Nem is tudom én hogyan reagáltam volna, ha tizenhárom évesen az évzáró vacsorán amikor amúgy is teljesen össze vagy zavarodva, mert egyrészt már jól jönne a nyári szünet de nem akarod itt hagyni a Roxfortot meg a barátaidat, na ilyenkor még rátok robbantják a nagyterem ajtaját és magadra öntöd a tökleved. Tehát valamilyen szinten sajnálom a gyerekeket de annyira azért nem, hogy megessen a szívem rajtuk és gyors visszavonulót fújjak. Elsősorban a tanárokat célzom meg, ők az igazi ellenség nem pedig a tudatlan kölykök akiknek a halála teljesen értelmetlen lenne – kivételt képez persze ez alól, ha stréber kis könyvmoly és már tizenhat évesen rengeteg átkot és rontást ismer, sőt még kísérletezget is párral. Ha egy ilyen gyermekkel találkoznék nem lennék rest átállítani a sötét – bár véleményem szerint meg mi vagyunk a jó oldal – oldalra és bezsebelni az elismerést, hogy felfedeztem egy ilyen nagy tehetséget.
Ilyen gondolatok közepette hallok meg egy nevet. Awkward professzor. A lány hangja kétségbeesetten cseng én pedig nem győzök pislogni, aminek hála majdnem nyakon csap egy kábító átok de rögtön válaszolok is rá egy sokkal csúnyább kaszaboló átokkal. Követem a diáksereget, egészen a bejárati csarnokig ahol rögtön megpillantom a professzort és a maszk alatt gúnyos mosolyra húzódnak ajkaim.
Már éppen méltóképpen üdvözölném, amikor szembe találom magam két igencsak ismerős pofival. Emlékeimből előhalászom a nevüket és rögtön össze is rakom a képet, a lelkes lánykáról aki berángatta magával az öccsét a halálfalók táborába. Legalábbis Amycus annyira nem tűnt lelkesnek, amikor először futottam vele össze a halálfalók főhadiszállásán. Ekkor villan az agyamba a tökéletes terv. Pillanatok alatt szelem át a távolságot az ikrek és köztem, hogy megragadjam Amycus talárját és a torkának szegezve a pálcámat a fülébe suttoghassam csodálatos tervemet.
- Hello Carrow, mit szólnál hozzá ha most játszanánk egy kicsit? - vigyorogva pillantok a csarnok másik végében álló emberkékre, miközben mellettem pár, velem egy csapatban játszó egyén megindul feléjük – Tehát úgy kellene csinálnod, mintha mindjárt összepisilnéd a gatyádat, mert én túszul akarlak ejteni – megindulok vele – Bár nem tudom mennyire vagy képes érzelmeket ültetni az arcodra, mert én eddig az unott pofidon kívül nem sok mindent láttam – felsóhajtok – Na de a Nagyúr igazán büszke lesz rád, ha már ilyen fiatalon besegítesz nekünk – igazából ezt pont leszarom, hogy őt mennyire fogja kitüntetni Voldi, az sokkalta jobban érdekel, hogy Awkward mit reagál, hogy egy diákját egy halálfaló karjai közt találja és mennyire lesz hajlandó arra, hogy Amycus Celestinere cseréljem, hogy utána valahogy eltüntethessem innen a lányt.

- Ahhoz neked semmi közöd, hogy nekem ez miért lenne jó – nem szándékozom megosztani önző terveimet a sráccal, mert egyébként egyáltalán sem szimpatikus másrészt meg minél kevesebben tudnak róla, annál jobb. Valami égi jel lehetett ez, hogy a karjaimba küldték Amycust és így talán képes leszek hatni az előttem álló professzorra.
- Áll az alku – sziszegem a fiú fülébe és már oda is kiáltok az egyik erre tartó halálfalónak, hogy keresse meg a Carrow lányt és vigye el a kastélyból, bár van egy olyan érzésem, hogy Alecto sokkal jobban élvezi ezt az egész ostrom dolgot minthogy gyorsan lelépjen, de hát ha egyszer Micike ennyit kért, akkor megkapja. Immáron édes kettesben táncolunk le a Carrow gyerekkel a lépcsőn, kerülgetve a törmelék darabokat amiket a robbantó átkok okoztak.
- Nos, bár ez már egészen egyértelmű – megállok pár lépéssel Awkward előtt, Amycust még mindig szorosan magam előtt tartva – Betegesen élvezem, hogy feláldozhatok egy-két gyereket – a tekintetem Awkward és a mögötte álló, rémült lányok között cikázik valami ép tervért reménykedve, hogy miképpen is juttathatom biztonságba Celestinet anélkül, hogy megtudná én vagyok, bár azt hiszem erre vajmi kevés esély van. Egészen jól haladunk az első veszekedés felé bár van egy olyan érzésem, hogy ezzel csak a félelmét növelem, de a munka az munka.
- Na ne már – elnevetem magam, amikor megparancsolja, hogy kiálljak ellene – Alexander Awkward, hát te nem ilyen vagy – megcsóválom a fejem – Sokkalta jobban passzol hozzád, amikor fellógatnak az Bájitaltan teremben, nem gondolod? - ha eddig nem jött rá, hogy kivel sodorta össze a szél akkor most, eme régi emlék említésére egészen valószínű, hogy lebuktatom magam, persze szándékosan. Ekkor döntök úgy, hogy egy csonkító átokkal jutalmazom meg rég látott ismerősömet, ami sikeresen combon is találja én pedig engedek egy kicsit a szorításon, hogy Amycus ne érezze magát annyira kellemetlenül.
- Most pedig mit szólnál hozzá, ha odamennél és elhoznád nekem azt a szőke lányt? - halkan suttogom, hogy csak Amycus értse míg a többiek Awkward sérülésével vannak elfoglalva – Ha kicsit is elbizonytalanodnál csak gondolj a nővéredre, épp egy vérfarkas társaságát élvezi, aki bár azért van, hogy elvigye innen...nos, tudod milyenek – vállat vonok és a tekintetem visszatér a professzorra.
- Rendben, Awkward. Kihívás elfogadva, csak Te meg én – egy pálcasuhintással eltüntetem a maszkot – Mint a régi szép időkben – egészen fellelkesedem addig a pontig amíg meg nem hallom a varázsigét, amit Alexander használ. Most komolyan? Az egész csarnokot meg akarja tölteni vízzel? Hitetlenkedve rázom a fejem és taszítom arrébb Amycust, hogy ha belement a tervbe akkor szépen meginduljon Cece felé én pedig szépen szórom a bénító átkokat Awkward felé amikor érzékelem a szemem sarkából a szobrot ami és egy becélzom egy robbantó átokkal.
- Úgy tűnik a kislány tökösebb, mint te Awkward – felnevetek és várom a következő támadást, felkészülve mindenre és a lehető legjobban kerülöm a jegyesem a tekintetét, nincs szükség arra, hogy a tanára rájöjjön, hogy milyen kapcsolatban állunk.

Fogalmam sincs, hogy Awkward mit akar elérni azzal, hogy egy akváriumot csinál a csarnokból. Addig oké, hogy egy béna Leperex-szel akarja magukat védeni de nem hiszem el, hogy nem gondolt arra, hogy esetleg én is képes vagyok olyan bűbájokra, hogy életben maradjak egy ideig a víz alatt is. Nem is tudom, azt hittem kicsit kreatívabb lesz hiszen mégiscsak tanár meg felnőtt, de úgy tűnik agyban megmaradt a kis roxifoxis diák szintjén.
Az egyik kiscsaj felém hajít egy kőszobrot amit egész könnyűszerrel hárítok. Ha valamit hát azt elérte, hogy ne hergeljem tovább a professzort és inkább koncentráljak arra, hogy fizikálisan is sérülést okozzak neki, ne csak a lelkébe gázoljak.
Ami meglepő, hogy egészen rosszul érint, hogy Celestine ennyire hadakozik Amycus-szal és próbálja rávenni a srácot, hogy ne hozza ide. Pedig én tényleg csak jót akarok neki, hogy a csinos kis pofikáján egyetlen karcolás se essen.
Már éppen egy újabb átkot szórnék Alexanderre, amikor Amycus hangja üti meg a fülem és kénytelen vagyok odakapni a tekintetem. Meglepve látom, hogy a leendő nejem nem rest használni a száját és megharapja a szerencsétlen Carrow gyereket.
- Ez most komoly? – felháborodottan üvöltök a srácra, hogy mégis hogy lehet, hogy egy ennyire alapvető kis csellel hagyja kiszabadulni a lányt sőt még el is csúszik a vízben. Azonban úgy tűnik, hogy túl sokáig foglalkozok a párossal hiszen a szemem sarkából látom, hogy valami fénycsóva repül ki Awkward pálcájából ami ugyan csak a vállamat éri mégis bőven elég arra, hogy érezzem, amint kiugrik a helyéről és méterekkel arrébb érjek földet – vagyis jelen esetünkben vizet.
Prüszkölve küzdöm fel magam a felszínre és érzem, ahogy a düh elönti az agyamat. Kisimítok az arcomból pár vizes tincset és bosszúsan nézek a férfira. Csonkító, robbantó átkok ezrét lövöm ki felé ahogy igyekszem egyre közelebb jutni hozzá bár a vízszint nem emelkedik tovább, azért még mindig rohadtul megnehezíti a járást.
Kiszúrok magamnak egy hatalmas kőtömböt, amit gyorsan a tanár felé repítek, hogy míg esetlegesen szétrobbantja egy kötöző átkot küldjek rá hátha egy rövid ideig harcképtelenné tudom tenni. Egészen megnehezíti a dolgomat, hogy a bal kezem egészen élettelenül lóg az oldalamon és minden egyes mozdulatnál éles fájdalom hasít a vállamba. Azonban nincs arra időm, hogy nekiálljak nyalogatni a sebeimet, azt majd bőven elég lesz az ostrom után is. Már ha túlélem, mert valljuk be előfordulhat, hogy például Dumbledore valahogy elém kerül és teljesen reálisan nézve az esélyem ellene borzalmasan kevés.
- Csak vidd ki innen, Carrow – üvöltöm vissza közben megpillantom a sötét hajú lányt, aki oly lelkesen dobálgatta felém a kőszobrokat és most épp Celestine felé igyekszik, hogy kiszabadítsa a lányt. A pálcámmal Bonnie felé célzok és csak remélni tudom, hogy a lebegtető bűbájjal sikerül áthajítanom a terem másik végébe bár nem hiszem, hogy különösebben megsérülne a víz ugyanis felfogja a csapódását. A figyelmem ezek után újfent Awkwardnak szentelem és már el is hagyja a számat az a bizonyos főbenjáró átok, ami után olyan szenvedéseknek teszem ki a férfit, amit még a legádázabb ellenségemnek sem kívánnék.