Régi varázsló-kereskedő család legkisebb fia. Amolyan jóvágású, többévszázados múltra visszatekintő haramiák a család felmenői, az utóbbi egy-két generáció viszont időközben átállt arra, hogy túlnyomórészt legális üzletekből tartsa fenn magát. Import, export, bármi, amit törvényes keretek között csak el tudsz képzelni. Túlnyomórészt.
Tizennyolc éve házas, tizenhat éve zsinórban veszíti el a világ legjobb apja díjat – bármennyire is próbálkozik, saját bevallása szerint sose tud elég időt tölteni a felesége és a lánya mellett, legalábbis tíz hónappal ezelőtt még így mondta volna, az azóta eltelt időkben – tehát mióta halálfalónak állt - viszont egyáltalán nem is látta őket.
Nem mintha bármilyen radikális eszmével maradéktalanul azonosulni tudna, de [ET spoiler?] egy bizonyos incidens után elfogató parancsot adott ki ellene az Auror parancsnokság, a tényleges letartóztatás elől pedig a halálfalóknak köszönhetően tudott megszökni. A védelemért cserébe csatlakozott, egyelőre pedig keresi azt a módszert, amivel meg tud lépni anélkül, hogy a halálfalók bosszúból megölnék, a varázsvilág pedig jogosan bebörtönözné.

tíz hónappal ezelőtt

Másnaposan meredt rám az a ronda pofa a borotválkozó tükörből. Az arcán fehér hab, az állát pedig peckesen felemelte, hogy jobban feszüljön a bőr, ahogy a pengét végig húzom rajta. Egy kis részem már ez után az első húzás után belátta a helyzet reménytelenségét - az is lehet, hogy nem állna annyira rosszul a szakáll - a nagyobbik részem meg inkább hányni akart.
- Hé, Bird! – kivágódott az ajtó, a vállam felett a tükörben pedig, ha egyáltalán létezhet ilyen, egy nálam is szerencsétlenebb alak képe tűnt fel. Az ingét még nem gombolta be, a lógó hasa meg a túl nagy mellbimbói pedig nem számítottak olyan látványnak, amit az ember szívesen és sokáig nézne. A szemei alatt karikák ültek, majdnem akkorák, mint az enyéim alatt. Az arcáról egyszerre sugárzott lelkesedés és fáradtság.
- Hm? – egy újabb borotvahúzás után csak-csak sikerült elvágnom az arcom. Felszisszentem, mire a kis vágásból vér serkent. – A kurva életbe! – Serken. Minél tovább gondolkodik az ember ezen a szón, annál hülyébben hangzik.
- Sala megszerezte. – letekert egy kis vécépapírt, és kifújta vele az orrát. A taknyos papírt galacsinná gyűrve a földre dobta. Undorodva néztem a mutatványát a tükörből, még mindig háttal neki, míg egy törölköző csücskével próbáltam felitatni az arcomról a vért. – Egy óra múlva ideér vele.
- Ha idehozza azt a szart, én esküszöm, kinyírom!
- De…
- Vigye a saját lakására, majd oda elmegyünk érte. – leöblítettem a borotvát.
- Hé, várjunk csak! Én is veled jövök?
- Én beszélek, te cipekedsz. – egy mélyet sóhajtottam, majd megnyitottam a csapot. Lemostam a maradék habot. Csípett a sebnéll. Felnéztem. A vérrel keveredett víz végigfolyt az arcomon.
- Nem úgy volt, hogy Sala… - nem mernék megesküdni rá, de mintha kissé elsápadt volna.
- Sala nem ér rá.
- Jó, csak…
- Hm?
- Ha elkapnak…
- Nem kapnak el. – a véres törölközőbe nyomtam az arcom.
- De ha mégis! Már azért is Azkaban jár, ha egyáltalán tudsz ennek az izének a létezéséről.
- Kemp, pont ez a lényeg. Nem tudunk róla.
- Most akarunk eladni egyet Volde…
- Kinek?
- Hát, a fickó…
- A vevőnk még mindig egy nő.
- De halálfaló.
- Kurva mindegy, amíg jól fizet.
- És van bármi elképzelésed arról, hogy mire akarja használni? Vagy kinek adja aztán oda?
- Nem az én dolgom.
- De…
- És nem is a te dolgod. Na meg, ha már te szerezted a nőt, a legkevesebb, hogy segítesz neki leszállítani ezt a szart. A morális kríziseidről meg majd akkor tárgyalunk, ha nem lángnyelvwhiskyre költöd az előlegedet. Apropó, van még?
- Mi?
- Whisky. Ránk férne.
- Reggel fél kilenc van.
- Kaphatsz mellé pirítóst is. – megdörzsöltem a szemeim. – Ne szarozz már, hosszú napunk lesz.
- Azt hittem, neked mindegy, hogy…
- Aj már, pofa be!



aznap később

Hogy sikeresen megidézz egy Adava Kedavrát, ahhoz az elsősorban az kell, hogy tényleg holtan akard látni azt, akire az átkot mondod. Mint a legtöbb varázslatnál, itt is egy bizonyos érzelmi töltet a kulcs. Egy érzelem, ami átjár, ami vezet, elborítja az elméd, vagy mit tudom én, mit csinál. Teszem azt, a patrónus bűbájnál a boldogság a lényeg, a főbenjáró átkoknál meg a… a gyűlölet? A harag? A szomorúság? Valami ilyesmi. Annyi biztos, hogy valami olyan kell, ami aztán ráveszi az embert arra, hogy öljön. Valami erős, mély dolog, amit nem egészen tudok még, hogy mi, de az már biztos, hogy nem a pánik.
Kemp bénultan fekszik mögöttem a földön. Újra elhadarom a varázsigét. Zöld szikrák pattognak a pálca végéből, amik aztán rövidesen sárgába hajlanak. Még csak nem is túl látványosan.
- Vége van, Byrd! – az auror fölényesen rám vigyorog. – Dobd el a pálcád. – ő rendíthetetlenül rám szegezi a magáét.
- Kérem… - azt persze nem tudom, mit kértem volna tőle, valószínűleg élete előléptetését kapta volna meg, ha Kemp-pel együtt bevisz engem. Tudja a fene, vagy hát… nem, már az sem. A következő pillanatban elcikázott a fülem mellett egy zöld fénycsóva, ami, még ugyanabban a másodpercben emberünket nyakon találta. Különösebb méltóság nélkül előbb a pálcája hullott ki a kezéből, aztán ő maga esett össze. Elkerekedett szemekkel, kissé eltátott szájjal néztem a jelenetet, aztán pár másodpercig még ugyanilyen ábrázattal a testet a földön, sőt, még akkor is ilyen lehetett az arcom, mikor egy női hang valami olyasmit duruzsolt a fülembe, hogy:
- Szívesen.
Megfordultam.
- Mi a fe…
- Úgy tűnt, rád fér a segítség.
- Ki a fe…
- Két perc és itt az erősítés. Meg akarod várni őket itt?
- De… Kemp?
- Boszorkány vagyok, nem csodatevő. Az előbb öltek meg a pálcájával egy aurort. Rajta nem segíthetek.
- Akkor rajtam miért?  
- Nálad van, amit kértem, nem? Mondjuk, hogy így fizetek.
- Ott van Kemp zsebében.
- Hozd, aztán kövess!