemben visszasétáltam, már tudtam hogy erről szó sincs. Leginkább a férfi arca volt az, amely rögtön a retináimba égette magát. Az egész jelensége baljós érzetet keltett, felkavart, főleg mikor rám emelte a tekintetét. Egy drága, bőrkötéses könyvet tartott az ujjai között. - Mint... mint mondtam, zárva vagyunk - ismételtem meg a szavakat, az arcomról pedig minden félelmet eltüntetni próbáltam, de a ravasz mosoly rádöbbentett arra, hogy még nekem sem ártana mit tanulnom Kingsley trükkeiből.

Ez a találkozó változtatott meg mindent. A férfi öt percet töltött a boltam, egy kötet után kutatva, amelyet végül nem talált meg. De nem hagyta csak úgy annyiban. Azt akarta, hogy megszerezzem neki. Vagyis, ahogy ő mondta, nekik. A szó elhangzásánál mintha izzani kezdett volna a csuklója. Egy tetoválás alját láttam kilógni a vastag kabát alól. Nem tudtam, mire kell neki a könyv, de eléggé nyilvánvalóvá tette, hogy szüksége van rá. Máskülönben soha nem merte volna megfenyegetni a családomat. Ki tudja, mióta tartott szemmel engem, és azt, hogy hová megyek haza. Nem volt nehéz a nyomunkra bukkannia, hisz ez egy békés, nyugodt városka volt, nem voltak titkaink egymás előtt. És tudta, hogy ha a saját életemmel veszteget meg, nem fog elérni semmit. Egyetlen fogást tudott rajtam találni... a családomat.
De nem tudtam, honnan szerezhetném meg neki azt a kötetet...