Azt mondják, amikor megszülettem, nagyanyám a fejemre ejtett, amikor meglátta a disznóorrú csecsemőt a pólyában. Sosem tudtam neki megbocsájtani, és ő sem nekem, hogy egy csecsemő adta tudtára, a mágia igenis létezik. Számtalan kuruzslónál és úgynevezett átoktörőnél jártunk, akik varázsolni ugyan nem tudtak, de legalább vallási ájtatosságukban egyszer majdnem belefojtottak a szenteltvízbe. Azóta fóbiám van a templomoktól és minden szakrális tárgytól, amit anyám és a nagyszüleim, buzgó ortodoxként egy hatalmas törésnek éltek meg az életükben.
Apám azonabn más volt. Ő rajongott értem, és próbálta kihozni a kellemetlen szituációból a legtöbbet. Azt mondta, én vagyok az ő kis talizmánja, és valóban, én cserébe nyúllábként lógtam a nyakában és követtem minden lépését.
Akkoriban persze a falunkban elképzelhetetlenne tűnt, hogy egy lány csak az apjával éljen, mi lesz úgy belőle, így felköltöztünk a fővárosba, és azóta nem hallottunk az anyámról vagy a családjáról. Szerencsére mi sosem voltunk olyan sótlan emberek, mint ő, mindig zajlott az élet, akkor is, ha nem voltunk mindig a toppon anyagilag, azért a Párt mindig gondoskodott arról, hogy ne haljunk éhen.
A kezdeti izoláció csak erősebbé tett, segített azzá lennem, aki vagyok. Mindig elpoénkodtunk a dolgokon, a nyomoron a szerencsétleségeken és mindig tudtunk egymásra támaszkodni. Ez a mi túlélésünk kulcsa.
Amikor a Durmstrangból visszatértem olyan egyértelmű volta, hogy auror leszek. A rendszer velejéig romlott, és csak a kivételezhetettek kerülnek be, viszont ha már eldöntötték, hogy akarnak téged, akkor nincs egyéb választásod. Szóval nem volt választásom. Akartak, mert különleges voltam, és egy olyan elem, amit érdemes szemmel tartani, jó rövid pórázon. Sosem állítom, hogy egyet értettem volna a minisztérum politikájával, döntéseivel. De nem egy olyan helyről jövök, ahol ezt hangosan kimondhatod. Én mégis nap mint nap megtettem, ezért is váltam olyan nemkívánatos elemmé.
Voldemortról sosem hallottam addig a napig, amíg a miniszter meg nem bízott a feladattal, hogy jöjjünk ide nyomozni. Nem érdekelt az ügy, magasról szartam az egészre, de a gondolat, hogy visszatérhetek annyi év után Angliába, elég meggyőző volt. Nem a kötelességtudat hajt, sokkal inkább a szabadság utáni vágy, amit ha egyszer megízlelsz, lehetetlen elfelejteni.  

Zaklatott tekintettel bámul vissza rám a tükörképem. Álmosan, megtépázva, mintha átment volna rajtam egy egész kentaur csorda. A hajszínek, orrformák és szemöldök vastagságok teljesen random, gyors tempóban váltakoztak, nem is volt időm megnézi őket. Fogalmam sincs, hogy mit kéne csinálnom a frizurámmal. Még sohasem találkoztam egy miniszterrel sem, nemhogy kettővel egyszerre. Most pedig ki kell állnom, jó benyomást tegyek, hogy még véletlenül se gondolják meg magukat a kinevezésemmel kapcsolatban. Amikor Dren megtudta, hogy mi történt, szabályosan szemberöhögött. Annyira abszurd volt, hogy pont engem választanak ki egy ilyen fontos megbízásra, hogy a parancsnokságon többen az ősi földanyához kezdtek el könyörögni. Nem mondom, hogy közkedvelt figura voltam. Inkább az a hurrikán, ami beront az ajtódon kérdezés nélkül, mindent felborít, felpörget, aztán csak annyit érzel, hogy inog alattad a talaj, meg kell kapaszkodnod, különben elesel. Azt sem szerették, hogy olyan feltűnő vagyok, azt meg pláne nem, hogy mindig megmondtam az igazságot a szemükbe. Az emberek nem szeretik az őszinteséget, pláne nem a hivatalokban. Elintézték, hogy én legyek az utolsó lábtörlő kapcája a hierarchija legalján, és hogy sohase legyen lehetőségem a feljebblépésre. Még sohasem voltam így igazi helyszínelésen, nem számít az, hogy egyébként ez a végzettségem.
Pedig nem vagyok rossz, sőt, a tanáraim büszkesége voltam és az évfolyam elsője, nem úgy mint az iskolában, de hát meglátszik, ha valami olyasmit csinál az ember, ami érdekli. És engem mindennél jobban érdekelt. Imádtam párbajozni, segget szétrúgni, nyomozósdit játszani. A Durmstrang az én helyem volt mindig is, de tulajdonképpen mégis csak akkor éreztem magam a legszabadabbnak, amikor egy évre a Roxfortba kerültem egy cserediák kapcsolat során. Mostanra már biztosra vált, hogy egyébként csak azért választottak ki, mert azon kevesek egyike vagyok, aki egyáltalán hadovál valamit angolul.
- Ez irtó tré, ha engem kérdezel. Jesszusom, volt egyáltalán valaha természetes hajszíned?
Fintorogva pillantok a másik alakra a tükörben, aki két lépéssel a hátam mögött áll, és őszinte meglepetéssel és leplezetlen undorral nézi egyszerre, hogy mit művelek magammal. Igaza van, én sem értem, mit csinálok.
- Pofa be, te barom. Mintha lenne róla fogalmad, hogy hogy kell kinézni egy ilyen fogadáson – arcizmaim egyenként feszülnek meg. Akárcsak a gyomrom, ami már háromszor dobta ki a tegnapi teljes menüt. Azon csodálkozom, hogy van még benne egyáltalán valami. Dren, aki valamiért azt hiszi ötéves korunk óta, hogy a legjobb barátok vagyunk, tényleg nem túl esélyes arra, hogy valaha is a helyembe lépjen, de hát rólam sem képzeltük volna a mai napig, sőt, még most is annyira valószerűtlennek hat.
- Lehet, hogy én egy lúzer vagyok, de te viszont borzalmasan festesz, Röfi – nevet fel kárörvendően. A becenévre már fel sem kapom a vizet. Ő az egyetlen barátom ugyanis, aki még akkor is megvolt nekem, amikor még malacorral ijesztgettem a gengsztergyerekeket a lakónegyedi flaszteren. Elevenébe talált egyébként is, és ezt egy fájdalmas nyögéssel konstatálom, majd lehajtom a fejem, a kagyló fölé hajolok és behunyom a szemem, annyira hasogat a fejem, hogy tartani sem bírom.
- Azt hiszem, megint hánynom kell – bukik ki belőlem.
- Azt hittem, te ilyen vagány csaj vaj. A franc sem gondolta, hogy a harmadik vodkától padlót fogsz.
Barátoménál mélyebb basszus üti meg a fülem és érzem, hogy ebben a helyben fülig pirulok. A tegnapi este élményei, már amikre emlékszem, kíméletlenül rohamozzák meg a fejemet.
- Hát ez a seggfej meg mit keres itt? - csattanok fel dühösen és felemelkedek, hogy egyenesen a mélyzöld szemekbe ütközzek. Hirtelen elakad a szavam, már el is felejtem, hogy mit akartam mondani, így az első hülyeség, ami eszembejut, azt hozzávágom. - Mégis hogy a francba kéne bírnom az alkoholt, amikor tizenhét éves korom óta nem ittam egy kortyot se, és nem eszem húst sem? - annyira költőinek szánom, hogy nem is várok választ, elindulok öles léptekkel a két férfi felé, amitől ők hátrálásra kényszerülnek. Amikor már mindketten a küszöbön kívül állnak, megtorpanok és szembevágom az ajtót, de úgy, hogy a vakolat az ajtófélfa körül szépen lepattogzik. Lepra egy ház ez, meg sem vagyok lepődve. Azóta élünk itt, mióta otthagytuk az anyámat. Nem is volt lehetőségünk, de igényünk sem, hogy elhagyjuk ezt a bájos balkán lebujt, amit otthonunknak neveztünk. És most én mégis menni készülök. Annyira elkap az indulat, hogy észre sem vettem eddig, hogy patakzik lefelé a könny az arcomon, de ez csak akkor tűnik fel, amikor újra a koszos tükörbe pillantok. Hajam izzóvörösen lángol. Akárcsak tegnap este, amikor megláttam azt a nevet a listán.
Ian, te kibaszott idióta - úgy lángol az arcom a haragtól, mintha meztelenre vetkőztetett volna és egy pórázon végigsétáltatott volna az egész városon. - hogy kerültél ekkora szarba?