xxx | words: 344 | home?

Nem olyan nagyon régen keveredtem ide a rengetegbe. Az elmúlt napjaim azzal töltöttem, hogy igyekeztem a lehető legjobb helyet megtalálni a sátram számára. Nem volt könnyű döntés, mert az erdő mélye bizony sötét lényeket rejt, jobb tőlük biztos távolban maradni, azonban túl közel sem merészkedhetek a széléhez, mivel nem kedvelem túlzottan a hívatlan látogatókat. Végül nem is olyan sokkal a mai nap előtt megtaláltam a helyet, és lepakolva felvertem a sátrat a szokásos védőbűbájokkal körülvéve. Nem túl erősek, de legalább valamire jók. Időnként bosszant, hogy nem tudok erősebb, bonyolultabb varázslatokat végrehajtani, aztán belenyugszom a dologba. Elég jól megtanultam már a varázstalan módszerek alkalmazását ahhoz, hogy ez ne akadályozzon. Nos, ám mire nagyjából sikerült otthonossá tennem a helyet, erősen megéheztem, mivel a tartalék elemózsiám is elfogyott, így kénytelen voltam kimerészkedni, csak a legszükségesebbeket hozva magammal, hogy feltöltsem a készleteimet. Már két napja vagyok távol a kis bázisomtól, kénytelen voltam egy kisebb menedéket építeni, hiszen az este zuhogott az eső. Ám ennek köszönhetően reggelre csodás friss illat fogadott, a tipikus eső utáni aroma, ahogy a föld elpárologtatja magából a nedvességet. Mindez megfűszerezve még egy kis kellemes madárcsicsergéssel és máris jól indul a napom.
A délelőtt kemény munkával telt, de meglett az eredménye, hiszen mostanra már egy szépséges pár fácán pihen felakasztva egy nagyobb ágra. Így késő délutánhoz közeledve ideje megnéznem a másik két csapdát is, nem árt, ha az ember felkészül az ínségesebb időkre, így elindulok. Csak pár száz métert kell mennem és meg is találom a vergődő nyulat, amint a hurok a lábára tekeredett. Vadnyúlnak tűnik, nem áll szándékomban senkinek sem megenni a házi kedvencét, bár aligha jönne utána a gazdája idáig. Egy hirtelen mozdulattal elroppantom a nyakát, véget vetve a szenvedésének. Kiszabadítom a csapdából és elindulok a másik felé. Az még üresen áll, így azt ott hagyom. Visszaérve az ideiglenes táboromhoz veszem észre, hogy nem érnék vissza sötétedés előtt, így jobb lesz, ha a mai éjszakát még itt töltöm, ha már ilyen kényelmes lakot sikerült alkotnom. Elégedetten akasztom a nyulat a madarak mellé. A tegnap szedett fa még bőven kitart, így nekiállok tüzet rakni.

Az utóbbi napokban több furcsaság is felmerült. Az egyik, hogy több diák megfordult nálam a legendás lények gyakorlati órája után, hogy láttak valami emberszerű mozgolódást az erdő szélén és hogy meg tudom-e mondani nekik, vajon mi lehetett az. Tudtommal pedig nem élnek emberek az erdőben, hiszen túl veszélyes lenne. Úgyhogy igazából teljesen hidegen hagyott a helyzet. Viszont miután az egyik tanár is eljött hozzám, hogy tényleg igaz, ő is látott valamit vagyis... valakit, akkor már bogarat ültettek a fülembe. Egyébként is kíváncsi természetű nő vagyok, de a legfontosabb számomra az, hogy a tanári kar és persze a diákok is biztonságba legyenek. Ha pedig valaki tényleg lakik az erdőben, azt ki kell deríteni. El is indultam, nagy reményeket szőve ahhoz, hogy egy kentaur merészkedhetett ki egészen az erdő széléhez, de nem láttam ennek túl sok esélyét. Ők olyan népség, akik semmi pénzért nem érintkeznének emberrel, hiszen ez a törvényük és ha valaki megszegi, akkor kitaszítják és hát egyedül az erdőben... biztos vagyok benne hogy nem a kentaurok állnak a tápláléklánc csúcsán odabenn. Talárom szinte repül mögöttem, úgy igyekszem az erdő széléhez. Fiatal koromban párszor én is bemerészkedtem már ide, ezért ismerem a járást. Most már nem félek annyira, mint akkoriban, hiszen sokkal tapasztaltabb lettem és úgy gondolom, meg tudom védeni magam a veszélyek ellen. Nem kell túl messzire mennem, mire mozgolódást vélek felfedezni. A nyirkos, sötét erdő hangulata rossz érzéseket kelt bennem, ezért pálcámat kéznél tartom, biztos ami biztos. Először nem is akarok hinni a szememnek, hogy tényleg egy embert, egy nőt vélek felfedezni a fák közül. Követem őt messzebbről, majd amikor megáll, láthatóan valami táborhelyen, akkor lépek elő, megköszörülve torkomat. Remélem nem ugrik nekem hirtelenjében.
- Már elnézést, de kicsoda maga és mit keres az erdőben? - Ha tudok, akkor közelebb lépek. Jobban meg szeretném nézni az arcát, sok embert ismerek, a volt diákjaimat pedig mind megjegyzem. Furcsa, de mindig azt mondom, hogy ez is egy különleges képességem. Bizony, meglepődött arccal tekintek rá, de mégis rémlik a nő valahonnan. - Ms. Crox? - Nem folytatom a kérdezősködést, általában nem tévedek, de azért sosem lehet tudni. Pálcámat és kezemet is leengedem és egymás fölé teszem karjaim. Jól megszokott egyenes tartásom és komolyságom most sem enyhül.





Kukucs ◘  ©

xxx | words: 373| home?

Végül is egy eredményesnek mondható napot tudhatok magam mögött. Hallok némi neszezést az erdőben a visszafelé vezető úton, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, az erdőkben mindig van valami vagy valaki. Visszaérve a táborhelyemre éppen nekiállnék tüzet rakni, de ez sajnos nem következik be, mert valaki megzavar. A torokköszörülésre hirtelen megfordulok, kirántva a nagyobbik késemet. Furcsa, de a pálca jelenleg eszembe sem jut, pedig ha varázslóval van dolgom, akkor azzal többet érnék. Szemeim kicsit kikerekednek, ahogy egykori tanáromat vélem felfedezni. A kés még mindig fenyegetően mered felé, csak egy hangyányit eresztem lejjebb. Úgy tűnik a professzor is felismert, mert mond egy nevet. Egy olyan nevet, ami egykor talán hozzám tartozott. Egy felrémlő, homályos emlék, összeráncolom a szemöldökömet.
- Az nem én vagyok. A nevem Freya és jelenleg... nos, itt lakom – vonom meg a vállam. A hangom nyers, és közömbös. Nem akarom mutatni egy kicsit sem, hogy a név amit mondott ismerősen csengene. Amint megbizonyosodhatok róla, hogy McGalagony nem fog rám támadni, - hiszen sosem láttam, hogy megtámadott volna egy diákot – elrakom a kést. Inkább visszafordulok a készülő tűzhöz, a szemem sarkából azonban figyelemmel kísérem vajon mit is tesz most. Összegyűjtöm a fákat és előszedve a mugli tűzszerszámomat meggyújtom a tüzet.
- Nem tudom mit akar itt az erdőben, de nem éppen biztonságos hely – fordulok felé. Persze, talán nem pont neki kéne ezt mondanom, hiszen a professzor azon emberek közé tartozik, akit a régi életemben tiszteltem, és biztos vagyok benne, hogy meg tudja védeni magát. Még talán maradt valami régről... Engem tulajdonképpen nem zavar, csak nem is sejtem mit akarhat itt. Kezeimet melengetem a tűznél, miközben a válaszra várok. Egészen addig felőlem maradhat, amíg nem akar keresztbe tenni nekem. Akkor sajnos ez a találkozás nem épp a legkellemesebb irányt veszi majd. Leülök a tűz mellé, és elkezdem megnyúzni a nyulat. A hús persze frissen a legjobb, ha a tanárnő megéhezik, mégiscsak legyen mivel megkínálnom.
- Nem ül le? Van itt még hely önnek is, ha nem kell éppen visszasietnie az iskolába – ajánlom fel, mert jelen esetben nem tudok mást mondani. Mégsem küldhetem el nyíltan. Meg hát... be kell valljam időnként jól esik a társaság. Közben persze a kezeim nem pihennek, és a nyúl formálódik a kezem alatt. Vagyis inkább vedlik.