A bátyjával ellentétben ő nem hajlandó félvérként aposztrofálja magát. Túl sok ahhoz a családjukban a kiváló varázsló és boszorkány, hogy csak úgy veszni hagyja a szépen csengő aranyvérű kifejezést. Sosem különösebben frusztrálta magát azon, hogyha egyazon ezt illető kérdésre egymás után egyikük a félvér, a másikuk az aranyvérű választ adta, holott a vak is látta rajtuk mennyire rokonok.
Lehetett volna igazi, kiemelkedő boszorkány, a jó oldal képviselője, valaki olyan, akit nem rejtegetni kell, hanem akire büszke a családja. Helyette viszont olyasmit választott, amit csak részben szégyell. Mert mégis, a sötét oldalon járva legalább megteheti azt, hogy megvédi mindazokat, akiket nem vél érdemesnek erre az útra. Mondjuk a bátyját.
És hogy van-e lelkiismeretfurdalása mindamiatt, amilyen? Egy fikarcnyi sem akad. A jelleme, a kitartása tette azzá, ami ma és emelt fővel visel mindent, amit csak rámér a sors. Nem titkolja, hogy anya, hogy feleség volt, de arról nem beszél, hogy gyermeke nem a férjétől született, hanem annak öccse volt az, kinek magja szárba szökkent méhében.
Senki sem jött rá. Sokáig senki sem tudta meg, most pedig már mindegy, nem igaz?
Makacs, törtető, türelmetlen és nagyon is harsány, s nem, nem csak ilyen nő hírében áll, hanem ilyen is. A látás képességével nem rendelkezik, éppen ezért élete vizsgáira mindre úgy készült, mintha nem lenne holnapja, csak az a nap. Már az iskolapadban hamar kiderült róla, hogy hasított személyisége amennyi gondot okoz másoknak, annyi előnyt szerez neki, hát eszében nem volt megválni ettől a mai napig sem. Mert ettől az, aki.
Már nem anya.
Már nem feleség.
Már nem halálfaló.

Rettenetesen dühíti az, ahogy a másik néz rá. Legszívesebben ráborítaná az asztalt, de már rég megtanulta, hogy gyengeség kimutatnia érzéseit. Rezzenéstelen arccal mered az egykori kedves ismerősre és lenyeli a nyálat, amit a másik arcába köpne szíve szerint.
- Eszemben sincs megváltoztatni a véleményemet. Legutóbb is elég világosan fejeztem ki magam, én úgy gondolom. Mr. del Royce megteheti magának azt a szívességet, hogy nem kajtat tovább utánam. A jussát megkapta, ennyi legyen elég.
- Ez nem így működik, Mara és ezt maga is tudja. A férje befolyásos varázsló, sokat tud ártani önnek, hogyha nem áll kötélnek.
Elnyomja a szemforgatását. Állkapcsait egy hosszú pillanatra összeszorítja, nagy levegőt vesz, ezzel kényszeríti magát arra, hogy korrekt és megfontolt választ adjon. Expeditíven akarja intézni ezt az egész ügyet, de már most látja, hogy ez minden lesz, csak rövid tárgyalás nem.
- A volt férjem. Teljesen legális módon szakítottuk meg a társkapcsolati közösségünket ide s tova három évvel ezelőtt. Késő bánat, eb gondolat.
- Tehát ezzel azt akarja mondani, hogy azóta nem is beszéltek egymással, hogy kimondták a válást?
Eddig bírja. Felpattan az asztal mögül, nyugtalanul járkálni kezd a szobában fel s alá. Nagyon is jól tudja miért kapta ezt a kérdést és egyáltalán nincsen ínyére, ahogy az egész kezelve van. A Nagyúrra! Hiszen van egy közös gyerekük, aki számára az apja szent. Természetes, hogy nem lehetnek némán azokban a percekben, amíg kicserélik a kis kincset. Beszélniük kell. (És ezt tudta nagyon jól az, aki írta a szerződésüket. Tudta, hogy lehetetlent kér és mégis aláíratta velük. Mert - mint azt már Mara is tudja - ezzel tarthatja sakkban a nőt.)
- De, beszéltünk. Legutóbb tegnap, amikor elvitte a fiamat. Egy szia és egy viszontlátásra között elmondtam neki, hogy Falcon megfázott a héten és ezért legyen szíves ne engedje seprűn repkedni kint az udvarban, s tartsa tőle távol a megveszekedett macskáját, akinek a szőrére pedig a fiam allergiás.
- A fia? Tehát nem a közös fiuk?
Röppályára áll egy hamutál, karcsú, női ujjak szorulnak a rózsafa pálca nyelére. Félelmetesen egyszerű varázs a vingardium leviosa, sose kellett megfeszülnie azért, hogy sikerüljön. Most is könnyen peregnek le ajkairól a szavak, nyakló nélkül ereszti velük útnak azt a hamutartót, hogy a tartalmát egy egyszerű pöccintéssel hintse a még mindig nyugodtan ülő, kukacoskodó aranyvérű fejére. A mozdulat hevében majdnem veszélyes mértékben felcsúszó ruhaujját még sikerül idejében visszatűrnie, így a tetoválás nem kiabálja ki-ségét beszélgetőpartnere arcába.
Tudja, hogy hibázott. Nem akkor, amikor meglendítette a tárgyat és megszórta a tartalmával a minden lében ezer kanalat, hanem akkor, amikor engedett a csábításnak. Még Brian (és Jack) del Royce előtt volt, még bőven Falcon előtt, azokban az időkben, amikor azt hitte, hogy övé a világ. Akkor, amikor fárasztotta, hogy nincsen egyedül, de mégis úgy érzi magát; akkor, amikor kevesebbnek hitte magát a bátyjánál, pedig ugyanannak a génkészletnek a másik felén osztozott. Hibájának közvetve Calix (és a látás nem öröklése) volt az oka és ezt soha nem fogja megbocsátani neki, ahogyan azt sem, hogy mégis mennyire szereti és minden reggelt ikrére gondolva indít. Cal benne lakik az anyai csókban, amit Falcon homlokára hint - pedig bátyjának fogalma sincs arról, hogy gyereket szült, legalábbis ő maga nem mondta neki, kínosan rejtegette előle mindig is a fiút, pont azért, mert annyira olyan volt, mint ők és mégis annyira különbözött (és mert kicsinyes bosszú volt ez, kizárni a jobbik felét az élete ezen részéből... is) -, ott tanyázik a nyári esőben, melyben mindig nevetve rohangásztak gyerekként. Benne foglaltatik minden szívdobbanásában és csak akkor tudna megszabadulni tőle, hogyha kitépné a szívét. Azt pedig nem teheti meg, túlságosan is szereti magát. És szeret élni is.
- De. Falcon del Royce annak a férfinak a fia, akinek a nevét viseli.
A hazugság olyan könnyen kél szárnyra ajkairól, mintha minden egyes napon ezt gyakorolta volna. Valójában teszi is, félelmetesen könnyen megy neki, nem tart attól, hogy bármikor lebukik. A biológia az biológia, a gének azok gének, ő már csak tudja. Ne tudná?
- Tehát Brian del Royce az apja?
A kukacoskodást nem szereti. Nyíltan nem vág rá sem igent erre a kérdésre, sem nemet, csak kinyújtja tetoválatlan kezét és mutatóujjával az ajtó felé bök.
- Arra tágasabb, miszter. Adja át üdvözletemet Mr. del Roycenak. Az ex-neje üzeni, hogy vasárnap este hétre várja haza Falcont. Ne késsenek, mert ez lenne a harmadik. Nyilván tudja, hogy akkor nincs több látogatás.


Nincs kit látogatni. Csak egy fájdalmát ki nem mutató, összetört édesanya van, a Nagyúr követője, aki már nem vak, s talán soha nem is volt az. Segélykiáltásai vannak-e? Nincsenek. De valami mégis annak okául szolgál, hogy megjelenik az éj leple alatt egy bizonyos küszöbön. Mert nem maradt mása. Csak Ő. És a támadó jelleggel ajtónyílás után arcba üvöltött, kétségbeesésükben kegyetlenül éles kérdések. Kiakadás fojtott hangon, a vihar előtti kétes értékű csend.
- Láttad? Előre láttad, ugye? Miért nem szóltál nekem? Miért nem hagytad, hogy megmentsem? Sose kellett volna megszüljem--
--és sose kellett volna elcsábuljak olyan útra, amin nem érzem jól magam--
- Láttad--
--nem láttad--
- ugye?