ღ zene: Never Close Our Eyes ღ megjegyzés: - ღ

A Roxfortba járó gyerekek többsége, nos megkaphatott valami olyat, amit én sohasem. Egy normális életet, egy rendes családot, és egy szerető körülményt.. Részt vehettek eseményeken, megünnepelhették a születésnapjukat normálisan, és nem kellett minden pillanatban attól rettegniük, hogy a szülők mikor kínozzák őket. Ám, a mostani esemény, nos nem a diákok ellen szól leginkább, hisz' a legtöbb tanuló már szinte egy közülünk, hanem arról, hogy a tanárok megsebesüljenek, s hogy felfogják azt, miszerint Voldemorttal ellenkezni a lehető legnagyobb őrültség, amit elkövethetnek.
Érdekes lépés a részemről mindazon cselekményszál, hogy nem tépem le rögtön magamról e tanári egyenruha jelentős részét, csak hogy felfedjem valódi kilétem igazságát. Inkább megtartom magamban az őrült gondolatokat, és előadom azt, hogy mennyire is igyekszem megvédeni a fiatalokat. S hogy miért? Nem, nem vagyok áruló. Voldemortnak sosem számoltam be az iskolai történésekről, és e állás leginkább csak azért van nekem, hogy legyen valami.. valami normális is az életemben. Ha ez nem lenne, akkor én magam sem lennék ennyire előzékeny, és már-már emberi hajlamú -, s bár csak megjátszom ezt, de akkor is több, mintha egész végig, nos az őrült kis fantáziámat részesíteném előnyben, és döntenék, avagy netán rombolnék mindent, ami csak pusztán az utamba kerül.
Az utunk igencsak csendesen telik, ahogy a Trófeaterem felé tartunk. S bár a légkör túl nyugodt, de én mégis sejtem azt, hogy ez hamarosan megfog változni teljesen. A Halálfalók nem a Nagyteremért jöttek ide, hanem azért, hogy szétszedjék az épületet, kiéljék a fantáziájukat, s megmutassák azt mindenkinek, miszerint mennyire is Voldemort csatlósairól beszélhetünk. Nem kell sok, és már meg is érkezünk a biztonságot nyújtó terembe. Bár őszintén mondva számomra, nos nem kell eme érzet.
A hangulat hirtelen válik feszültté köztünk, ahogy McGalagony professzor asszony, és Walessa kisasszony is kiszúrja a bal alkaromon, miszerint a talár nem olyan állapotban van, mint, amilyennek lennie kellene. Úgy teszek, mintha fel se tűnne ez az eset nekem, és inkább lépek két lépést az ajtó felé határozottabban, minthogy velük szembe nézve megvető pillantásokat zsebeljek be.
- Nyilvánvaló az a tény, miszerint nem sokáig biztonságos ez a hely a magunk számára. - Jobb kezem ujjai kissé megfeszülnek a pálcán, ahogy az ajtó felé szegezem célzó értékkel. Itt nem a bizalmon van az alapkulcs, hanem, hogy a bent lévők túléljék ezt a harcot, s ha rajtam múlik, akkor igyekszem tenni a kötelességemet, ha csak eszméletemet nem vesztem. - Így fel kell készülni a harcra, bár még előtte van egy kérdés, ami igencsak fontos szempont, kérem tisztelettel mindannyiukat. - Tekintettemet a bentiek felé fordítom. - Hagyják azt, hogy e helyzet légköre feszültséget gerjesszen, és vádakkal bombázzák a társaikat, vagy képesek arra, hogy összefogva kiállják a próbát, és legyőzzék-e helyzetet? - Vonom fel a szemöldökömet, határozottan fürkészve az arcokat.
- Tudom mit gondolnak.. hiszen a bizalmatlanságuk, nos minden apró kis jele ott van felém irányulóan az arcukra vésve. - Tekintek egy pillanatra az ajtó felé, majdan vissza rájuk. - De, ha tényleg megbízhatatlan vagyok, akkor mégis minek menteném e helyzetben a menthetőt, és próbálnám óvni a Roxfort javát? - Hangzik fel éles kérdőjellel a kérdésem, miközben tartom magam az eredeti tervemhez. Nem bukhatok le, hisz nem szándékom befejezni a tanári karrierem, ahogy nem is vagyok hajlandó hagyni azt sem, hogy bajuk essen. Viszont a kérdés az; hogy meddig képesek elmenni abban, hogy lebuktassanak, s ha sikerül, akkor elfogadják-e azt, hogy ellenük fordulok, holott koránt sem ezt szeretném?