Mindig is szerettem a zenével foglalkozni, habár ez csak akkor bontakozott ki igazán, amikor anya meghalt, akkor volt szükségem sürgősen arra, hogy találjak valami hobbit, hogy valamivel eltereljem a gyászról a figyelmemet, hogy valamivel feldolgozzam anya halálát; ez pedig a zene volt. A Roxfortban kezdődött igazán minden, egyik órán unatkoztam és a tollammal elkezdtem ütögetni a könyvemet, kezemmel a lábammal ütöttem a ritmust, - természetesen vissza fogottan, hiszen nem akartam magamat lebuktatni a tanár előtt - és akkor jöttem rá arra, hogy van ritmus érzékem és szeretnék megtanulni dobolni. Egész évben gyűjtöttem a pénzemet és végül rá 1 évre megtudtam venni minden szükséges kelléket ahhoz, hogy megtudjak tanulni dobolni, teljes volt végre a felszerelésem. Emlékszem, apát nagyon sokszor idegesítettem fel azzal, hogy éjszakákba menőleg gyakoroltam, de lám, itt a gyümölcse a sok gyakorlásnak, hiszen féléve egy jól műkődő banda tagja vagyok, mint dobos és néha énekelni is szoktam Vic társaságában. A dobolás mellett az éneklés a nagy gyengém, imádok énekelni. A bandára egy hirdetés alapján találtam rá, szükség volt sürgősen egy dobosra, én pedig minden mindegy alapon úgy voltam vele, hogy eljövök jelentkezni, hiszen egy próbát megér, és nem bántam meg. Egy egész jó kis közösség tagja vagyok és még attól is eltudok vonatkoztatni, hogy a volt pasim a gitáros. Killiannel 2 évet voltunk együtt, 2 szép évet köszönhetek neki, és hiszem azt, hogy még kétszer ennyit is lehúztunk volna együtt, ha nem szeretek bele a mostani barátomba. Barátként váltunk el Killel, még is feszült volt köztünk a hangulat az első pár próba alatt, de rá kellett ébrednem/ébrednünk, hogy a bandának nem tenne jót, ha mi nem jönnék ki, így hát megpróbáltam mindent az elejétől kezdeni, és most azt hiszem, hogy újra a barátomnak hívhatom őt, aminek személy szerint én nagyon örülök. Kicsit hamar érkeztem ma a próbára, még csak Judas van itt, aki a basszus gitáros a bandában. Eléggé félénk még, ő csak nemrég csatlakozott hozzánk, de igazából jó fejnek tartom, amikor beszélünk akkor kedves. Most is csak még mi ketten vagyunk itt, ezért oda mentem a felszerelésekhez, és kivételesen nem a dobokhoz mentem, hanem a mikrofon állványhoz, telóról beraktam egy dalt és elkezdtem énekelni. Ki használom az időt, amíg nem kell háta ülnöm.
Haunted words
✖ K.P ✖
I solemnly swear
I am up to no good
Judas Alan Cox
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Pént. 10 Jún. - 1:19
The Butterbeer Experience
One thing good about music: when it hits YOU, you feel no pain.
;">
Igazából nem is tudom, minek mentem bele a zenekarba... A mai napig nem tudnám megmondani, ha valaki rákérdezne, hogy mi a Merlin mosatlan gatyájára bólintottam rá Vic felkérésére. Talán azért, mert hiányzik a zenélés. Hiányzik az, hogy tartozzak egy olyan közösségbe, akiknél nem vagyok számkivetett, akik egyenrangú tagként tekintenek rám - és valljuk be - ebben az iskolában vajmi kevés ember van, akivel én egy közösségbe tartozok. A Mardekárt most ide nem sorolnám, hiszen én azóta nem tartozom annak a háznak a kötelékébe, amióta a Süveg oda osztott be. Így eleve itt is hendikeppel indulok, hiszen nem vagyok valami szeretett egyén sehol... Így itt is bizonytalan vagyok, hogy egyáltalán meddig tűrnek meg maguk körül. Nagy sóhajjal lépek be a próbaterembe - mint mindig, elsőként - és veszem le a hátamról a basszusgitáromat. Alapvetően nem a basszusgitár a fő profilom, ha fogalmazhatnék így, hiszen a gitár volt az első hangszerem, amin megtanultam játszani, de aki egy gitáron megtanul játszani, más húros hangszert is meg tud szólaltatni. Így szereztem egy basszert, és szóltam Vic-nek, hogy jönnék, ha igény van rám. Úgy tűnik volt, szóval azért még sem lehetek annyira szar helyen. Előveszem a basszusgitáromat, és összedugom szépen a cuccot, pengetem, ameddig a többiek nem érnek ide. Volt időm átszokni a hat húrról a négyre, őszintén szólva: még tetszik is, hogy kettővel kevesebb van. A hangja is tetszik, a formája is... Már a fejlődésem szempontjából nem volt ez egy rossz dolog, hogy átváltottam négy húrra. Egy cigarettát biggyesztek a számba, és pengetni kezdem a gitáromat, hogy behangoljam. Amikor már fül alapján jól hangzik, akkor csak a kezembe fogom, és pengetek valamit, hogy addig se unatkozzak. Az érkező Claire-re felpillantok, halványan el is mosolyodok, majd arra az énekre kezdem el pengetni a gitáromat, amit a mikrofonba énekel. Csodás hangja van neki is, és Vic-nek is, ha választanom kéne kettejük között, akkor sem tudnám megtenni, főleg nem, ha kérnének rá. Ha végzett, odalépek hozzá, cigivel a számban, és elmosolyodok. A gitár már nincs a nyakamban, leraktam az állványra. - Szia. - csendesen köszönök neki, majd megigazítom a fejemen lévő kalapot - hát a többiek, merre vannak? - ülök bele az egyik fotelba, és úgy pillantok fel a szőke dobosra. Igazából fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék itt... Bárkinek is. Teszem a dolgom, egyelőre ennyi az, amit a zenekar működéséhez hozzá is tudok tenni, érdemben.
Sosem érkezem időben a próbákra, csak amikor nagyon szükség van rám. Mindig kések negyedórát, félórát, de megesett, hogy volt már több is. A többiek nem szoktak ez miatt rám haragudni, szerencsére. Gondolkodtam már azon, hogy mi lenne ha annyival előrébb tetetném a próbát, mint amennyit késni szoktam, viszont akkor is direkt később indulnék el, szóóóval, tök mindegy. A tatyómba pár cuccot beledobáltam, ki tudja még hová keveredek el ma és szükségem lehet ezekre. Szerencsém, hogy elsőben megtaláltam azt a fránya alagutat ami kivisz a Roxfortból, szinte teljesen észrevétlenül. Ugyan meg kellett tanulnom jól surranni, de ez ma már nem mondhatnám, hogy túl nagy gondot okoz nekem. Ma is teljesen gördülékenyen ment minden, kicsit kapkodtam a lábamat és igazából ilyenkor mindig úgy várom azt a hangulatot ami ott vár bent. Kicsit más, amióta Kill nincs itt, tudom, hogy vissza fog majd térni előbb vagy utóbb. Szinte beesem a próbaterem ajtaján, körül sem nézek először, a táskámat levágom az egyik sarokba. Kifújom magam, és miközben a kabátomat vetem le - ami totál rám melegedett útközben, imádlak változékony időjárás - kiveszem annak zsebéből a cigimet és rágyújtok. Tudom, már sokan emlegették, hogy káros a hangra, meg ilyenek, de pont nem érdekel. Ahogyan az alkohollal is hasonló barátságban vagyok. Most, hogy kicsit már észhez tértem, intek a bent tartózkodóknak és egy fotelba levetem magamat. - Csöviii! Mi a nagy helyzet? - Idő közben megérkezik a srác is, aki Killt helyettesíti. Mondjuk a nevével még mindig nem vagyok rendben ennyi idő után sem, szörnyű. Csak nem akartam megjegyezni annyira, hogy aztán sajnáljam kidobni szegényt. Biztos ez áll a háttérben. - Szóval, hoztam egy kis piát, meg, néhány kottát, amit megnézhetnétek majd, és ki is kellene választani melyiket kezdjük el betanulni. - Próbálok kicsit a melóról is beszélni, de még nem úgy indultam neki, mint aki bele akar kezdeni. Majd... chill. Még szükségem van egy kis pihire. A táskámra mutogatok közben, van benne néhány cucc, de a dalokat meg lehet találni. Két lassú, két gyorsabb. Jól fognak mutatni a következő fellépésre!
I'm broken, I'm alone, as days go by - my heart grows cold..
A tükörbe nézve már nem önmagamat látom, s lám csak, nos nem is az a személy tekint vissza rám, mintsem egykoron. Megtört alakom könnyelvű ígérete lázas gyötrelembe taszít, kietlen lelkem minden egyes rezdülése idegőrlő kín, és a szenvedés, mely mellkasomban él tán szinte fel sem fogható ép ésszel. S még, ha lenne is oly' gondolatom, mely nem őrület, mely nem felemésztő, s mely nem is elnyomó jelenségű, nos, akkor sem szeretnék létezni. Az élet csupán csak egy fájdalom, s míg levegőt veszek minden napon, nos szembe kell néznem vele. Ott lappang a sötétben, és itt van egészen mélyen a lelkemben is, mintha csak hozzám nőtt volna a bűntudat kényszeres érzete, mintha minden egyes tett pusztán arra menne ki, hogy immáron soha többé ne létezzek lelkiekben. Vér, vér, és vér... Minden merről ez cseng vissza, mintsem egyféle tükör. Lelkem köszöntése, sőt elmém búcsúzója. S hiába is harcolok, ha lassacskán elnyomó tényező, s mégis magával ragadó e őrült eszmei jelleg. Halk sóhajt hallatok, véres ujjaimmal hajtincseimbe túrok, és tekintettemet az előttem lévő épületre emelem. Mégis egyáltalán mi történt velem? Egykoron még tartózkodtam volna az ily'féle megmutatkozástól, és egyúttal attól is, hogy e kép, mely jelenleg bennem él, nos kinyilatkoztatásra kerüljön. S mégis itt állok e hely közelében, ahol a többiek vannak, és vidáman bandáznak. Itt vagyok, és képes lennék bemenni, hogy ezzel felfedjem a legszörnyűbb kilétem képzetét. Elment az eszem, és elment ezzel minden józanságom is. Oh, ugyan már! Nem vagyok őrült, nem vagyok gyilkos, és nem vagyok roncs.. Ugyanaz a srác vagyok, aki voltam. De nem.. Tudom, hogy ez nem igaz. Nagyon nem igaz! Ünneplő ruhát viselek magamon, mintha éppen csak egy esküvőre mennék, vagy valami jelentősebb eseményre. A sötét jegy szinte ég a bal alkaromon, és mindezt nem Voldemort okozza, hanem a kényszeres képzetem, mely által megakarok szabadulni e billogtól. Gyűlölöm magam, gyűlölöm ezt, és nem fogok engedelmeskedni egy cseppet sem. Nem leszek szégyenfolt, nem hozok több gyászt a családomra, s nem, nem fogok ölni sem immáron többet. Sötétvörös a ruhám, vérben fürdök szinte, és minden jellemzőm e szenny. Bűnös vagyok, már-már lelketlen, s mégis mily' mennyire élő.. Egy mély levegővétel, egy könnyed kis ajtó nyitás, és lám beljebb kerülök hozzájuk. Talán megfagy a hangulat e percben, talán jéghideggé válik minden, s talán rosszul leszek.. vagy rosszul vagyok? Nem emlékszem. Nem tudom. Nem akarom tudni.. Látom, ahogy a helyettesítőm arcáról lefagy a mosoly. Victor a neve. Rémlik. Egykori énem barátja. Voltaképpen az én barátom volt.. Ismeretlen arcok kellege, ismeretlen hellyel fűszerezve, és ismeretlen érzésekkel megtöltve..
Mégis.. mit keresek én itt magam, és minek is jöttem ide egyúttal?
- Szia. - köszönök Judasnak mosolyogva, mikor abba hagytam az éneklést. Az igazat megvallva nem is volt ez egy komplett dal, csak az egyik kedvencemből egy kis részlet. - Ismered őket, mindig késnek, főleg Vic. - mondom mosolyogva, miközben nézem ahogy leül az egyik fotelbe, én pedig maradok ugyan úgy a színpadnak nevezett területen. Igazából nem is kell sokat várnunk az énekesünkre, hamarosan betoppan akin eléggé látszik, hogy siethetett az ide felé vezető úton, meg is látszik rajta. - Ha elindulnál mindig időben, nem kéne rohannod. - mondom halkan felnevetve. Tagadni sem tudnám, hogy jót mulatok azon, hogy Vic, aki voltaképpen a banda front embere azt szinte mindig elkésik a próbákról. Még jó, hogy a fellépésekről nem szokott, habááár... Egyszer már volt olyan, hogy majdnem később kezdtük el a zenélést az ő hibájából kifolyólag. De mindegy is, ő ilyen és így szeretjük, ahogy van. Megjön a másik gitáros is, és utána belép valaki az ajtón akit nagyon rég láttam már. Mikor megpillantottam a mosoly egyből eltűnt az arcomról, a gyomrom hirtelen görcsbe rándult, mert újra láttam azt a férfit akiért egykoron az életemet adtam volna, aki az első szerelmem volt, akit valamilyen szinten még most is szeretek, aki nagyon fontos személy az életemben. Tagadhatnám az érzéseimet, mondhatnám, hogy csöppet sem zavar a jelenléte, hogy nem nehezíti meg a dolgomat, de akkor azzal nem mondanék igazat. Igen is nehéz látnom őt, mert mikor a közelemben van akkor minden régi érzelem elő jön. - Killian... - ennyi, csak ennyit bírok kinyögni, semmi többet.
Kezdőlap
