Az, hogy a csatánknak vége lett, boldogsággal kéne eltöltenie. Ugyanakkor boldog is vagyok valamilyen szinten, mégis szomorú. Nem öltem meg senkit, nem szedtem darabokra senkit, és nem kergettem senkit az őrületbe a kínzásommal. De ami késik, még nem múlik, egyáltalán nem! - Te alattomos, alávaló... - szorongatom a kezemet, amibe Alaster beleharapott. Annyira mély sebeket ütöttek fogai, hogy a vér, melynek csorgása, ömlése az egyik kedvenc részem; most az én kezemmel történik. Az égető fájdalom kezd egyre elviselhetetlenebb lenni, és az agyam is ezzel együtt kezd elborulni. A földrengés, amely az előbb rázta meg a kastélyt, egy jel volt. Egy jel arra, amire titkon minden diák és tanár vágyott. Az iskolát övező védőbűbájok bizonyára megtörtek, így ismét lehet dehoppanálni. A Sötét Jegy felizzik a karomon, a Nagyurat pedig sokáig nem lehet váratni. - Kölyök, ezek csak üres szavak. Ha csak vagdalkozol ezekkel, te leszel az első, aki halálát fogja lelni a háborúban. - sóhajtok egy mélyet, egy utolsót a fiú vérző, sebesült lábába rúgva. - A te sorsod sem lesz más, mint a halál. A barátaid sorsa, a szeretteid sorsa is halál lesz. És tudod miért? Mert ez a világ már... A miénk. - nevetek fel őrülten, szinte kéjesen. Az Elaine nevű lányhoz lépek. - És te, kislány... Te is el fogsz bukni. Ha nem előbb, akkor utóbb biztosan. Átkozni fogod ezt a napot, de ne félj; nem téged foglak megölni. Téged meghagylak valaki másnak. Valaki olyannak, akinek a fogai... Hogy is mondjam, élesebbek, mint az enyémek, és egy picit szőrösebb is Teliholdkor. El fog jönni érted. Biztos finom leszel. - mosolygok rá, és végignyalom az arcát. - Szép álmokat, bogaram. - pálcám megvillan, és egy kábító átok találja el a lányt. Végül az utolsó, leginkább reszkető lányhoz lépek. - Grace... Az a helyzet, hogy nincs szívem megölni senkit. - biggyesztem le az ajkaimat. - Ugyanakkor mégis kell valamit tenni. A gyengék elbuknak, míg az erősek... Tovább élnek, ez az élet szomorú, ám igazságos rendje. - guggolok le hozzá, majd se szó, se beszéd, az összekötözött lánnyal együtt; egy pukkanással eltűnök. Számomra, ahogy a többiek számára is, itt véget ért a Roxfort ostroma.
A csatának vége van, a Roxfort védőbűbájai a földrengés következtében megszűnnek, és egy fülsértő hang beférkőzik a falakon, a következő szavakat mondva, szinte sziszegve: - Most esélyt kaptok csatlakozni erős seregeimhez. Esélyt arra, hogy döntsetek, hová is tartoztok. Ha elég bátrak vagytok hozzá, azonnal hopponáljatok el hozzám. Ha senki nem csatlakozik, az iskolátokat romokban fogjátok látni. - A hang elhalkul, az utolsó mondat megismétlődik, a halálfalók kezeiken lévő jelek pedig izzani kezdenek. Marcell utolsó szavait éppen ekkor intézi a három összekötözött diákhoz. A csatának vége van, a halálfaló győzött. Szavai már jelentéktelennek tűnhetnek, hiszen egy diákot magával vitt, méghozzá Gracet, a legfiatalabbat mind közül. Alaster és Elaine már nem sokáig maradnak segítség nélkül, ha a helyzet lenyugodott, a segítség megérkezik hozzájuk. A csatának itt végleg vége van. Az idő közben érkező Slade és Katharina már csak a csata végére érkeznek oda, és Marcellel együtt ők is dehoppanálnak.
//Köszönöm szépen a csodás reagokat, a meg nem szűnő izgalmakat! Én ezzel zárnám is ezt a helyszínt, imádtam minden egyes percét! Minden egyes mondatát, és minden cselekményét. Büszke vagyok, hogy ilyen szépen végigírtátok az egész kalandot! <3 //
Alaster szavai bátorítóan hatnak rám. Kicsit és csak ugyan pár pillanatig, mégis felélénkülök, reményt látva meg abban, hogy valaki majd megbosszulja mindezt. Minden porcikám ellenzi a szemkontaktust, igazából még a többiekre sem merek ránézni, nehogy miattam bajba kerüljenek. Pedig már ígyis ez történt, hiszen én vagyok a legkisebb és a legbénább mindegyikünk közül. Alig pár varázslatot sikerült csak kiejtenem a számon, és tudom, egyedül már rég halott lennék. Réges-régen. Megremegek amikor Elaine után hozzám fordul. Tudom, hogy itt a vég és én leszek a választott, akit meg fog majd ölni. Most ebben az utolsó pár percben nem is tudom már mire gondoljak. Valami szépre? Valami jóra? Egyszerűen csak kénytelen vagyok lehunyni szemeimet és várni. Mert már úgy hiszem, pillanatok alatt elér az a zöld fénycsóva. Vajon milyen érzés lesz? Összeszorított ajkakkal fintorodom el, majd nyitom ki szemeimet a fülsiketítő hang hallatán. Itt a vég....
A sötétség mindent befed. A táj ismeretlen számomra, de körülöttünk mindenhol fák vannak. Talán egy tisztás lehet, de ki tudja, hol. Hangokat hallok, közöttük néhány kérlelő, jajgató, és valahogy pontosan azt érzem, hogy rám is ez vár. Lassan nyitom ki a szememet, ruhám piszkos és kezeimhez a sáros föld tapad. A sötétben nem tudom kivenni az embereket, de tudom, halálfalók ezek, nagy részük pedig ott volt az évzárón. A férfi, aki ide hozott pálcájával suhint csak egyet, én pedig a levegőbe felszállva, hirtelen előtte kötök ki. Többen vannak, már szinte a leheletüket is érzem magamon. Szemem nem nyitom ki, hangjukat csak halkan hallom, mintha a távolból érkezne, teljesen kizárom a külvilágot. Mindez csak addig működik, még a kínzó átok már ismerős érzése nem kezd el hatni rám. Talán csak percek voltak, talán órák... Mindnek a végén szememben tükröződött vissza a zöld fény felém suhanó csóvája. Csak a szüleim éljék túl. Csak ők.. ezt kívántam, még mielőtt az utolsó lehelet is elhagyta a számat.
Ne! Grace! A blokkolásommal elértem első sikertelenségem. Kijutottunk ugyan a lépcsőig, de ott szembe kerültem egy halálfalóval. Merlinre, ezek itt csak gyerekek, nem gondolja komolyan, hogy ölni is fog! És megtette… kezdte azzal, hogy robbantott, és a lépcső környéke máris romokban hevert, beszorítva az egyik kislányt, Grace-t. AZ események utána csak úgy pörögtek, támadtam volna, de Al és a halálfaló vitába keveredett, és harc lett belőle. A francba! Magamat is védenem kellett, meg a gyerekeket is. – Maga! Miért néhány tehetetlen kölyökkel harcol ahelyett, hogy egy felnőttel tisztes párbajt vívna? – szegeztem neki a kérdést, majd megküldtem felé egy taroló átkot, remélhetőleg jól irányzottat. Ez alatt értve, hogy ne súrolja egyik gyereket se, bár… az egyik sajnos miattam veszett oda. Szemetek. És én még azt hittem, hogy meg tudom játszani a szemetet. Képtelenség. Nem vagyok kémnek való, és most buktattam le magam is azzal, hogy segítettem a gyerekeket. Bár nem tudom, miféle segítség az, hogy halálfélelmem miatt leblokkolok, és az egyik emiatt meg is hal. Vajon más aurortanonc is átélte ezt az első komolyabb terep-munkáján? Ezt aligha fogom tudni valaha is megbocsátani magamnak, s most már azon voltam, hogy inkább én maradjak itt, mint a kicsik. – Ti befogjátok a csőrötöket, és elmenekültök, amíg lehet! Én maradok, és megküzdök ezzel a láthatóan nem túlságosan úriemberrel – sziszegtem dühösen, bár ez a reakció inkább magamnak szólt. – Al, vidd el őt biztonságos helyre, ez nem a ti harcotok. A felnőttek munkáját hagyjátok ránk, kérlek! Legalább ti legyetek biztonságban – fogtam vissza magam, majd a „kedves” ellenségünkhöz fordultam. – Tényleg velem harcoljon inkább. Az ajánlatom: hagyja elmenekülni a gyerekeket, és túsznak tart, vagy párbajozunk, de őket életben hagyja – kötelességem védeni őket, még egyszer ekkorát nem hibázhatok, különben annak súlyos következményei lesznek. Nem hittem volna, hogy egyszer valóban benne leszek a lekvárban, és ilyen mélyen, hogy már alig látszom ki belőle. Egy pillanatra felsejlett előttem az a beszélgetés egykori tanárommal, s most egyáltalán nem találtam magam annyira becsülendő személynek egy ilyen baklövés után. Azonnal támadnom kellett volna, és akkor nem történik ez meg… illetve, most már ki tudja, mi lett volna, a történelemben sosincs olyan, hogy mi lett volna, ha… Maximum egy időnyerő lehetne jelenleg segítségemre, de… az sajnos nincs. Marad a bűntudat és az önmarcangolás lehetősége, vagy a bosszú, vagy mindhárom mixelve. És a remény, hogy magammal kiválthatom ezt a két gyereket ennek a dögnek a markából. Hogy volt képes gyereket ölni?!
//Elnézést a naaagyon hosszú késésért, zűrös volt a nyár, de már itt vagyok//
Kezdőlap
