Tudtad ugye, hogy a család csupán csak egy megtévesztés könnyed kis jellege? S azt is tudtad, hogy a szeretteid szájából nap, mint nap, pusztán csak hazugságot hallhatsz? Eljátsszák, hogy szeretnek, de ha igazán kimutatják mindazt, hogy irántad mit is éreznek, akkor szenvedsz.. Mert ez az élet rendje - szenvedned kell!
Kihez vagyok hű? Magamhoz. Pusztán csak is kizárólag magamhoz, na meg persze a sötét oldalhoz, melynek jegyét a bal alkaromon viselem billogként. Voldemort egyik, avagy netán sokadik csatlósa vagyok. Már nem igazán tartom számon!
Család tehát? Számomra nincs. Nekem nem kell! Sosem kellett..
Valakim van még? Talán egy nőm -, egy kínozni való kis feleségem -, akit apám akaratából vettem el. Nem kötődök hozzá gyengéd szálakkal, de mégis kényszeresen a magaménak akarom őt. Muszáj.. mert már az enyém, míg csak él!
Foglalkozásomat tekintve tanárnak álltam, s bár remekül előadom önmagam, de igazából nem érdekel már semmi.
Bekattantam, és elvesztettem egykori ártatlan sorsomat..
- Gyere csak szépen, testvérkém! - Ragadom meg a bal kezem ujjaival könnyedén a nővérem haját, hajtincsei szinte megfeszülnek e jelenet alatt, s míg így teszek, nos egyúttal elkezdem magam után vonszolni őt. - Tényleg elhitted azt a tényt, hogy megúszhatod? Hogy csupán ennyi az egész, és mindig sakkban tarthatsz? Hogy majdan minden ádáz kívánságodra egyetlen csettintés folytán ugrom? - Emelem meg a hangomat kellő mértékben, miközben felrántom magamhoz. Háta a mellkasomnak csapódik, halk visítás szökik ki a torkán, ahogy erőteljesen próbál ellenállni a szorításnak, melyet rámérek ez alkalommal. Azt hitte, hogy mindig is én leszek a kisebb, az erőtlenebb, és a szerencsétlenebb. Azt gondolta, hogy a drága apánk mindig is pátyolgatja, majdan a jelentéktelen kis életének útját. S amikor mostan elértünk eme pillanathoz, nos hirtelen mennyivel is alább hagyott az önbecsülése. Könyörgő szavaival próbál hatni, immáron kiégett lelkem utolsó darabjaira. De átkozott minden szó, melyet ajkain kiejt, s átkozom a napot is, mikor e család keretein belül születtem meg. Férgek, szörnyetegek, mocskos alávetett söpredékek... Undorító tiszta vérű zsarnokok, akik csak a hatalmat látják mindenben, és mindenkiben. Azt hiszik, hogy kettőt csettintenek, és máris övék az egész Franciaország. - Nem, és nem, kérlek Slade, értsd meg.. könyörgöm fogadd el, hogy apánk egyedüli akarata volt ez! - Suttogja megtört hangon, s bár érzelmeknek kellene ekkor bennem keletkeznie, de semmi. Halál komolyan semmi, mintha a mellkasomban egy nagy tátongó űr létezne. Lennék én magam, és a végtelen semmi, melynek az összekapcsolási pontja, ugyancsak a... semmi. S még, ha éreznék, akkor sem kímélném meg őt, avagy mérnék rá könyörületet. Nem érdemli meg! Sosem érdemelte meg.. Csak bántott, mint mindenki más a családban. Nem kerültem a Mardekárba, nem voltam sötét lelkű a számukra, és mert érdekelt a tanulás, ezért is megvetettek... nagyon elítéltek. Kínoztak, vertek, éheztettek, sakkban tartottak engem, leszorítottak a helyemről, és kiszorítottak mindenből. Egy kegyetlenséget kaptam a jóságomért. De hát nem ezt akarták? Azt magát, hogy erős legyek, határozott, és könyörületlen? Hát itt van, kérem szépen! Akkor meg, nos mégis mi a probléma? - Slade sosem akartalak bántani téged.. sokat jelentettél nekem.. - Hazug, és mocskos kis szavak hagyják el az ajkait, melyet akkor sem tudnék elhinni neki, ha tényleg komolyan gondolna. Túlságosan is elvesztettem a józanságomat. - Oh, nyugalom. Csak megmutatom neked azt, hogy mit is okoztál nekem... - Húzom egy kegyetlen vigyorra ajkaimat, ahogy érzéstelenül suttogom a fülébe a könnyed kis szavakat. - Ugye emlékszel még arra, hogy mennyiszer belém rúgtál? - Teszem fel a kérdésemet szelíd hangon, ahogy egyetlen mozdulat által a földre lököm őt. Néhány hajtincse a kezembe marad ugyan, ám mindez nem okoz kellemetlenséget, sőt mi több, nos egyszerűen csak a földre hullajtom a kihullott szálakat. A víz kellemesen sodródik tovább az árral, míg én magam a földön szenvedő nővérkémet nézem. Laza lépéssel kerülök mellé, majd ugyanolyan mozdulattal rúgok belé. - Ugye kellemes? - Teszem fel ördögi kacajjal a kérdésemet, miközben végül lehajolok mellé, és finoman végig simítok a hasán a ruhaanyagán keresztül. - Remélem a babád is értékeli e gyengédséget. - Ártatlan pillantással nézek szemeinek a tükrébe, miközben látom, ahogy elvérzik mellettem. - Oh, már nem is él.. nos eléggé gyorsan megvált tőled, drága. - Nevetem el magamat, miközben ismételten megragadom a hajánál fogva, majd a fejét belenyomom a jéghideg tó vízébe. Kapkodni kezd a kezeivel, levegőért esdekelne, de minden szívfájdalom nélkül nem érdekel. Végül hirtelen kirántom a vízből a fejét, és szánalmas alakjára tekintek, aki levegőért kapkod. Sír, szenved, halkan könyörög.. - Viszlát, testvérkém... - Suttogom halkan a fülébe, és majdan ismételten a vízbe nyomom vissza. Egy ideig küzd, egy ideig még akar élni, de aztán feladja.. a teste szépen csak elernyed, és a léte örökre elpárolog. Volt, s nincs. Volt, és már nem lesz. Nem lehet. S így járnak mindazok, akik velem kezdenek..
Saját || Animágus || Keresd a fa alatt
▽The Age Of The Marauders▽
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Vas. 12 Jún. - 15:54
Elfogadva!
Tyűű, ismét egy halálfaló tanár! Jó sokan be vagytok már épülve a Roxfort falai közé, azt hiszem vigyáznunk kellene jobban. Az előtörténeted, nos.. durva volt o.o csak tátott szájjal olvastam és élveztem amúgy, mert kedvelem az írásod, de nem találkoznék a karakterrel kettesben, őszintén. A pb jó választás, kedvelem őt. Foglald is le, aztán pedig menj, vesd bele magad az életbe!