Mióta Alasterrel elváltunk néhány napja abban a tudatban, hogy valami új éppen a mi ujjaink alatt kíván formát ölteni, szinte folyamatosan az a bizonyos hajnali beszélgetés jár a fejemben. Már egy ideje forgatom magamban az általam megkérdezendők képlékeny listáját, folyton szembesülve azzal, milyen sokat is akarok, de néhány név kitörölhetetlenül virít az élen. A szobatársaim, például, mind feddhetetlenek ilyen szempontból, vérbeli griffendélesek, megbízom bennük. Nem is csoda, ha hat éve kelsz és fekszel együtt egy maroknyi emberrel.

Mégis félek attól, hogy ha csak rájuk szorítkozom, a kezdeményezésünk elhal a falaink között. Muszáj idegen vizekre merészkednem, amúgy oroszlános bátorsággal, mert végtére is, illegális diákegyesület megalapítására készülünk, nem holmi várépítésre a homokozóban. Ezen rágódva  sétálok az ötödik emeleten egy szatyorral, amiben az elterelés kedvéért törülközőt, fogkefét és tusfürdőt viszek – minden olyan kelléket, amely a tisztálkodáshoz szükséges, lehetőleg úgy, hogy  a mellettem elhaladók lássák. A prefektusi fürdőbe hívtam a lányokat, a jelszót pedig Marlene-nek súgtam meg, mikor betűtésztákból kiraktam a húslevessel teli tányérom szélére. Fogalmam sincs, ki találta ki ezt a baromságot, de újabban a „büdösmenta” szóval lehet bejutni.

Kilenc körül járhat, a prefektusok ilyenkorra általában mind elhagyják a fürdőt, mert indul a folyosókon való cirkálás. És valóban – mikor benyitok a hatalmas, márvánnyal bevont helyiségbe, teljesen egyedül vagyok. Ledobom a cuccaimat, eszem ágában sincs fürdeni, helyette elkezdek dolgozni a minél erősebb zúgáson, nehogy bárki kihallgathasson minket. Az összes csapot beindítom néhány pálcaintéssel, a medence vízszintje lassan emelkedni kezd, a levegő pedig fokozatosan megtelik párával. Örülök, amiért nem vagyok szemüveges, mert akkor már az orromig se látnék. Leülök a sarokba felhalmozott temérdek törülköző és fürdőköpeny közé, így várom a lányokat.
És nem is kell csalódnom, hamarosan reménykedve és kissé félve pattanok fel. Az hiányzik csak, hogy valaki bejöjjön és megkérdezze, mit csinálok itt a párában, miközben ömlik a víz.
– Sziasztok! Óvatosan gyertek erre, csúszik a márvány! – integetek az érkezőknek.


306 szó a vagány csajoknak! ☼ Ruha ☼ Aláfestés ☼ ©

Let's talk about crazy ideas

Államat a tenyerembe támasztva, homlokomat erősen ráncolva figyelem már percek óta, ahogyan Lonk - szám szerint a 217. Lonk az elődjei után -, a kísérleti egerem hajtja lelkesen kalickájában a mókuskereket, mit sem sejtve arról, hogy igencsak rövid lesz életének hátralévő része, hogyha az akromantula mérgére az ellenszert nem tudom elkészíteni megfelelően immáron a sokadik alkalommal. Mit hagyok ki, vagy mi olyat adok hozzá, ami fölösleges? Elrontom a mennyiséget talán, vagy valamit rosszul adok hozzá? Lehet az idővel van baj? Tekintetem az egérről a felhalmozott jegyzetekre, összegyűrt pergamenekre, könyvekre siklik, melyek ott tornyosulnak a lombikok, kémcsövek és az üst mellett, mely most üresen foglalja el helyét az asztalon. A hozzávalók mind az üst mögött vannak katonás sorrendben fölállítva, bár úgyis folyton összekeverem őket, mert lehet a sorrenddel van a baj, nem pedig az eddig felhozottakkal. Érzem, hogy agyam kezd tompulni, hiába a frissítő menta illat, mely folyton belengi az egész termet, mégsem tudok koncentrálni. Az eddigi gondolatok is kezdenek elhalványulni, már csak nehézkesen jutnak eszembe az ötletek, melyekkel talán sikerülne az ellenmérget előállítanom, nem pedig újra és újra elrontanom. Hangosan kifújom a levegőt a tüdőmből és hajamat mind a két kezemmel hátratűröm, majd mielőtt ujjamat kihúznám a szőke hajzuhatagból, a tarkómnál belemarkolok és kiegyenesedve nézek újfent végig az asztalon. Gerincem halk roppanását most mégis mindennél hangosabbnak hallom a csöndes teremben. Soha nem volt itt még ilyen nesztelen ez a hely, még az egér is csak csöndben fekszik a forgácsban és hallgatózik. Mit tehetnék ma még? Nem fogok előrébb jutni, hogyha a lombikokat, kémcsöveket bámulom és várom, hogy hirtelen kipattanjon agyamból a mindent megváltó ötlet. Csüggedten görnyedek előre ismét, ujjaimat pedig kihúzom a tincsek közül és magam mellé lógatom a kezeimet. Ideje menni. Agyam mára teljesen kiürült, ahogy gyomrom is az ebéd óta. A vacsorát igyekeztem minél tovább kitolni és végül lekéstem róla, üres gyomorral és kótyagos fejjel pedig nem igen lehet gondolkodni, hiába erőlteti az ember. De érzem, hogy képtelen vagyok innen felállni és csak tovább állni a mai napra, pedig tudom, hogy másnap nagyobb esélyem lenne arra, hogy rájöjjek a titok nyitjára. Testem viszont nem hallgat akaratoskodó, makacs elmémre és magától mozdulva csusszan le a székről. Győzött a fáradtság és az éhség. Lonknak pedig ez a szerencsenapja. Cipőim talpa halkan koppan a kövön és az asztalhoz lépve veszem föl táskámat a földről, hogy a fontosabb jegyzeteket, amelyekkel talán elérhetek némi haladást holnap, és könyveket a táskámba tömjem a többi könyv és füzet mellé. Lassan gondolkoznom kéne egy álcázott tágítóbűbájon, bár akkor kevesebb eséllyel találnék meg benne bármit is.
'Aludj jól, Lonk. Holnap nagy napod lesz.' - veszek búcsút az egértől az ajtón kilépve, ami kisebb robajjal záródik be mögöttem, majd kezd elhalványulni, ahogyan távolodom el a Szükség Szobájától. A folyosókon teljes a csend, csak néha hallani egy-egy cipő koppanását, amely jelzi, hogy a prefektusok némelyike már szolgálatba állt, hogy a körletből kisurranókat büntetőmunkára ítélhessék. Talárom zsebéből ma este is előkerül az aranykeretes szemüveg és orrom hegyére illesztve hajtom le az összes lencsét, hogy lássam kik mozgolódnak a folyosón. Két emelettel lejjebb kell mennem, nem lenne szerencsés, hogyha az idő alatt szereznék pár mínusz pontot a házamnak és egy büntetőmunkát valamelyik napra.

Nem vagyok kritikus másokkal szemben, a magam kritizálását pedig elfogadottnak tartom, amióta világ a világ és naponta gyakorlom is, ezzel ösztönözve magam, hogy valami jobbat alkossak aznap is, de az is megesik, hogy a kritika sem elég. De ki adja azt a jelszót egy prefektusi fürdőnek, hogy büdösmenta? Szemüvegemet levéve veszem elő zsebemből az órát és elégedetten konstatálom, hogy a 9 órára megbeszélt találkozóról még egy percet sem késtem. Az óra és a szemüveg visszakerülnek talárom zsebébe és még egyszer utoljára nézek körbe a folyosón, ami kihalt, akár az összes többi, leszámítva a prefektusokat és az olyan szabály szegő diákokat, mint amilyen én vagyok és azok, akiket a mai találkozó érint. Lily izgatottnak tűnt, amikor félig-meddig próbált beavatni a részletekbe úgy, hogy ne mondjon semmi konkrétat, mégis felkeltse az érdeklődésem és bólintsak rá. Elsős korunk óta hálótársak vagyunk, mégis valamiért most hozta úgy az élet, hogy pár szónál többet beszéljünk egy huzamban.
Sietve lépek be a fürdőbe és az első amivel találkozom az a pára, majd utána megérzem a velejáró hőséget is. Rossz helyre jöttem volna? Ám mielőtt kifordulnék a be nem zárt ajtón, észreveszem Lilyt a sarokban, az ajtóban pedig megjelenik az esti traccsparti többi résztvevője. Odébb lépve veszem le magamról a taláromat és teszem a táskámat a földre.
'Szép estét mindenkinek!' - intek a többiek felé fáradt mosollyal. Kezdődjön az eszmecsere.

Jó oka van annak, hogy a lányokkal itt akartam találkozni. A hálóterem már nem lehet biztonságos, hiszen nem kérdeztem körbe minden lányt a környékünkön, hogy mégis mit gondolnak a halálfalókról és az eljövendő időkről. Így most, amikor Marlie és Agatha együtt megérkeznek, lelkes integetéssel jelzem feléjük, merre kell jönniük. Mostanra a hajam és a ruhám is egyaránt kezd átnedvesedni a párától és a változatos színű, illatú habfelhők úgy úsznak egyaránt a víz felszínén és a levegőben, mintha egy különösen élénk álomba csöppentünk volna.

Mikor leülnek, arrébb húzódok, és szerencsére a párafelhők ellenére is tökéletesen látom mindkettejük arcát. A szívem egyre érezhetőbben dobog, de mintha már nem a mellkasomban, hanem a torkomban tenné ezt.
– Olyan jó, hogy mindketten itt vagytok! - hajolok feléjük egy hálás, izgatott mosollyal az arcomon. – Rövidre fogom. Néhány nappal ezelőtt nem tudtam aludni, a klubhelyiségben találkoztam Alasterrel, és szóba elegyedtünk. Megegyeztünk abban, hogy a veszély már egyáltalán nem az iskola falain kívülről kukucskál befelé, hanem hogy is mondjam... Al a trójai faló hasonlatot használta. Azokra a mardekárosokra - és talán más házak tagjaira - érti ezt, akik Vol-Voldemorthoz akarnak csatlakozni, esetleg már meg is tették, és ezért a Roxfortban senki nincs biztonságban, aki nem rendelkezik tökéletes pedigrével - elhúzom a szám a szavak nyomatékosításaként, ezzel is mutatva, micsoda undort vált ki belőlem a dolog.

– Elég egy pillantást vetni Bellatrixra, hogy lássuk: ez idővel sem lesz jobb. Szóval úgy döntöttünk, tenni kell valamit! Most ő is megkérdez néhány lehetséges embert, és ha látjuk, hogy sokan osztják még a véleményünket, akkor keresünk egy helyet, kitaláljuk, mi legyen a dolog menete, és hasonlók. Az már sajnos szinte biztos, hogy a tanárokra nem számíthatunk, mert a párbajszakkör jó alkalom lenne, ha nem lebzselnének ott is a mardekárosok! De ott vannak, tehát máshol kell megszerveznünk a diákok védelmét. Mit szóltok? - szavaim végén rájuk pillantok. Észre sem vettem, mennyire kipirultam a szónoklástól.

XXX szó a vagány csajoknak! ☼ Ruha ☼ Aláfestés ☼ ©

Let's talk about crazy ideas

Hajamat elkezdem sebesen kócos kontyba gyűrni, miközben ültömben közelebb lavírozom magam kis hármas körünkhöz. Mióta ülhet Lily ebben a hőségben és egyáltalán hogy bírja? Most érkeztem még csak, de már úgy érzem, hogy hamarosan csavarni fogom a zoknijaimból a vizet, amint fölértünk a hálókörletbe. Ingem ujjait feltűröm könyékig, de le sem veszem Lilyről a tekintetem és figyelemmel hallgatom minden szavát. Minden egyes mondat után arcom komolyabbá válik, ahogy realizálódik bennem, hogy a veszély, amit sokáig próbáltunk figyelmen kívül hagyni és óvni magunkat tőle olyasfajta gondolatokkal, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, ez a vihar is elvonul a fejünk fölül, mint az összes többi, valós és egyre csak közeledik, már a küszöbön van. Ez a vihar nem fog elmenni, ez marad, keményen lecsap és aki nem épít viharpincét az súlyosan megjárhatja. A Greewy család már a legelső ember óta próbálkozik pártatlan maradni, bár számos olyan eset fordult már elő, hogy egy-egy varázsló vagy boszorkány rokonunk azzal próbálta meg megőrizni a család becsületét, esetleg hírnevét, hogy állást foglalt vagy a jó vagy pedig a rossz oldalon. Nem neveltek erre minket, soha nem intettek minket óvón, hogy meg ne próbáljunk állást foglalni bárki mellett is, mert ezzel csak problémát okozunk magunknak és az egész családnak. A választás mindig a miénk volt, hogy kihez húz a szívünk és épp ezért tartózkodunk mind a mai napig ettől; nem pártolunk senkit. De érzem, hogy itt most másról van szó, a szó szerinti életben maradásról. Egy döntés meghatározhatja családjaink sorsát egy egész életre; vagy mind meghalunk, vagy pedig életben maradunk és mind a két oldal ezt a két lehetőséget kínálja. Mit tegyek hát?
A karomat borító sebeket finoman vakargatva próbálok rendet teremteni a kaotikus gondolatok között, melyek csak úgy cikáznak összevissza az elmémben. Azzal még semmit nem garantáltam, hogy eljövök Lilyt meghallgatni, még nyugodtan kiszállhatok, ám tudom, hogy a gyávaság nem lesz egy azon dolgok közül, amelyekről emlékezni fognak rám. Ereimben száguldani kezd a kalandvágy és a bátorság, szeretnék most azonnal fölállni és rohanni, hogy tehessek valamit azért, hogy legyen jövőnk. Döntöttem volna? Úgy tűnik.
'Ez így mind nagyon jó, szuperül hangzik és már alig várom, hogy elkezdjük, mert már ötmillió felé rohantak el a gondolataim, hogy mivel tudnék segíteni, de egy apró dolog hiányzik. Mögöttük ott van Voldemort. Mögöttünk ki? Egy maroknyi, vagy két maroknyi gyerek fog nekimenni egy hadseregnek, aminek az élén egy olyan erős varázsló áll, akitől még a saját csatlósai is félnek? A tanárokra nem számíthatunk, más varázslókra és boszorkányokra sem, hiszen ők vagy elhiszik, amit mondunk és próbálnak majd minket mindenféle módon megakadályozni, vagy pedig nem vesznek komolyan minket és azt hiszik, hogy viccet csinálunk a dolgokból. Ki lesz velünk?' - szívem sebesen dobog mellkasomban, még karom vakargatását is abbahagytam. Mi kinek az oldalán fogjuk vásárra vinni a bőrünket, hogy a nép továbbra is független maradjon és egyáltalán ne induljon el egy nagyobb fajta vérengzés a mágusvilág uralmáért?
Kéne egy hely. Egy hely, ahol biztonságban tudunk összejárni, gyakorolni, nem kell félni attól, hogy szavainkat olyan fülek hallhatják, akik a vesztünket okozhatják. Arcomon széles mosoly terül el, ahogy eszembe jut a könyvekkel, pergamennek, kémcsövekkel és bájitalokkal teli saját termem, ahol a menta illatát lehet érezni örökké. Azt hiszem megvan a hely.
'A mardekárosok mindenhol ott vannak, egy helyet kivéve, a Szükség Szobája. Hallottatok már róla, vagy láttátok?' - hangomból kihallatszik az izgatottság, legszívesebben fölállnék és elvinném őket arra a helyre, az sem gond, ha már ismerik a helyet, könnyebben fognak odatalálni. Ha egyáltalán belemennek, hogy ott gyülekezzünk, mert bár biztonságos, mégsem lehet benne ezer százalékig megbízni, hogy rejtekünket nem fedezik majd föl. Most már nem kétséges egyáltalán, hogy benne vagyok-e, vagy sem.

Huh, túlestem rajta! El sem hiszem. Visszagondolva a lámpalázas izgalomra, ami néhány perccel ezelőtt még fojtogatott, most üdítően magabiztosnak és szabadnak érzem magam. Azt hiszem, a vélt reakciók latolgatása merített ki a legjobban, végtére is még mindig megtehetik, hogy nemet mondanak, nem vállalják a kockázatot - én pedig aligha ellenkezhetek a döntéseikkel. Agatha szavaira felkapom a fejem. Beismerem, nem minden lyukat tömtünk be a tervben egyelőre, de kettesben ez aligha sikerülhetett volna egy hajnali beszélgetés során. Azután Marlie is felveti Dumbledore-t, én pedig megértem az érvelésüket, de van itt egy apróság, amivel talán egyikünk sem számol.

- Én is gondoltam arra, hogy meg lehetne kérdezni Dumbledore-t, de... McGalagonynak talán nem esne túl jól, hogy őt megkerülve megyünk az igazgatóhoz, mintha nem bíznánk a házvezetőnkben - fejtegetem halkan, majd gyorsan hozzáteszem: - És nehezen hiszem, hogy Dumbledore beleegyezne valamibe, amivel a diákok egymás ellen fordulhatnak. Ő biztosan az egység támogatója, nem naiv módon, hanem mindenkinek ad második esélyt. Nézzétek meg Hagridot.

Ezzel csak arra utalok, hogy a vadőrünk máshol nemigen kapott volna munkát, Dumbledore pedig végtelen irgalommal van iránta. Ráadásul, ki állna oda csak úgy Dumbledore elé, hogy beavassa őt ebbe az apróságba? Neki mi, a diákok vagyunk a legfontosabbak, ezt minden évnyitó és évzáró lakomán érezhetjük. Amíg ő itt van, a Roxfortnál nem lesz biztonságosabb hely a világon. Fogalmam sincs, miként reagálna a tervünkre, végtére is, nem annyira Voldemort, mint inkább a csatlósai ellen szervezkedünk, már azok ellen, akik az iskola falai közt élnek.
A Szükség Szobájának említésére felszalad a szemöldököm.
- Várj csak! Én azt hittem, az csak legenda! - pislogok megdöbbenve Agathára, de ha a lány nem téved, akkor bzony máris találtunk helyet magunknak! A pulzusom izgatottan kezd emelkedni a gondolatra. Marlie kérdésére is ebben a felfokozódó állapotban válaszolok.
- Nem tudom, mennyien leszünk. Még csak tippem sincs, sajnos, de abban biztos vagyok, hogy együtt sokkal eredményesebben fogunk tudni gyakorolni és közbe lépni is, ha azt látjuk, hogy ezek a barmok kínoznak valakit.




XXX szó a vagány csajoknak! ☼ Ruha ☼ Aláfestés ☼ ©

Let's talk about crazy ideas

'Szerintem McGalagony lenne az első, aki ellenezné, hogy ezt az ötletet egyáltalán fölvessük az igazgatónak. Nem is azért, mert alulbecsüli a képességeinket, illetve az is, mert még egy kis tudás elkélne, de már elég jól ismer minket ahhoz, hogy tudja ki miben a legjobb, hanem mert félt minket, amit ugyan nem sokan néznének ki belőle, de szerintem sajátjaiként gondol ránk. Meg az is megeshet, hogy őrültségnek gondolná a tervünket, akármilyen jól kidolgozott is és utasítana minket, hogy ezt hagyjuk abba most azonnal, még mielőtt megütjük a bokánkat. Vagy esetleg tényleg kihagyjuk McGalagonyt a dolgokból és egyenesen Dumbledore elé mennénk, aki végighallgatna minket figyelemmel, türelemmel, utána pedig sajátosan elmagyarázná, hogy mi maradjunk meg a tankönyveknél és a tanulásnál, bízzunk mindent a felnőttekre, vagy azt mondaná, amit Lily is mondott, hogy mindenki érdemel egy második esélyt és mindenkiben ott lapul a fény, ami legyőzheti a sötétséget, vagy amit te is mondtál Marlene, mellénk állna. De elég őrült ötlet ahhoz, hogy elmondjuk vagy McGalagonynak, vagy Dumbledorenak, vagy mind a kettejüknek egyszerre, viszont akkor azzal is számolnunk kell, hogy utána a hajunk egyetlen szála sem térhet el a többitől, mert figyelni fognak minket. Na nem olyan nagyon kőkemény vasszigorral, de esetleg egy-egy büntetőmunka becsúszhat bárkinek a tagok közül, vagy bárkiknek, hogyha összeülünk tanácskozni, mert kevesebb ember nem tud döntést hozni a többiek nélkül. De mondom, benne vagyok, hogy elmondjuk nekik, utána pedig jobban odafigyelünk mindenre. Mit gondoltok?' - nézek a lányokra és valóban készen állok arra - remegő lábakkal és enyhe émelygéssel ugyan -, hogyha kell akkor benne legyek abban a csoportban, aki fölveti majd az igazgatónak, vagy a professzor asszonynak a világot megváltó ötleteket. Na de mit fogunk csinálni, hogyha teljes mértékig ellenezni fogják? Visszakutyagolunk a mindennapokba és nézzük, ahogy a világ összedől körülöttünk, miközben másokra támaszkodunk és reménykedünk benne, hogy nem buknak el majd a harcok során? Kizárt. Akit a ma este folyamán, vagy a későbbiekben sikerül meggyőzni arról, hogy össze kell fognunk, még akkor is a csak diákok vagyunk, és együttes erővel kell megvédenünk a világot attól a változástól, ami nem csak a mi világunkra, de a muglikéra is kihatna, az nem fogja engedni, hogy évek múltával más álljon ki helyette a csatamezőn.
'Szerintem az egész iskola ezt hiszi róla, de maradjon is így, azok kivételével, akik velünk tartanak. Megmutassam ezután, hogy merre van, vagy majd napközben, amikor senkinek nem lesz feltűnő, hogy arra bóklászunk?' - tapsolni tudnék örömömben, de ehelyett csak dobolni kezdek ujjaimmal a térdeimen, hogy csillapítsam az izgatottságomat. Ma már nem fogok aludni az is biztos, sem pedig az elkövetkező napokban egészen addig, amíg végre össze nem gyűlünk először. Vajon hány ember osztja ezeket a nézeteket és bólint rá a kezdeményezésre? Egyáltalán mennyi esélyünk van még azelőtt megelőzni a bajt, hogy meg is történne? Rengeteg kérdés kavarog a fejemben, felébredtek a kétségeim, amiket eddig az izgalom és a tettvágy elnyomott. Muszáj megpróbálnunk.

Igyekszem világosan gondolkodni, miközben a gőz lassan bepárásítja a látásom, és a nedvesség ijesztő erővel beeszi magát a ruháim anyagába. Már a hajam is úgy tapad a hátamra, mintha éppen most másztam volna ki a medence ezernyi színben fodrozódó vízéből. Jobb ötletem nem lévén, megragadom a pálcám, és az arcomra szegezem.
– Leperex - suttogom, mire a bőrömre száraz, hideg réteg feszül. Ugyan csak az arcomat érinti, de jobb a semminél, és így legalább elkerülhetem azt a kellemetlen élményt, hogy idővel a saját szemembe csorgó izzadtságomtól vakuljak meg.

A művelet után Marlene-re pillantok, megrágom a szavait, jól megforgatom őket magamban, míg már végül minden aprócska ívet és rostot betéve ismerek. Felelősségteljes helyzetben lenni általában nem könnyű, nekem pedig nem kenyerem a főnökösködés. Ilyen döntéseket sem hozhatok meg egyedül, de még hárman sem tehetünk semmit a dologért, mert ez az egész csapatra tartozik. Feltéve, hogy már van is csapat.

– Szerintem kár erről most többet beszélnünk. Úgyis csak akkor dönthetünk majd, ha összeáll a társaság, hiszen Dumbledore-hoz fordulni nem lenne tét nélküli. Talán lennének olyanok, akik nem tartanák jó ötletnek - magyarázom, miközben hajamat a bal vállamra vonom. Ekkor kezd el a másik dolog foglalkoztatni, nevezetesen a Szükség Szobája. Hihetetlen szerencse lenne, ha bebizonyosodna, hogy ezzel a lépéssel a helykeresés mizériája le is záródik!

– Szerintem is jobb lenne, ha máskor mennénk. Ma már túl késő van az ilyesmihez, nagyobb az esélye, hogy elkapnak. Bármivé tud változni a Szoba, Agatha? Úgy, mint a legendában? Mármint bármivé, amire éppen szükségünk van? - kérdem, a hangomban mohó kíváncsiság ül, izgalommal futtatva rajzolódik ki az arcomon. Feltéve, hogy látnak belőlem bármit is a színes-szagos párafelhők örvényén át.

Jó újra itt! (: ☼ Ruha ☼ Aláfestés ☼ ©

Let's talk about crazy ideas

'Csak nehogy valaki előbb tálaljon ki Dumbledorenak azok közül, aki nem tartják ezt jó ötletnek, mint mi.' - és valóban. Mi van akkor, hogyha valaki nem szeretne ebben részt venni a megkérdezettek közül és fél attól, hogyha később lebukunk akkor őt is előveszik? Vagy mi van akkor, hogyha a megkérdezettek közül senki nem lelkesedik az ötletért és ott maradunk összesen négyen vagy öten? Ennyien pedig biztosan nem mentünk meg senkit. Alsó ajkamat rágcsálva gondolkozom a megválaszolatlan kérdéseken, amik nem kerülnek megválaszolásra a mai nap folyamán, mert hárman tényleg vajmi kevésre jutottunk most ez ügyben. Próbálom agyam fogaskerekeit lelassítani, itt most a tények túlgondolása vajmi keveset ér, de hiába. Kezdenek felsorakozni a mi van ha...? kérdések, amik képesek a lelkesedést alapjaiban megrengetni, hogyha pedig hagyjuk elburjánzani, akkor romba döntheti az egészet. Ki kell tisztítanom a fejemet, de ebben a hőségben nem fog menni. Ingem átnedvesedett ujjával megtörlöm verejtékező homlokomat, de csak azt értem el, hogy még nedvesebb legyen. Kényelmetlenül tapad már rám az ing és legszívesebben a tó hideg vízében mártóznék meg most, minthogy meleg víz közelében legyek.
Gondolataim újra felvillanyozódnak és a kérdések armadája azonnal háttérbe szorul, amint meglátom a lányok arcán a lelkesedést a Szoba iránt. Én vagyok az egyetlen jelenleg, aki tudja, hogy ez a Szoba hol rejtőzik és mit tud? Esküdni mertem volna rá, hogy más diákok is használják.
'Elméletileg igen. Legalábbis amikor én először megtaláltam és bementem, már egy kész laboratóriumi berendezés várt ott engem mindenfélével, még egy üstöt sem kellett kölcsönkérnem, vagy vennem. De még én sem tudom igazán, hogy hogyan működik. Nyilvánvaló, hogy bármire gondolsz, amire szükséged van, az ott lesz bent a szobában és az is lehet, hogy hatalmasra meg tud nőni a terem, ha úgy adódik, hogy nagy lesz a csoport. De mi van akkor, hogyha valaki csak később tud jönni a gyűlésre és nem a csoporttal? Az hogyan jut be?' - az utolsó kérdést motyogva, szinte már csak magamnak teszem fel. Az hogyan jut be? Gondoljon ránk, vagy a szobára, amiben vagyunk? De ha első alkalommal jön késve, akkor honnan tudhatná, hogy hogy fog kinézni a szoba? Lehet hogyha csak ránk gondol egyesével, akkor megjelenik egy szoba, amiben valamilyen formában benne vagyunk, de az csak valamiféle másolatunk, amit a szoba teremtett az illető számára, vagy valamilyen más formában jelennénk meg, például egy képen. Ebből könyvtári vagy kísérleti munka lesz, bár a könyvtárban hiába keresnénk bármi ilyesmit, nem hiszem, hogy találnánk bármit is. Sorban állás lenne a szoba előtt, hogyha mindenki olvasott volna róla a könyvtárban. Marad a kísérletezés.
'Holnap biztosan eljöttök megnézni a szobát? Valahogy ki kéne ügyeskednünk, hogy külön-külön is ugyanabba a helyiségbe sikerüljön belépnünk. Kellemetlen lenne, hogyha valaki azért nem tudna bejönni, mert nem tudjuk még mi sem, hogy hogyan működik és nem tudjuk neki elmondani.'

|lábj.: bocsánat a késésért srácok >< |

Őszintén szólva fogalmam sincs, mi lehet a Szoba rejtélyének kulcsa. Végtére is még sosem jártam odabent, vagy ha mégis, hát nem jöttem rá eddig. Mégsem hiszem, hogy ilyen nagy bonyodalommal járna a Szoba működtetése, hiszen éppen a szükséget látóknak készült, azok pedig valószínűleg sokszor nem is tudják elképzelni, mi segítene rajtuk. Nekem sincs konkrét tervem, ami az ideális terepet illeti egy tetszőleges létszámú csoport gyakorlásához és bújtatásához, de úgy fest, a Roxfort kész helyettünk gondolkodni, megadva ezzel a lehetőséget.

Homlokráncolva nézek fel a lányokra, miközben izzadt tincseket tűrök hátra, a fülem mögé.
– Fogalmam sincs, hogyan érjük el, hogy mind ugyanabba a szobába lépjünk, talán nem ilyen bonyolult a helyzet. Elég lehet akár az is, ha mind egy mondatra gondolunk. Vagy a későn érkezők a többiekre. Nem hiszem, hogy a Szoba kiszúrna velünk, ha azt mondogatnánk magunkban: „Kell egy hely, ahol gyakorolhatunk. Mutasd a helyet, ahol a többiek vannak!” Ha csak szórakozni akarna velünk, mert esetleg van önálló tudata, akkor ezt már veled is megtehette volna, nem? – pillantok Agathára kérdőn, hiszen amennyiben ő nem számol be ilyen típusú észrevételekről, a terepet akár biztonságosnak is tekinthetnénk.

A lány válasza után halkan szusszanok, majd felállok. Látom Marlie lapos pislogását, és valóban, én is érzem már: menni kéne, későre jár, és nem kockáztathatjuk meg, hogy éppen most kapjanak el minket a folyosón, és ránk sózzanak néhány hétnyi büntetést.
– Szerintem, lassan induljunk. Elzárom a csapokat! – indítványozom, majd körbejárok a medence mentén, és pálcámmal minden csapra egyenként rákoppintok. A színesen gőzölgő, buja habfelhők lassan oszlanak el, de illatukat biztosan érezni fogom a hajamban és a ruháimon napok múlva is. Majd, ha a lányok is elkészülnek, közösen el is indulhatunk vissza, a Griffendél-toronyba.

Köszönöm a játékot! ☼ Ruha ☼ Aláfestés ☼ ©

Let's talk about crazy ideas

'Lehet, nem tudom. Úgy értem lehet, hogy ilyen egyszerű a titoknyitja és semmi igazán nehéz...' - fojtok el egy ásítást és dörzsölöm meg a szemeimet. A legjobb az lenne, ha ma már semmilyen ötlettel nem állnék elő és meg sem szólalnék. Nyelvem már alig forog és legszívesebben itt helyben elaludnék, hogyha lehetséges volna, a pára és a meleg sem jelentenek hátrányt, de agyam kerekei még mindig működnek, már ha lehet ezt annak nevezni, hogy a fogaskerekek épphogy átfordulnak és fölöslegesen erőltetik magukat.
'...akkor igazából csak odamegyünk, megnézzük és már tudjuk is mondani a többieknek, hogy mire gondoljanak.' - fejezem be az ásítás miatt félbehagyott mondatot és megrázom kissé a fejemet, hogy még egy röpke idő erejéig magamhoz térjek. Mennyi időt tölthettünk itt? Egy óránál biztos nem többet. De a kényelmes ágy és hosszú pihenés gondolatát rögtön elsöprik a beadandók és a koránkelés rémképei. A könyvtárat is célba kellett volna vennem az este folyamán, vagy mielőtt elindultam volna a szobához, hogy ott elfecséreljem az időt. Lehet leválok a lányoktól a visszafelé vezető úton és pár csöndes órára belopózom a könyvtárba, ahol összeszedem a lehető legtöbb könyvet és utánanézek, hogy írnak-e valamit a Roxfortról, bármi használható információt, ami esetleg megsúgná nekünk, hogy van-e még több titkos szoba az iskolában, hol lehet azokat megtalálni és használni. Jóval leegyszerűsítené a Szükség Szobájának a használatát is. De minek is ábrándozom ilyenekről? Hogyha meg akarnám ezeket találni, akkor föl kéne túrnom az egész helyiséget ezen információmorzsák után kutatva, nem beszélve arról, hogy be kéne lógnom a zárolt részlegbe is, aminek egész hónapos büntetőmunka lenne a vége, ha rajtakapnak. És amúgy is, miért gondolok én erre, hogy valaki egyáltalán papírra vetette valamikor az iskola titkait és itt tárolják a könyvtárban? És mi lenne egyáltalán a könyv címe?
A Roxfort titkos rejtekei, alagútjai és szobái, csínytevő fiatalok számára
Nem is lenne rossz. Álmatagon elmosolyodom ezen elmélázva, de Lily indítványozására fölkapom a fejem és már kelek is föl a földről. Ruháim úgy tapadnak rám, mintha mosás után, vizesen vettem volna fel őket. Még jó, hogy nálam van a talárom és azzal el tudom takarni. Sietve bújok bele és veszem magamra a táskámat, majd törlöm meg a verejtéktől és a párától nedves arcomat a talárom ujjába. Még egy kicsit kell összeszedni magam és ébernek maradni. A lányokat elnézve nem vagyok egyedül az ágyban fekvés gondolatával, ami mellé hamarosan befúrja magát a rengeteg kérdés és kétség. Még el sem kezdtük rendesen, egyáltalán megvalósítani a terveinket, mégis nagyobb súly nehezedik a vállunkra, mint bármikor máskor.
Kezem már a fürdő ajtajának kilincsén pihen és várom, hogy mindenki összeszedje magát és indulhassunk. Szó sincs ma könyvtárról, hagyjuk az egészet, ráér.

|lábj.: köszönöm a játékot lányok, bocsánat az ergya befejezésért (: |