- - Tehát akkor azt mondod, hogy ez a Trevor gyerek … -
- Travers. Raphael Travers, nem hiszem el, hogy nem bírod megjegyezni hányszor mondtam már, hogy … -
Nem szólok semmit csak a hamuba bámulok, ahol Leonard arca rajzolódik ki és látom, ahogy a szája mozog de már nem hallom, nem fogom fel azt amit mond. Az agyam lázasan gondolkozik azon, hogyan tudnék megszabadulni ettől a feleslegtől, akinek az útját nekem kell egyengetnem a teljes jogú halálfalóvá válás során. Leonard állítása szerint ez egy hatalmas lehetőség arra, hogy bebizonyítsam a Nagyúrnak a rátermettségem, hogy mennyire tökéletesen szolgálom azt a célt, amit ő kitűzött. Erre pedig szerinte az a legjobb mód, hogy egy mardekáros kisfiút hurcoljak magammal olyan helyekre, ahová gyerekeknek nagyon nem kellene belépnie. Ha valaki engem kérdez, amíg nem végzik el a Roxfortot vagy akármelyik varázslóiskolát addig teljesen felesleges, hogy belépjenek díszes társulatunkba. Persze olykor jól jön az ha a kis madárkáid a kastély falai között repdesnek és utána szépen mindent elcsiripelnek neked, amit odabenn hallottak. De egy kivégzésre rögtön elvinni egy újoncot?! Ostobaság.
- Mennem kell, azt hiszem máris elkéstem – a köpenyemért nyúlok – Egy élmény volt veled beszélni, Leo. Mint mindig -



A cipőm talpa alatt ropognak a kavicsok, ahogy átvágok egy kerten, hogy lerövidítsem az utat a Szárnyas Vadkanba. Sosem érkezem pontosan, ezt mindenki tudja rólam viszont nagyon remélem, hogy még ott fogom találni ezt a Raphaelt és nem lécelt le rögtön tíz perc várakozás után. Hatalmas csalódás lenne. Tényleg.
- Régóta vársz, Trevor? - érdeklődve lépek a fiú mellé, aki magasabb mint ahogy arra emlékeztem – Sok dolgom volt – vállat vonok és az előttünk álló kocsma ajtaját fixírozom, miközben a pálcámat kitapogatom a köpenyem zsebében, hogy megnyugtassam magam nem hagytam otthon a harci eszközömet.
- Na már odabent van egy bizonyos Eugene Monaghan, a minisztérium egyik embere a rejtélyügyi főosztályról – hosszasan kifújom a levegőt, mintha ez lenne a legfontosabb dolgom a világon és közben adok magamnak egy kis időt, hogy átgondoljam mennyit is akarok megosztani a kölyökkel - Nos, a Nagyúr tudomására jutott, hogy az egyik minisztériumi fülesünk kettős ügynököt játszik ez pedig természetesen nem tetszik neki. Bemelegítésnek annyit gondoltam, hogy feltehetsz neki pár keresztkérdést amiből kideríthetjük, hogy ő a spicli vagy sem – a fülem mögé tűrök egy kiszabadult tincset és várakozón nézek Raphaelre – Sikerült mindent elsőre felfognod vagy még egyszer el kell mondanom? - adok neki egy perc gondolkodási időt majd elindulok a bejárat felé.
- Hány éves vagy? Ihatsz már sört? - ezt még az előtt kérdezem, hogy belépnék a Vadkan hangos előterébe és megcéloznánk a pultot. Ha ez megvan kikérek két korsó vajsört és körbepillantok, hogy Eugene megérkezett-e már. Nem csalódom, a kis buzgó mócsing már ott ül a megbeszélt helyen, az egyik félreeső asztalnál és a kezét tördeli.
- Figyelj a részletekre – ezt még a fiúnak mondom és egy boldog mosoly keretében átnyújtom neki a sörét majd intek, hogy kövessen. Eugene Monaghan úgy néz ki, mint egy patkány és egy bagoly keveréke. A fülei hegyesek, az orra hosszú de közben pedig kerek feje és nagy szemei vannak. Tehát összességében egy ronda emberről beszélünk, akihez ráadásul egy undorító személyiség társult. Magyarán szólva tökéletes példája azoknak az embereknek, akiket igyekszem hatalmas ívben elkerülni.
- Szervusz, Monaghan – elégedetten elmosolyodom,ahogy összerezzen amikor meghallja a hangomat és helyet foglalok vele szemben majd megpaskolom kesztyűs kezemmel a mellettem levő helyet jelezve a kis újoncnak, hogy csüccsenjen csak le – Ő itt Raphael Travers, az apját Josephet biztos ismered – előveszem a pálcám ügyelve arra, hogy senki se figyeljen fel ránk és elmormogok egy disaudio-t, hogy a kíváncsi fülek ne halljanak semmit a beszélgetésünkből és mint aki jól végezte dolgát hátradőlök a kényelmes székben és Eugenera nézek – A fiatalembernek van hozzád pár kérdésre, Monaghan -

Fogalmam sincs mivel érdemeltem ki, hogy kapjak egy mentorálni való kisgyereket. Semmi intuícióm nincs a kölkökhöz, nem jöttem ki sose jól a nálam fiatalabbakkal és nem is bántam soha, hogy egyke vagyok. Egyedül élvezhettem a szülők minden figyelmét – bár néha ez inkább káromra volt – nem kellett senkivel sem osztozkodnom. Talán emiatt is van az, hogy halálfaló társaimmal is igencsak meggyűlik a bajom, ha a juss elosztásáról van szó. Kivételt képez ez alól Marcell, aki már annyira a szívemhez nőtt, hogy néha képes vagyok magam elé helyezni az Ő érdekeit.
Freddie. Tehát így játszunk, kedves Raphael. Felvont szemöldökkel konstatálom a válaszát, miszerint sokat várt. Hát így járt, nem különösebben érdekel a problémája, hiszen ő az aki annyira be akar illeszkedni a halálfalók közé, tehát úgymond a „csicskámmá” vált. De ez csúnya szó, az apja biztosan hőbörögve csóválná a fejét a megnevezésre. Nebuló. Halálfaló tanonc. A jobb kezem – na persze nem minden értelemben.
- Ennek örülök. Legalább nem egy húgyagyút kaptam. – összecsapom a kezeimet és hátba veregetem a fiút, jelezvén: tényleg nagyon örömömre szolgál, hogy elsőre felfogta a dolgokat. Nincs is más hátra, mint előre. A Szárnyas Vadkanban már ott vár ránk a féreg, a suttyó, azaz Eugene. De mindent csak sorjában, először a sörökért megyek és látok valamicske rosszallást a csapos szemeiben ez azonban a lehető legnagyobb mértékben hidegen hagy. Mint ahogy az is, hogy a kabátom ujja kicsit felcsúszik és egy röpke pillanat erejéig kilátszódik a jegy felső része. Szerencsénkre – vagy inkább az ő szerencséjére – nem tesz semmilyen megjegyzést, átsiklik a dolog felett és mi nyugodtan ballaghatunk tovább az asztalhoz, ahol Monaghan vár minket.
Gyorsan át is adom a stafétát a fiatalembernek, hogy kezdje meg ő a kihallgatást. Szemeimet le sem veszem róla, figyelem ahogy megváltozik a tartása, ahogy előrébb dől a hatás kedvéért. Elmosolyodom. Tud valamit ez a gyerek. Várakozón pillantok Eugenera, aki hol Raphaelre pillant hol meg rám, mintha segítséget várna tőlem.
- Ez rendkívül aggasztó – meglepően higgadt választ kapunk a bagolyképű férfitól – Tudomásom szerint a Nagyúr pár újoncot is bedobott a minisztériumba, amit én mindvégig elleneztem. Szóltam, hogy szerintem ostobaság tapasztalatlan kölyköket kémkedni küldeni a rejtélyügyre – sűrűn pislogva nézek a férfira, hogyan képes a szemünkbe mondani ekkora baromságot, ilyen fapofával.
- És, khm – megköszörülöm a torkom – Tudnál mondani esetleg neveket is? Akikre olyannyira gyanakodsz – tudtommal egyetlen „zöldfülű” tapasztalatlan kölök sincs a minisztériumba, azért annyira nem hülye Voldi, hogy ilyen védett helyre olyanokat küldjön, akik egy csiklandozó-átok említésére is elkezdenek szépen fütyülni.
- Nos, khm – a tekintetem nem kerüli el, hogy idegesen zongoráznak az ujjai a falapon – Neveket nem tudok – itt már nem bírja tovább állni a tekintetem és Raphael felé fordul, mintha tőle könyörületet kaphatna – Hűséges vagyok a Nagyúrhoz. Ezt már többször is bizonyítottam.
A sörömbe kortyolok és kérdőn pillantok a fiatal Travers fiúra, hogy vajon mennyire hatja meg ez a hűséges-duma és azoknak a jelentéktelen cselekedeteknek az említése, amik annyira hivatottak bizonyítani a lojalitását.
- A Sötét jel, nem véletlen kaphattam meg én is – buzgón felhúzza a talárja ujját, hogy megmutassa nekünk a bizonyítékot arra, hogy ő milyen elkötelezett a Sötét oldallal kapcsolatban – Ugyan, már... - felhorkan, a halántékán egy izzadtságcseppet vélek felfedezni, ahogy elindul az arca irányába lefelé. Képtelen vagyok levenni a tekintetem a kis vonalról, amit maga után húz miközben száguld lefele. Érzékelem, hogy Monaghan még mindig megállás nélkül pofázik, azonban a hangja el sem jut a tudatomig. Lecsöppen. Pontosan a kézfejére az álláról és sokkal gyorsabban, mint ahogy azt gondoltam.
- Azt hiszem egy kicsit elvesztettem a fonalat – felemelem a tekintetem a párosra, akik épp egy nagy vita közepén lehetnek vagyis a beszédük hangosságából erre következtetek. Iszok még egy korty sört és elégedetten törlöm le az ajkam fölé varázsolódott habot.
- Mit mondasz, Travers? Elhiggyük, amit drága Monaghan barátunk állít? - az állaim alatt összekulcsolt kezekkel pillantok le a fiúra, akinek hamarosan férfivé kell válnia a csatatéren. Talán még hamarabb, mint ahogy gondolná.