Idegesen járkálok fel és alá a gyengélkedő ajtaja előtt. Már egyszer kopogni akartam, de nem vitt rá a lélek, főleg azért nem, mert nem nagyon tudtam hirtelen, hogy mit is mondhatnék. Én igazán nem akartam, hogy ez legyen belőle! Egyszerűen csak úgy megtörtént és most nem nagyon tudom, hogy miképpen is kéne kellően megmagyarázzam a bizonyítványomat.
Az úgy volt, hogy találtam a könyvtárban egy könyvet, amiben különleges varázslatok voltak. Eredetileg csak el akartam olvasni, nem szerettem volna kipróbálni egyet sem, de az egyik órán kiesett a táskámból és természetesen elorozták tőlem. Más nem volt ilyen óvatos, azonnal - mert a tanár késett - nagy lelkesedés tört ki és én nagy lendülettel egy invitoval ki akartam marni a kezeik közül a szerzeményemet, de éppen a repülő, igen vaskos kötet útjába keveredett a belépő - nem kedvelem, mert Falconak csapja a szelet - lány feje. Sikoltásra emlékszem és arra, hogy behunytam a szemeimet, ne is lássam mi lett az ütközés következménye. Nos, nem láttam. De itt vagyok, mert ő meg bent van, szóval sikerült megtudjam, hogy agyrázkódása van.
Nagyon remélem, hogy nem jut apa fülébe az egész, mert rettenetesen sajnálnám, ha szégyenkeznie kellene miattam. Én tényleg nem akartam szándékosan bajt csinálni, vagy káros lenni más egészségére, de néha nagyon ügyetlen tudok lenni. Az meg nem mentség, hogy nem az én hibám, hogy épp az egyik széknek esett neki és abba még pluszban beverte a fejét!
Nekidöntöm a hátamat a falnak, mélyeket lélegzem és eldöntöm, hogy újra nekifutok annak a belépésnek. Ellököm magam a faltól, kinyújtom kezemet, hogy a kilincsre fonhassam ujjaim, de ijedten hőkölök hátra, ugyanis az ajtó kivágódik az orrom előtt. Én pedig ott állok, mint valami rajtakapott és hirtelen egyetlen hang, még egy meglepődött "Óh!" se jön ki a torkomon.
Mondj valamit, kérlek-kérlek, mondj valamit és ne álljunk itt kukán! - mantrázom, de nem mozdulok, nem szólok semmit továbbra sem.

A lábam szinte szó szerint a földbe gyökeredzik attól, amit látok. Vagyis akit látok. Próbálnék valami értelmeset kinyögni, de kevés sikerem van, konkrétan a nulla felé tendál ez az egész.
- Én.
Sikerül ennyit és nem többet kinyögjek, na már most ezzel nem vagyunk előrébb. Látja, hogy én vagyok én meg látom, hogy ő meg ő, szóval el kéne mozdulni valamerre. Mondjuk kezdetnek az útjából, hogy be tudja csukni a gyengélkedő ajtaját legalább. Nem kellene, hogy mindenki hallja és/vagy lássa odabentről amit mi itt beszélgetünk, teszünk.
Hátralépek egy nagy lépést, utat engedek neki. Zavaromban a pólóm szegélyét csavargatom, de fel se tűnik.
- Nem én kezdtem!
Csattanok fel, de rájövök, hogy ezzel majdnem hogy bevallottam azt, amit el se követtem. Csendesebben és az összeszedettség látszatával folytatom.
- Én csak a könyvemet akartam visszaszerezni. Ő sétált be az útba, szóval-
-ő a hibás- mondanám még, de nem mondom, inkább nyelek egy nagyot.
- sajnálom.
Nagyjából ekkor esik le, hogy mi is az értelme annak, amivel befejezte a mondandóját. Akkorára tágulnak szemeim, mint két napkorong.
- De hisz jártok, nem?!
Hangomból nehezen tudom eltüntetni a reménykedést annak kapcsán, hogy a nem az legyen nem. Még hogy én? Boronálni? Más se hiányzik!
- Ezek szerint nagyon haragszik. Azt mondod, hogy nem kívánja hallani a bocsánatkérésemet?
Odadőlök mellé, immáron már ketten támasztjuk a falat. Tekintetemmel a folyosót szemlélem, ami velünk szemben elterül. Nem értem én ezt, a kimerültsége és fáradtsága csak nem fakadhat abból, hogy bent volt. Biztos aggódik. Ej, akkor tényleg jól megcsináltam! Még kiszúrtam Falcoval is, pedig vele igazán nem akartam. Ugye nem fog nagyon összezuhanni az aggodalomtól? Ej, gyengefejű lány lehet, ha ennyire megsérült a könyv-szék kombinációtól. Kínos, mit ne mondjak. Már nekem mindenképpen az.