Dühösen csúszott felém a dús növényzetből kitörve. Határozott volt, tekintete ádázan cikázott rajtam, s gondolatban talán százszor és százszor belém mélyesztette pengeéles fogait, pusztító ölelésében porrá zúzva csontjaimat. A fűben ülve figyeltem, hogy közelít, nem mozdultam, csak meredtem rá, majd amikor aligha egy villámgyors csapásra voltam tőle, felágaskodva körbetekeredett körülöttem, s felém fordulva suttogta: - Hányszor mondjam még el, hogy ne merészkedj ennyire messzire az odútoktól. Elmosolyodtam, s átkaroltam az orrát. Mint egy kis bolha, úgy csüngtem az Óriáskígyón, ki mellett eltörpültem. - Te vagy a leghatalmasabb a környéken, nincs mitől félnem, majd megvédsz! Feleltem rendíthetetlen bizalommal, s ijesztően forrón, belőlem áradó szeretettel. A Kígyó hidegen felemelkedett, kicsúszott kezeim közül. Felálltam, leporoltam magam s a elindultam a Rengeteg (nem, nem a Tiltott Rengeteg) felé. Tudtam, hogy elindul utánam kis vonakodás után, s hogy nem hagyja annyiban. Sose volt játékos típus, mindig szigorú és hűvös volt, mégis annyira szerethető. - Hát te, mit művelsz!? - szisszent fel dühösen. - Fogócskázunk, kapj el! - kiáltottam nevetve utána, s eltűntem a növényzet kesze-kusza zavarában. Nem hallottam magam mögött loholni senkit, mégis mosolyogva futottam, úgy érezvén, a pillanatnyi szabadság mellett most talán sikerül életemben először megnyerni ezt a játékot. Csúnya tévedés volt. A lény egy pillanat alatt előttem robbant ki a sötétből s olyan gyorsan terített földre, hogy fel sem fogtam, mi történt. Arccal a földre estem, eltakartam magam, s olyan érzés tört elő belőlem, amely ritkán szokott, majdhogynem soha. Megvetően tekergett ide-oda körülöttem ő, ahogy hallottam a földön visszhangzó pikkelyeit. Halk hüppögésem szűrődött ki az apró rések közül. - Gyermek? Minden rendben? Közelebb hajolt hozzám, s orrával oldalamra fordított, én pedig oldva a kialakult feszültséget, nevetve a hátamra dőltem. - Hát úgy tűnik, hogy ezt még mindig gyakorolnom kell! Megrázta fejét s alám csúszva a hátára kapott engem, apró voltam, ő Óriás. Könnyedén vette hát az akadályokat velem az úton, én pedig elhasalva rajta simogattam testét. - Ugye ha nagy leszek, nem hagysz majd el? Nem mondott semmit, tovább kúszott, én pedig kisebb szünet után újra megszólaltam, s felé küldtem egy újabb kérdést. - Nem viszel haza, ugye? Ismét a némaság, a kövek ropogása a kemény pikkelyek alatt. A madarak némán elröppentek, felfigyelvén az erdő Urára. Aggódni kezdtem, az út ismerős volt, ő pedig talán dühös. Még inkább magamhoz szorítottam, mintha sose akarnám majd elengedni. - Ha... ha haza akarsz vinni én... én itt maradok rajtad amíg meg nem halok! - kiabáltam rá könnyes szemekkel, bőrébe markolva. Egy váratlan kanyart vett, majd egy nagyobb fa odvas törzse felé kezdett magasodni. Belé kapaszkodtam, nehogy lecsússzak, s könnyedén átkúszott velem együtt a nyíláson. Hideg testével kibélelte a kemény odú minden felületét, akár egy élő fészek. Lágyan testem köré tekeredett, s Halk Suttogásba Kezdett. Ő volt az egyetlen, ki suttogásával képes volt olyan mély s édes álmokba ringatni Gyermekkoromban, amelybe soha, senki nem volt képes.
A Roxfortban töltött évek alatt, kihasználva ravaszságát, utánam jött, s a Tiltott Rengetegben vert tanyát. Később bevallotta azt is, hogy Ő már régen, a Varázsvilágból szökött ama erdőbe, amely a mugli nevelőcsaládom közelében volt, a születésem körüli időszakban. Sokan nem ismerik így. Egy kegyetlen, kíméletlen gyilkos. Csakolyan, mint most Én. Aki ha kell, öl az élvezetért, ha nem kell, akkor még inkább. Akinek más se maradt e Világból, csak a vér illatának fenséges zamata, a sikolyok előkelő dallamossága, az az isteni, vörös permet. Majdhogynem egyek vagyunk, egyé váltunk, oly jól kiismertük egymást. Sokat változtam, s sokaknak fogalma sincs róla, mennyit tanultam tőle, s mennyi mindent köszönhetek neki.
[ Háttérzene ] Borongós szürke fátyol hull a Városra. Az eső és a dermesztő hideg a négy fal közé űzi a lakosság valamennyi tagját. S én ekkor szeretek igazán vadászni. Nyugodtan rovom saját utam a ködben, senkit nem látok. Mindenki lapul. Mindenki retteg. Bár nem sejtik, de érzik, hogy A Sápadt Démon újra közeleg.
Megakad tekintetem egy épületen a sok közül. Úgy érzem, kellően ártatlan lelkek vacognak bent ahhoz - hogy gyötrelmek s kínok között tépjem ki őket fizikai testükből.
Kicsapódik az ajtó. A szürke köpenyét feketére váltó viharfelhők vad villámokkal világítják meg a számomra oly sötét folyosót. Nem meglepő, senkit nem látok - a szokásos forgatókönyv. Nesztelen léptekkel sétálok a fapadló csillogó felület, tudom merre vannak. Érzem ahogy remegnek. Érzem, ahogy rettegnek. Érzem a lélegzetük, a szívveréseiket. Utolsó szívveréseiket...
Megpillantok egy rozoga, öreg ajtót a folyosó egy oldalában. Selymes ujjaimat végighúzom rajta, másik kezemmel pálcámért nyúlok. Tudom, hogy zárva - Alohomora.
Lassan nyekeregve nyílik meg. Egy férfi tűnik fel előttem, kést szorongat magánál, de amint megpillant, tekintete ürességbe borul, teste elernyed. Érzem, ahogy a hideg szellő ruhámat magam körül felkavarja, s hajam ezüstös ragyogása ördögien gyönyörű keretet ad megjelenésemnek. Valahányszor ki megpillant, e jelenés bűvöletébe esik. Végzetes bűvöletébe. Felé tartom pálcám, s már cseng is a Gyilkos Átok, suttogva lágy hangomon.
Halk sírást hallok, majd gyorsan elhaló motozást. Lepillantok a szőnyegre. Felvonom szemöldököm, halvány mosoly ül arcomra, s egy mozdulattal eltüntetem a textíliát. Igen, ez sem új. Százból legalább negyvenhat alkalommal, mindig akad egy házban valami csapóajtó, mely alá bújnak - akár a patkányok. Felemelem az ajtót, s félre biccentem fejem. Tudom, mit érdemelnek.
Incendio - mutatok a könnyek közt remegő fiatal lányra, s kezében "nyugvó" kisöccse felé, akik a tüzet megpillantván sikításban törnek ki, s vadul rángatózva próbálják eloltani maguk. Rájuk csapom a nehéz falemezből összetákolt valamit, s egy nehéz szekrényt mozdítok pálcámmal tetejére.
Innen nem jöttök ki élve. S még nincs mindennek vége. Érzem, hogy két ember még menekülni próbál. Meg kell találnom őket.
Kilépek a hamarosan lángokba boruló szobából, s éppoly nyugodtan, ahogy beléptem az épületbe, oly békességgel és lassúsággal haladok az emelet felé. Egy ablak nyílott ki ott, éreztem a szellőt, amely a zárt térben egérutat nyerve szabadon szökött.
Nyomomban a tűz, perzseli a belül száraz fából létrehozott szobákat, követi utam - ahogy a lépcsőn haladok, miközben lágyan végigsimítom a korlátot tudván, hamarosan kibontakozhatok.
Végül megpillantom az utolsó, elém tátongó hosszú folyosót. Sok ajtó nehezíti dolgom. De, bármilyen agyatlan gyilkológépnek tartanak - őrült vagyok, nem hülye. A velem szemben lévő ajtó kissé nyitva áll. A sietségben valószínűleg nem csukhatták be. Megindulok felé s az magától nyílik meg előttem.
Az ablak valóban, tárva nyitva a nagy szobában. A névtelen anya, sírva tekint kezében tartott gyermekére, a párkányon állva. Ugrásra készen. Mit képzelnek magukról!? Hogy a biztos halálba menekülhetnek e módon? Senki, nem halhat meg másképp, ha az Én előadásomban szerepel!
A magasba emelem a nőt, szorosan fogja a bébit, számítottam rá. Vajon mennyire fontos számára? Hagyom, hogy megbarátkozzon a mélység gondolatával, mely elterül alattuk, tartogatok számára valamit - Crucio! Összerándul az asszony teste. Hangosan sikít, s próbálja tartani gyermekét. Hosszú másodperceken át küzdött, hogy a szenvedés fájdalma ne engedje karját gyengülni s a halálba ejteni fiát. De, nincs az az ember, ki ellenállni tudna ennek - egy mocskos mugli főleg nem.
Nem telik bele sok idő, az elgyengült karok közül kihull a kölyök, s a magas emeletről a hideg, kemény köveken landol. Az anya már nem csak az átok által okozott fájdalomtól sikít, szenvedése a látványtól még elviselhetetlenebb lett.
Ámde kegyes Úrnő vagyok, a híresztelésekkel ellentétben. Életben hagyhatnám, hogy tovább szenvedjen, mégsem teszem. A tűz elemésztette már a folyosót is, hátrapillantok, vissza a meggyötört nőre. A falak omladozni látszottak belül, egy nagy deszka törik ketté mellettünk, épp oly hegyes és vastag, hogy perverz fantáziámat kivirágoztassa. Bár az Avada Kedavra gyönyörű csengése felettébb örömteli lenne most, egy valamit nem éreztem e nap - a vér édes ízét, a vörös permet mámorító illatát.
Pálcámmal lassan a parázsló karó felé emeltem a nőt, közelebb sétáltam, mikor már egy vonalban volt annak feje a végzetesen kettőnk irányába meredő fatövissel, megragadtam nyakát, s egy erős mozdulattal átsegítettem testén azt.
A tűz egyre csak körbeölelt minket. A házat csak a gyászosan egyre csak hulló eső próbálta kimenteni a lángnyelvek erősen csapkodó hadából - nem mozdultam, csak figyeltem az asszonyt, a tekintetét, a testéről lepergő vért. Elmélyültem az elém táruló jelenetben, mígnem mindketten eltűntünk a vörösben táncoló, forró óceánban.
Kezdőlap
