Család. Család. Család. Család.
Már csak halvány emlékeim maradtak a fentebb említett fogalomról. Nem tudom, hogy milyen családban élni és nem is sokáig tapasztalhattam meg e sokak szerint nagyszerű érzést. 11 évig a szüleimmel éltem, mielőtt elkerültem a Roxfortba. Édesanyám, Elisabeth Mary Brice, az akkori szokásokhoz képest is konzervatív asszony volt. Nem igazán beszélgettünk és nem tűrte meg, ha otthon varázsoltam, ami akkor is tiltott volt a tanulóknak.
Édesapám, William Francois Brice, már más tészta volt. Szerette áthágni a szabályokat, akár csak én. Sok csínyt megtanított nekem és szabadabb felfogású volt, ami már a mai normákhoz képest hihetetlenül lemaradott. Rengeteget mókáztunk együtt és sok mindent átbeszéltünk. Támogatott bármiben és úgy tartotta, hogy belőlem lehet a kor következő nagy varázslója. Hát nem jött össze a dolog.
A nővérem, Leigh-Anne Mary Brice, inkább az anyámra hasonlított és a legtöbbször kinevettem, amikor könyvekkel a kezében baktatott fel a klubhelységbe, hogy tanulhasson. Többre tartotta a tudást, mint bármi mást az életben, ami miatt nagyon sokszor beszólogattam neki. Nem is jöttünk ki olyan jól, mint szerettem volna, hiszen a nézeteink merőben eltértek egymástól.

1481. február. 18.

- Ed figyelj már oda jobban! – ordít rám a kviddics csapat edzője, Mr. Sullivan, akitől az első évemben mindig rettenetesen féltem, hiszen olyan éles a hangja, hogy legszívesebben elbújnék előle, így röpke hét esztendő elteltével is. Az öregember mindig krákog és bagó szagú, mivel a pipa nem gyakran szakad el a szájától, amit előszeretettel szívogat. Biztosra veszem, hogy nincs felesége, ezt egy nő sem bírná elviselni, amit ő leművel.
- Én figyelek – szólok vissza rögtön, mire az öreg fickó csak megforgatja a szemét, s a szájába helyezi a hőn szeretett pipáját.
- Nem tudom, mi lett veled Brice, de egy fogónak nem ilyennek kell lennie. Vigyázz az a gurkó majd le ne szedje a fejed a holnapi meccsen – nevet fel, mintha olyan vicces lenne, amit mondana. Hátat fordítok neki és visszaindulok a mardekár klubhelyiségébe.
Elegem van! Mindig csak beszólogat az a vénember, azt hiszi jobb nálam. Fogadok már fel sem bírna ülni egy seprűre sem, mivel az azonnal széttörne a testsúlya alatt. Biztosan a hollóhátba járt, hiszen csak okoskodni tud, mást nem.

1481. február 19.

- Valaki hívja az iskolanővért! – csak elmosódott emberi formákat látok. A fejem zúg és érzem, hogy valami nagyon nincs rendben. – Több sebből vérzik a fiú, azonnal hívják ide a nővért! – még több ordítás, nem sokra emlékszem. Megpróbáltam kikerülni a gurkót, nekiestem az egyik póznának, ami kitört, majd rám dőlt, a seprű kettétört alattam, én pedig hatalmasat puffantam a földön. Minden olyan hirtelen történt. Régen nagyon jól játszottam, de most történt velem valami.
Körbenézek és egy aggódó női arcot pillantok meg. Nem mosolyog többé, sír. Az én Jasmine-nem sír. Odanyújtom felé a kezem, amit készségesen megfog.
- Jobban áll, ha mosolyogsz bébi – suttogom neki, de mielőtt meghallanám a válaszát minden elsötétül.

1881. február 19.

- Tényleg ma 400 éve haltál meg? – kérdezi az egyik okostojás hollóhátas srác. Körülbelül harmadéves lehet, de az is lehet, hogy sokat mondok.
- Igen – válaszolom röviden, mire sokak száját egy ’hú’ kiáltás hagyja el. Mi olyan nagy cucc ebben?
- És az igaz, hogy átment a testeden az egyik pózna, amit a kviddicshez használnak?
- Igaz – válaszolom monotonon. El sem hiszem, mindennap megkérdezik az utóbbi kérdést tőlem a diákok, s már unottan válaszolok rájuk. Nem kellemes emlékeket idézek ezzel elő és szerintem egy szellem sem szeret a haláláról beszélni. Örüljenek, hogy ilyen jó arc vagyok, és nem éjszakánként ijesztgetem őket. – De most már menjetek! – szólok rájuk, mire szomorúan bólintanak. Azt hiszem, inkább felkeresem Félig Fej Nélküli Nick barátomat és vele szórakozok ma délután is, mint minden nap, míg világ a világ, mivel a lelkem itt ragadt ebben az átkozott kastélyban. Még a pokol tűze is izgatóbb lehet, mint ez.