trouble

trouble

A ház maga nem nevezhető annyira fényűzőnek, mint amit egy arany vérű varázslócsaládtól elvár az ember. Ezáltal elbizonytalanodom abban, hogy valóban tiszta vérűek-e ezek az emberek, akik most éppen a nappalijuk közepén ülnek és halálra rémülve pislognak az előttük álló társamra, aki valóban nem éppen a legszebb teremtés akit a Föld a hátán hord. Más helyzetben talán én magam is megijednék tőle de tisztában vagyok vele, hogy egy nagyon egyszerű varázslóról van szó aki nem éppen az eszéről híres. De kegyetlenségben egészen jó úton halad.
Unatkozom. Az egyik porcelán csészét forgatom a kezemben, amit egy tölgyfa asztalkán találtam és próbálkozom nem elejteni és összetörni, na nem mintha annyira a szívemen viselném az ingóságaik sorsát csak nem akarom megzavarni a vallatást. Az ablaknál állva bámulok ki az udvarra és hallgatom a zuhogó esőt, ahogy veri az üveget. Már éppen elfordulnék, hogy felfedezhessem a ház többi helyiségét, amikor árnyakat pillantok meg a fészer felé mozogni. De az is lehet, hogy csak egyetlen árnyról van szó mindenesetre felkelti a figyelmem így szótlanul vágok át a nappalin és öltöm fel a maszkom.
Mélyen a fejembe húzom a csuklyát ahogy áthaladok az udvaron, ujjaim szorosan a pálcámra fonódnak, hogy ha valaki annyira bátor, hogy lesből támadjon rám akkor sikeresen tudjam hárítani az átkokat. A talpam alatt megreccsen egy deszka, ahogy belépek a fészerbe. Szalma és más takarmányok illata csapja meg az orromat. Várok egy picit, hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez és lassan elindulok, hogy megtaláljam az illetőt aki ide bújt be. Megtorpanok amikor valahonnan jobbról apró reccsenést hallok és már látom is ahogy mozdul egy apró alak. A pálcám ezzel egy időben kerül elő a rejtekéből és már mormogom is a bénító átkot, ami ha szerencsém van tökéletesen telibe találja a menekülőt. Azonban lehet, hogy a sors ma épp nem ilyen kedves velem így kénytelen vagyok egy kis macska-egér játékot játszani de végül a karjánál fogva sikeresen elkapom a lányt. Ujjaim béklyókként fonódnak törékeny karjára és kicsit sem kedvesen vágom neki a falnak, hogy aztán az álla alá nyúlva felemeljem a fejét, hogy rám nézhessen. A maszkom egy legyintéssel eltüntetem, nem szeretem ha az áldozataim nincsenek tisztában azzal, hogy mennyire jóképű és dögös halálfaló markába kerültek.
- Neked nagyon nem itt lenne a helyed, kislány – elvigyorodom ahogy realizálom, hogy egy diákkal van dolgom és nagyon is kíváncsi leszek, hogy vajon hogyan tudott megszökni az iskolából. Jó, persze mindenki tudja, hogy vannak kiutak a kastélyból Roxmortsba de egészen kevés azon vakmerő diákok száma akik ki is merik használni ezt.
- Mi a neved? - még mindig nem eresztem, esélyt sem adok neki arra, hogy kiszabaduljon a fogságból. Amúgy sem lenne sok esélye, azért fizikálisan rengeteg előnyöm van vele szemben. A csinos kis arcáról azt olvasom le, hogy nem éppen egy szende kislánnyal van dolgom bár lehet, hogy csak valami átverés áldozata lett. Szegénykém, akkor bizony nagyon rosszul járt.
- Mit keresel itt? - pofátlanul közel hajolva kérdezem miközben tekintetem le sem veszem a szürkés íriszekről – Remélem sikeresen megzavartam egy szerelmi légyottot. Bár kötve hiszem, hogy Dumbledore professzor pártolná az ilyen vakmerő cselekedeteket – még mindig vigyorogva kisimítok egy fekete tincset az arcából és a füle mögé tűröm – Egy okot mondj, hogy miért ne öljelek meg.

↯

Csak egy heccnek szántuk az egészet. Meglepni egy családot, megbújni a lakásukban, majd apró, de annál hatásosabb varázslatokkal a frászt hozni rájuk, ennyi lett volna a terv. Mindössze egyvalaki kellett hozzá, aki vállalja, és képes is végigcsinálni a mókát, anélkül, hogy meggondolná magát. Egyértelmű volt, hogy én leszek a kiválasztott, és akartam is, kellett már egy kis szórakozás a sivár életembe.
Nem volt nehéz feladat kijátszanom a kastélyban flangáló őrszemeket, csak kellett valaki, aki eltereli a figyelmüket, én pedig már osontam is ki az udvarra, onnan pedig hoppanálva kerültem a család kertjébe. Bár a hányinger igen erősen eluralkodott rajtam, mégis tartottam magam. Utáltam gyengének mutatkozni, pláne az is lenni, az nem lenne méltó hozzám.
Az már csak hab a tortán, hogy még esik is, megadja a hangulatot. A cseppek hidegen folynak végig rajtam, ahogy a ház bejárata felé sétálok, de mit sem törődök velük. Lehűtik doboló halántékom alatt a gondolataimat, így képes vagyok a feladatomra koncentrálni, arra, ami előttem áll.
Meggondolatlanság lenne ajtóstól rontani a házba, jobb előbb felmérni a területet, így is teszek. Nesztelenül járom körbe az udvart, és jegyzek meg minden részletet, hogyha kell, fel tudjam majd használni a család ellen, bármi, ami ötletet ad, jól jöhet. A házra csak egy pillantást vetek, éppen pár másodpercig időzik el rajta a tekintetem, egészen addig, míg a szemem sarkából rá nem találok egy árnyra. Az egyik ablak mögött magasodik, nyúlánkan, és éppen felém fordul. Óvatlanul mozdulok oldalra, túlságosan is láthatóan, pedig épp a láthatatlanság lenne a menedékem, helyette a fészert választom.
A sötétség óvón ölel körbe, nem várom meg, hogy íriszeim alkalmazkodjanak hozzá, tapintásom nyomán bújok meg a sarokban megbúvó ládák mögött, hátamat a falnak döntve. Nem kell sokáig várnom, hallom a talpak alatt nyikorgó deszkákat, a másik irányba távolodó lépteket, amik arra ösztönöznek, hogy még inkább a falécek takarásába húzódjak. Legszívesebben felkiáltanék, amint a deszkák hangos reccsenéssel szakadnak be alattam, és befogadva bokámat, hegyes szálkákkal tarkítják azt, mégsem teszem. Bár hiábavaló lenne azt hinnem, hogy az előbb a csendet megtörő hangfoszlány nem tűnik fel az alaknak, a következő pillanatban már egy csóvával nézek farkasszemet. Bár csak a fél oldalamat találja el, a bénító hatás azonnal a birtokába vesz, uralni kezd, én pedig megadóan tekintek fel az előttem kirajzolódó arcra. - Na ne mondd. - forgatom a szemeimet. - Miért is nem? - kérdezem pimaszul, el sem szakadva a sötét szempártól.
Igyekszem magamban jó mélyre hátráltatni a feltörni akaró félelmemet, a lehető legbátrabban ejtve ki a keresztnevemet az ajkaimon. - Silje. - susogom halkan, de határozottan. Még csak az hiányozna, ha tudná, sikerült megijesztenie. Végül is, volt már részem rosszabb helyzetben is, lassan kezdem megszokni.
- Csak szórakozni akartam egy kicsit. - vonom meg a vállaimat, nem törődően, közelségével sem foglalkozva. Nem is hajolok el tőle, előle. - Kétlem, hogy ebben a romos épületben bármilyen találkozót megejtenék. Dumbledore véleménye meg cseppet sem érdekelne. - húzom fanyar mosolyra az ajkaimat. Amíg a tincsemmel babrál, elgondolkodok mit is hozhatnék fel mentségemre. Ha egyedül lennék, valószínűleg én is a halálomat kívánnám, de, amíg van egyetlen ember, aki fontos nekem, nem tehetem meg. Még csak gondolatban sem. - Mert nem akarok meghalni. Még nem. - tekintetem rezzenéstelen, őszinte, és komoly, bár előtűnik belőle a kíváncsiság. - Milyen érzés ölni? - váratlanul érheti a kérdésem, mégis ez érdekel jelenleg a legjobban. Míg a családommal éltem, hányszor elgondolkodtam rajta, milyen lehetne megszakítani életük folyamatát. De akkor még túl gyáva voltam, és gyenge. Ma már nem vagyok.

Finnick & Silje

©

]

trouble

Nem sok örömömet lelem abban, ha én nem játszhatok el az áldozattal. Csak nézni, ahogy könyörgő tekintettel mered rám, hátha sikerül feléleszteni az együttérzés apró kis szikráját, hogy aztán leállítsam őrült, halálfaló társamat... Unalmas. Nem én mondom ki a kínzó átkot, nem én szabdalom át azt a kétségbeesett arcot, nem én bírom szóra. A dicsőség sem az enyém, akkor meg minek maradjak?
Sokkalta jobban felkelti a figyelmem az udvaron mozduló árny, akinek nem kellene ott lennie hiszen a család összes tagja itt ül előttünk a gyéren megvilágított nappaliban. Akkor tehát ki az ott? Reménykedve, hogy egy rendtagra bukkantam és a dicsőség, ami az elkapása után jár majd kizárólag engem illet, megtartom magamnak a kis titkot és egyedül eredek az idegen után.
Abban a pillanatban, ahogy már az első bénító átok félig-meddig eltalálja az áldozatom, rájövök, hogy bizony biztos nem egy képzett varázslóval van dolgom. Ahhoz túlságosan is könnyű volt elkapni, bár az is lehet, hogy épp belesétáltam egy csapda közepébe és csak hagyta magát elkapni. Mondjuk ki az a hülye, aki élvezi ha eltalálja egy bénító átok? Szívesen találkoznék egy ilyen mazohista állattal.
A kis csínytevőre azonban nem megfelelő jelző az állat, hiszen olyan bájos arccal találom szemben magam, aki bizony ha korombéli lenne – mert ugye első ránézésre megállapítom, hogy egy gyerekkel van dolgom – akkor igencsak könnyen csavarna az ujjai köré. Gyengéim a szép arcú boszorkányok.
- Ejj, igencsak felvágták a nyelved, kislány – rosszallóan csóválom meg a fejem, pedig igencsak örömömet lelem benne, hogy nem egy halálra rémült boszorka-tanonccal akadtam össze. Elképzelhető, hogy retteg mindenesetre remekül álcázza, ha így van – Silje … - összeszűkült szemekkel mérem fel az arcát és raktározom el magamban a nevét a későbbiekre, ha esetleg kedvem támadna mondjuk...foglyul ejteni és bájos londoni lakásomban házimunkára fogni – Nem érdekel Dumbledore véleménye? - felnevetek, hangosan hahotázva ahogy az őrültek szoktak a Mungóban nevetni – Tehát azt mondod leszarod a történelem egyik legnagyobb varázslójának véleményét? - még én sem lennék annyira bátor – ostoba? - hogy figyelmen kívül hagyjam Albus blablabla Dumbledore nagyságát.
- Kitalálom...mardekár? - felvont szemöldökkel pillantok le rá mielőtt feltenném a következő, mindent eldöntő kérdést. Nem akar meghalni, hm... egészen helytálló válasz azonban ami ez után következik engem is meglep.
Milyen érzés ölni? Őszintén szólva ezen még el sem gondolkoztam, talán Silje látja is a tekintetemben az elmélkedést, hogy milyen választ is adjak eme érdekes kérdésére.
- Nos, be kell vallanom erre a kérdésre nem számítottam tehát abban a megtiszteltetésben részesülsz, hogy nem öllek meg … még – teszem hozzá vigyorogva és hátrébb lépek miközben a pálcám egyetlen suhintásával köteleket varázsolok a leányzó lábaira és kezeire, hogy véletlenül se tudjon meglógni míg megfogalmazom magamban a tökéletes választ a kérdésére.
- Ölni...nagyszerű dolog – mondom lassan – Úgy érzed hatalmad van, egyfajta istenség lehetsz, hiszen a te kezedben van egy másik élőlény sorsa. Te döntöd el, hogy hagyod élni vagy ott rögtön elveszel tőle mindent – az ujjaim között forgatom ébenfekete színű pálcámat tekintetemet le sem véve Siljéről.
- Tán van valaki, akit szívesen megfosztanál az életétől? - kérdőn villannak szemeim, kíváncsi vagyok arra, hogy egy ilyen ártatlan arc mögött megbújhat-e a gyilkos szándék. Valóban édes kis lény-e vagy pedig a tökéletes külső egy romlott belsőt takar? Ki vagy te Silje?
- Segíthetek – közelebb lépek hozzá – Persze nem lesz ingyen, de ha képtelen vagy ölni … megtehetem neked – leülök az egyik kisebb kocka alakú szalmabálára és könyökeimmel megtámaszkodok a térdemen – Ha szeretnéd akár még ölni is megtaníthatlak … Csak az első pár alkalom lesz nehéz, utána megy mint a karikacsapás... - nincs is jobb, mint megrontani egy fiatal lelket – Ah, meg is van – összecsapom a tenyerem – Választhatsz: megtanulsz gyilkolni vagy megmondod kiket akarsz megöletni és vállalod az árát. Ha nem választasz: meghalsz.

↯

Óvatlan voltam, tájékozódnom kellett volna, mielőtt ismeretlen terepre merészkedek, mégsem tettem. Soha sem a megfontoltságomról voltam híres, merészségemről inkább, aminek köszönhetően sokszor keveredtem már bajba, ahogyan most is.
Megoldást, kiutat egyelőre nem látok, csak reménykedek, hogyha nem mutatok félelmet, sőt, érdeklődővé válok, megkegyelmez majd nekem. Gyermekkoromban megtanultam uralni az érzéseimet a sorozatos traumák által, segít, hogy most is csak azt az arcomat mutassam felé, amit szeretnék, ha látna. Azt a bizonyost, aki senkitől sem fél, nem retteg, elfogadja, amit a sors rámér. - Talán csak túlságosan megszoktad, hogy az áldozataid tekintete mindig csak félelemmel van tele, bocsánat, ha én éppen megtöröm a sort. - vonom meg a vállaimat, majd bólintok, amint megismétli a nevemet. - Oroszországból származom. - teszem hozzá, ki tudja miért, de szeretem, ha az emberek tudják, nem vagyok közéjük való, kirívók közülük. - A tied pedig? - kérdezek vissza a nevét tudakolva, mintha abszolút természetes lenne egy halálfalóval beszélni, aki a pálcáját a bordáim közé nyomja. Bár nekem már annyira mindegy. - Nem, cseppet sem. - jelentem ki magabiztosan. - Mint említettem, nem vagyok idevalósi, nálunk Dumbledore nagysága mit sem számít. - állítok bizonyítékot szavaimnak. - Mardekár bizony. Nem lep meg, hogy rájöttél, kétlem, hogy a többi ház tagjai képesek lennének ilyen hülyeséget művelni, mint én.
Látom rajta, hogy meglepi a kérdésem, elégedetten szemlélem, ahogy elgondolkodik, viszont mikor a kötelei a végtagjaim köré csavarodnak, hangosan sóhajtok fel. - Ne már, valószínűleg nem fogok megszökni, minden bizonnyal érdekel a válaszod, különben a kérdést sem tettem volna fel. - bizonygatom mennyire feleslegesnek tartom a kikötözésemet. Más esetben biztosan imponálna, izgatna is, de így, csak idegesít. Mindenesetre érdeklődve hallgatom, farkasszemet nézve vele emésztem meg szavait, kérdésére pedig önkéntelenül is elém kúsznak családtagjaim profiljai. Elfog az undor, és a hányinger. - Lehet. - térek ki a konkrét válaszadás elől, bár a képzeletem már az unokabátyám hullájára tekint. Vagyis, az övére is.
Csak szavára riadok fel a gondolataimból. Meglepődve pislogok rá, mint, aki nem érti mit ajánl fel nekem. - Segítenél? - pedig nem is ismersz, tenném hozzá, de inkább hallgatok. Nehezen tudom megszokni, hogy vannak, akik ismeretlenül is a másik segítségére sietnek, még, ha ilyen piszkos feladatról is legyen szó. - Nem, nekem kell megtennem. - nyalom meg kiszáradt ajkaimat, míg a régóta dédelgetett bosszúmat tervezem. Eltökélten, mégis kétségekkel telve emelem rá a tekintetemet, tudom, hogy éppen eladom magam, a lelkemet az ördögnek. - A segítségedet választom, taníts meg rá, hogyan lehetek képes gyilkolni. - egyezek bele, aláírva ezzel a családom halálos ítéletét. Ha valaki is tudná, hogy mire készülök. Se ők, se a lelkem másik fele még csak nem is sejti, egyedül azt tervezem beavatni, aki az előbb még engem akart megölni. Képtelen dolgokat képes produkálni az élet.

Finnick & Silje

©

trouble

Van valami ebben a lányban, amit nagyon érdekesnek találok. Először is, hogy ha fél is tökéletesen leplezi, a tekintetében nem találok erre utaló jeleket és a szavai is arról tanúskodnak, hogy igyekszik uralni a helyzetet amibe került. Ebből arra a következtetésre jutok, hogy sokkalta rosszabb dolgokat is átélt már, mint egy halálfalóval való találkozás ami azért furcsa, mert mi az ami rosszabb, mint amikor az ember óvatlansága miatt egy vérszomjas, őrült, sötét varázsló kezei közé szalad?
- Finnick – szűkszavúan válaszolok a kérdésére, mert még mindig azon kattognak az agytekervényeim, hogy vajon mi lehet a története és átfut az agyamon a gondolata annak is, hogy talán ha megfelelő ideig kínzom, akkor bizony megered a nyelve és ki tudja... lehet olyan titkoknak leszek tudója, amiknek köszönhetően nagy dolgokat vihetek majd véghez. Csábító.
- Valóban, de a többi ház tagjai talán tudnák, hogy nem éppen a lehető legtanácsosabb ennyire félvállról venni egy halálfalót – mosolyogva megcsóválom a fejem – Vagy talán ott a hideg, komor Oroszországban még a halálfalókat is semmibe nézik? Azt ne mondd, hogy a Nagyúr nevétől sem borsódzik a hátatok … - meglepne, ha a világ túlsó felén nem rettegnének a hírhedt mágustól, aki lángokba fogja borítani az egész világot, kiirtva a söpredék legmélyebb gyökereit is. Mindig is merésznek és ostobának tartottam az oroszokat, de meg kell hagyni, hogy az a vodka amit ők isznak egy kis varázslattal megspékelve még a legedzettebb mágus-gyomrot is hatalmas kihívás elé állítja.
- Fő az óvatosság, ki tudja a végén még valami hülyeséget csinálnál és akkor kénytelen lennék elcsúfítani azt a szép kis arcocskádat – negédes mosoly kúszik az arcomra, miközben mérlegelem az elhangzottakat.
„Lehet.” Ezek szerint sötét múltja van, amiben szerepet kapott egy-két vagy akár még ennél is több olyan alak, aki akkora fájdalmat okoztak neki, hogy szívesen eltenné őket láb alól. Tapasztalatból tudom, hogy egyesek mennyi mindent megtennének azért, hogy kitöröljem a létezésből azokat az embereket, akik keresztbe tettek nekik vagy túlságosan jól jöttek ki egy olyan helyzetből, aminek nem úgy kellett volna történnie ahogy.
Kezeimet felemelve vonom meg a vállam, kimutatva, hogy nem tehetek arról amiért ilyen jótétlélek vagyok és szeretek segíteni a rászorulókon. Marcell biztosan hátba veregetne a hihetetlen önfeláldozásomért és azt hiszem tágra nyílt szemekkel fog csodálkozni, ha elmesélem neki milyen kis üzletet kötöttem egy lerobbant pajtában, egy mardekáros diáklánnyal. Pedig még csak meg sem igéztem, nem is kényszerítettem semmire.
- Hát legyen – boldogabb nem is lehetnék, azt hiszem ez a vonásaimon is látszik – Ám, ahhoz, hogy megtanítsalak a gyilkolás művészetére be kell avatnod a legmocskosabb titkodba is – te jó ég, mennyire imádom az ilyet! - Feltétel nélkül meg kell bíznod bennem – a lehető legrosszabb emberben, akivel élete során találkozott. Milyen mókás – Mondjuk még az sem biztos, hogy képes lennél ölni. Ez majd az első próbád során kiderül – összekulcsolom az ujjaim és megtámasztom az állam, tekintetem le nem véve a fekete szépségről, akinek a lelke talán most kapta meg a kiváltságot az örök kárhozatra.
- Hallgatlak, kedves Silje. Roppantul kíváncsi vagyok, hogy ki az aki olyan mértékű gyűlöletet volt képes kiváltani egy ilyen ártatlan arcocskából, hogy a gyilkolásra add a fejed – beharapom az alsó ajkam és kíváncsian várom a történetét.

↯

Végül is, félni nem félek, teljes valójában állíthatom. A félelem jelentése már gyermekként elveszett bennem, hiszen olyannyira eluralkodott felettem, hogy senki, és semmi más nem képes már felülmúlni. Drámai múltam keserűséggel, egyben mégis büszkeséggel tölt el, hiszen képes vagyok rezzenéstelen arccal farkasszemet nézni egy kegyetlen látszatot keltő halálfalóval, ki egyetlen pálcaintésével végezhetne velem, ha akarna. Egyelőre azonban inkább tárok fel neki érdekes lehetőséget, mint hajszolni való prédát, legalábbis remélem, ő is így gondolja.
Nevére csak bólintok. Megjegyzem, mélyen elásom magamban, ha kell, könnyűszerivel vegyem elő, használjam.
- Ők mind csak ostobák, nem mérik fel a lehetőséget, amit a sors az útjukba ejt. - vonom meg a vállaimat. A legkevésbé sem érdekel, mit tennének mások, ha a helyemben lennének. Más vagyok, máshogy gondolkodom, másként szemlélem a világot. Talán orosz mivoltomnak tudható be, vagy csak szimplán érdektelenséggel együtt születtem. - Az, hogy borsódzna, erős túlzás. Ránk kevésbé van hatással az itt gyomorgörccsel rettegett neve. Persze, tudjuk, hol a helyünk aranyvér családként, és büszkék is vagyunk a származásunkra, viszont teljesen más nézeteket vallunk. Kicsit, de láthatóan függetlenebbek vagyunk. - emelem fel a fejemet. Hát, ha még tudná, miben másban is.
Kedvtelenül nézem a végtagjaimra tekeredő kötelet. - És az neked rettentő nagy kár lenne, nem igaz? - sóhajtok fel, ujjaimmal a csuklómat masszírozva, már amennyire rabságom engedi.
Úgy pereg le előttem gyermekkorom története, mintha csak egy filmet lennék kénytelen megtekinteni, vele egyetemben a hányinger fokozatosan, mégis egyre erőteljesebben önt el. Öklendezni lenne kedvem, mégsem teszem, ennyire még nem szolgáltatom ki magam neki, inkább csak elfintorodok.
Fogalmam sincs mibe keveredek bele, de a bosszú vérszomjas lény, eddig kielégítetlen vággyal. Ideje, hogy cselekedjek, túl sok idő telt már el azóta, az emlékek pedig unos-untalan kísértenek rémálmok formájában. Túl kell, hogy lépjek rajtuk. A családomon, és azon, amit tettek. Még senkinek sem árultam el, a célzásaim is, ha tettem egyáltalán, mélyen ködösek, és homályosak voltak. De a férfi feltétele adott, ha életben akarok maradni, a segítségéért cserébe nekem is adnom kell. - A családom. - olyan gyűlölettel átszőtt undorral ejtem ki a szót, mintha a jelentésével sem lennék tisztában. Pedig de, csak nekem már régóta nem a fészket jelentik, mint másoknak. - Az apám, az anyám, a nagybátyám, az unokatestvérem, egyszóval mindenki, aki a családom tagja. Mind egytől-egyig undorító emberek, vagy inkább állatok. - mélázok el. Mint a puha vaj, olyan könnyen omlanak az ajkaim közül a szavak. Régóta vártam arra, hogy valakivel megoszthassam a titkomat, még az sem gátol, hogy egy halálfalónak, az életemért cserébe teszem. Kicsit meg is könnyebbülök, érzem a lelkem a már régóta vágyott felszabadulásra készül. - Soha sem úgy éltünk, mint egy átlagos család, már, ha aranyvérűként jellemezhetőek vagyunk így. Nálunk soha sem jelentett problémát egy unokatestvérrel, vagy akár közelebbi kapcsolatú családtaggal való eljegyzés, házasság. Sőt, olyannyira áthágtuk a határokat, hogy az már túlzás. Mit sem számított a vérfertőzés, még azt sem vették figyelembe, ha nem akartad. - árnyaltan, mégis célravezetően beszélek, kétlem, hogy ne értené meg, mi zajlott nálunk egykor. Mindenki úgy gondolta, nincs tisztább, és szentebb dolog egy mélyre nyúló rokoni kapcsolatnál. Pedig olyan undorító volt, hogy már éreztem a saját, rothadó húsunk szagát, mintha csak a pokolra készültünk volna. - A hagyománynál már csak a mód, és az eszközök voltak megrettentőek. - nyalom meg kiszáradt alsó ajkamat. Köpni támad kedvem, legszívesebben kiadnék magamból mindent, ami eddig nyomta a lelkemet. Azt meg a fene se tudja, hogy Finnick-e a legjobb társaság ehhez, de őszintén? Nem is érdekel.

Finnick & Silje

©

trouble

- Ezek szerint te olyan sok lehetőséget látsz bennem? - kaján vigyor ül ki az arcomra – Kíváncsian várom, hogy mik fordultak meg a fejecskédben, amikor megláttál. Mármint azokra a „lehetőségekre” gondolok – itt idézőjeleket formálok az ujjaimból a levegőben – Bár nem tagadom, tényleg nagyon sok oldalú vagyok – itt színpadiasan felsóhajtok majd érdeklődve hallgatom a továbbiakat, amik igencsak meglepnek.
- Valóban furcsák vagytok, ti oroszok – hümmögve hallgatom, hogy bár büszkék a származásukra őket annyira nem izgatja a Nagyúr és őrült terve. Ez roppant mód különös, meg is fogom említeni a Tommy fiúcskának ha legközelebb összefutunk a borongós villájában. Kíváncsi vagyok miként reagál majd arra, hogy bizony Oroszországig még nem jutott el a hírneve – vagy ha mégis, akkor se volt rájuk akkora hatással, mint itt Angliában. Remélem rögtön pipa lesz és akkor felvethetem az ötletet, hogy küldjön oda minket Marcikával, hogy rendet tegyünk és megmutassuk: nem árt ha összehugyozzák a gatyájukat, ha valahol megjelenik a Sötét jegy.
- Természetesen – hitetlenkedve pislogok rá – Egészen csinos vagy, sokra viheted még. Nem akarok kettétörni egy gyönyörűnek ígérkező karriert – gonoszul elvigyorodom, valóban sokat adnának érte a fejvadászok akik éppen szórakozáshoz keresnek megfelelő lányokat főleg ha még meg is említem, hogy milyen kis tűzről pattant orosz hölgyeménnyel lenne dolguk...De nem, inkább nem. Megtartom magamnak ezt a Siljét más a közelébe sem mehet, amíg én meg nem adom rá az engedélyt. Van egy olyan érzésem, hogy szép kis jövő elé néz a kettősünk hiszen a tekintetében ott csillog a bosszúvágy olyan formája ami igazán ígéretes tud lenni. Márpedig nem szabad hagyni, hogy az ilyen dolgokat magukba fojtsák az emberek. Meg kell nekik adni a lehetőséget, hogy elengedjék a düht, ami olyan csúnyán marcangolja őket belülről. Tapasztalatból mondom, hogy sokkal rosszabb ha magába temeti az ember a sötét dolgokat.
Csillogó szemekkel figyelem és iszom minden szavát, ahogy elkezd mesélni a családjáról. Valóban nem kívánnám senkinek sem azt a sorsot, amit szegény pára kapott de a gyűlölet ami olyan szépen cseng a hangjából, szinte könnyeket fakaszt. Ha éppen nem ígértem volna meg neki, hogy segítek kiirtani az egész családját akkor megkérném, hogy mutasson be ezeknek az embereknek, mert nagyon is kíváncsi vagyok rájuk. Mennyire beteg dolog már családon belül házasodni, hát abban meg mi örömüket lelhetik? Azt hiszem joggal mondhatom, hogy ez az aranyvér mániájának már egy gusztustalanul beteges formája így teljesen megértem Silje érzéseit.
- Folytasd csak – közelebb hajolok hozzá és arra biztatom, hogy beszélje ki magából mindazt ami a szívét nyomja – Nem kell visszafognod magad. Mivel csak egy szűk órája ha ismerjük egymást, nincs mitől félned. Na meg amúgy is az előbb ígértem meg, hogy megtanítalak a gyilkolás művészetére – elgondolkozva ropogtatom ki az ujjaimat, szememet le sem véve a lányról – Mesélj nekem a hagyományokról – azt hiszem, hogy nem egyszerűen el akarja vágni a torkukat, szeretné ha szenvednének, amit tökéletesen megértek és mindenképpen azon leszek, hogy a lehető legváltozatosabb kínzási módszerekkel ismertessem meg, hogy majd később a hasznukat vehesse. Ha már a jövőnél tartunk, talán az sem lenne hülyeség ha szépen magára tetováltatná a Jegyet. Hiszen minden egyes aranyvérű támogatására szüksége van a Nagyúrnak, hát egy orosz kegyetlen nőszemélynek hol máshol lenne a helye a Roxfort után, mint a mi kis csapatunkban?

↯

Tulajdonképpen nem vagyok normális, ez már bizonyos. Alkut kötni egy idegennel, ráadásul egy halálfalóval, az őrültség határát súrolja, megbízni benne pedig már az is. Mégis megteszem, mindkettőt, mintha ő lenne az egyetlen esélyem a bosszúszomjam beteljesítésére, és jelen pillanatban így is érzek. Valószínűleg tényleg őrült vagyok, de idióta az már biztosan.
Mégsem tartok tőle, és a lehetőségtől, amit könnyűszerrel nyújt nekem. Kérdésére megvonom a vállaimat, és még egy cinkos mosolyt is csalok arcomra. - Többet, mint eddig másban, legyen ennyi elég, egyelőre. - mosolygok rá kétértelműen.
Úgy beszélgetek vele, mintha ez így rendjén lenne, mintha mindig is ezt csináltam volna, halálfalókkal csevegtem volna. Bár nem érdekelne mit gondol más, az sem, ha látnának vele, ha tudnák mit tervezünk mi ketten. Alig változtam, mióta Angliába érkeztem, és apró változásaim egyedüli oka Antonin, senki más. Mások amúgy sem érdekeltek, és ma sem érdekelnek, Finnick az egyetlen Dolohov óta, akinek sikerül megmozgatnia a fantáziámat ajánlatával.
- Nem állítottam, hogy ne lennénk azok. Ha tudnád mennyire.. - forgatom a szemeimet. Pedig minket valóban nem ért el a láz a sokak által emlegetett Nagyúr iránt, mi tökéletesen(?) megvoltunk, -vagyunk a saját hagyományainkat, nézeteinket követve, anélkül, hogy bárkinek is alárendelnénk magunkat. Bár van, amit én máshogyan látok, ebben mégis egyet kell értenem a családommal.
- Igen, látom mennyire lebilincselő vagyok számodra. - nyugszom bele sóhajtva a testem köré tekeredő kötél jelenlétébe. Valószínűleg hiába nyafognék tovább miatta, őt akkor sem érdekelné, én meg amúgy sem vagyok az a hisztérika típus. Inkább nyugton maradok, és hamarabb szabadulok, pláne, ha az alkunk is megköttetik.
Hányingerem támad a családomról beszélve. Érzem, hogy egyre jobban elönt az undor, eluralkodik rajtam az egész életemben tapasztalt keserűség, elég csak rájuk gondolnom. De igazán jólesik beszélni róluk, megszabadítani a lelkemet még csak kicsit is attól a pusztítástól, amit ők végbevittek rajta.
Kérésére csak bólintok. Folytatom. - Odaígértek a nagybátyámnak. Még csak nem is az egyik unokatestvéremnek, a szüleim egyik testvérének. És nem is ígértek, inkább eladtak, mintha csak egy szolga lettem volna, akinek dolga, hogy mindenféle szolgálatot nyújtson az urának. A lányokra, nőkre legalábbis így tekintettek. A hagyományaink szerint mi soha sem érhetünk fel a férfi családtagjainkhoz, nálunk senki sem válhat erős, független nővé. És azt hiszem, én voltam a hiba a gépezetben. Egyszerűen nem tudtam elviselni, elfogadni, hogy így éljek egész életemben, ezért erőt vettem magamon, megigéztem a nagyanyámat, és elszöktem vele együtt. Kellett egy gyám, de már nem sokáig kell, hogy mellettem legyen. Akkor leszek aztán igazán szabad, vagyis.. Lennék, ha végre meg tudnék szabadulni tőlük, és nem csak az emléküktől. - rázom meg a fejemet, véget vetve az emlékképeknek. Felnézek rá. - Én bármit megteszek neked, ha tényleg segítesz nekem. - ígérem, teljesen őszintén. Még az is jobb, ha inkább neki adom el magam, a lelkem, mint a családomnak. Még így is lehetek szabadabb, legalábbis én hiszek, és bízom benne. Akárcsak Finnickben.

Finnick & Silje

©

trouble

Úgy mesél nekem ez a Silje, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Nem fél, nem riad vissza az őrülettől ami a tekintetemben lángol. Ő egyedül a családjától undorodik, én pedig – legjobb tudomásom szerint – semmilyen rokoni kapcsolatban nem állok vele, tehát az, hogy egészen felvillanyozza a fantáziámat a kis meséje még nem vált ki belőle undort az én irányomba is.
Igazából már abban a pillanatban eldöntöttem, hogy valamire használni fogom ezt a lányt, amikor ahelyett, hogy rögtön az életéért könyörgött volna amikor rátaláltam a hatalmas bujkálásai közepette, ő flegmán forgatta a szemét és visszakérdezett. Szeretem ha egy nő nem esik kétségbe, amikor egy elvetemült férfivel találja magát szembe. Nem kimondottan tartja fent az érdeklődésemet, ha könnyen adják magukat, hogy csak gyorsan túlessenek rajta – hülye gondolat.
Többet lát bennem, mint másban. Megszólalása édesen simogatja sötét lelkemet és csak még kíváncsibbá tesz, hogy vajon meddig menne el, mit adna azért, ha megszabadítanám az őrá nehezedő hatalmas súlytól, amit a családja jelent. Gondolkodás nélkül végeznék az összessel, nemtől és kortól függetlenül de itt többről lesz szó, mint szimpla vérontásról. Itt olyan vendetta fog kerekedni, amiről még sokáig beszélhetnek majd Anglia és Oroszország szerte.
Egy pillanatra sem vetődik fel bennem az ötlet, hogy eloldozzam jobban szeretem ha az alku megkötéséig be vagyok biztosítva afelől, hogy nem kezd el meggondolatlan dolgokat művelni az alany, nem akar megfutamodni hanem szépen nyugton marad és csak akkor távozik, amikor én úgy óhajtom.
Érdeklődve hümmögök néha miközben mesél, próbálom feldolgozni a hallottakat, hogy a messzi orosz honban milyen kifacsarodott érzelmi világgal rendelkeznek az aranyvérű családok, hogy mennyire elfuseráltnak kell lenni ahhoz, hogy a vér tisztaságának megkímélése érdekében családon belül nemzenek gyereket és úgy vigyék tovább a nemes vonalat.
- Hogy őszinte legyek, hányni támadt kedvem – bólintok egyet keserű mosollyal és összekulcsolom az ujjaimat a tarkómon, miközben a lány vonásait fürkészem. Bármit képes lenne megadni azért, hogy eltegyem, hogy eltegyük láb alól a családját. Nem mindennapi kérés és látom a szemeiben, hogy komolyan is gondolja a hangjából pedig kihallom, hogy képes is lenne rá.
- Nem mondom meg mit kérek érte, egyelőre csak maradjunk annyiban, hogy az adósom leszel – mondom végül és felállok a báláról, amin eddig ültem – Segítek eltüntetni a családod, de nem lesz egyszerű. Sosem az. Még egy mugli megölése sem egyszerű, ha először csinálod és nem vagy benne száz százalékig biztos, hogy képes vagy rá – előveszem a kabátom zsebében lapuló pálcám és Siljére szegezem – Abban a pillanatban, amikor először kioltod valaki életét megtörik benned valaki és sose leszel többé az, aki voltál. Vállalod ezt, Silje? Amennyiben a válaszod igen, akkor ünnepélyesen is megfogadom neked, hogy felszabadítalak a családod által rád helyezett súlytól. Együtt, kézen fogva, boldogan mosolyogva fogjuk megölni a rokonaidat egytől-egyig – meglendítem a pálcám és el is tűnnek a lányt fogva tartó kötelek – Most pedig menj vissza a kastélyba és készülj fel az előttünk álló kalandra, drágám – hagyom, hogy elmenjen és izgatottan figyelem ahogy kibújik az istálló ajtaján és eltűnik a sötét éjszakában. Kihalászok a zsebemből egy szál cigarettát és jólesőn gyújtok rá miközben gondolatban már látom is magam előtt, ahogyan a sötétség elnyeli ezt a megtört lányt és újjá születik a kezeim alatt, egy veszélyes halálfalóként. Boldog vagyok.

↯

» She is Trouble
» △▽△▽ trouble is my middle name
» trouble by design

trouble

trouble

Similar topics

Similar topics