- Ez meg mi a szar itt? Tényleg? A TE cuccod? Nekem pedig úgy tűnt, hogy ez itt az én vackom, maszkos. Keress magadnak másikat.
Valahogy így kezdődött ez az egész, ezzel a harsányan bicskanyitogató, szláv ízű mondattal. Jó, ő kezdte. De oka volt rá. Persze, nem esküdne meg rá utólag, hogy tényleg hamarabb lefoglalta azt a szobát, és a kisállatok félig még melegében megzabált tetemeit meg azt a pár koszos rongyot ő rakta oda, és nem a főúri lakosztályhoz járt alapból a szappan meg a friss frottír mellé. De ez nem is lényeges. A falka összezárva a csuklyásokkal ezen a nyomortanyán - mintha kutyákat és macskákat zsúfoltak volna egy ketrecbe. A róka és a rókacsapda életközössége. Az ő orrán meg nagyon is szorulnak annak a rohadt csapdának a fűrészfogai.
A szóváltás valószínűleg jobban is elfajulna a hétköznapi lekutyázásnál, és már a pálcán a keze, már szinte a szájában érzi ennek a senkiházinak az eleven húsát, és pontosan tudja, hogy nem kellene, akár súlyos következményei is lehetnek az agyatlan szarkavarásának, de leszarja. Ő nem ezeknek a kutyája. Fenrir sem az. Egyikük sem az. De mégis azok, és ettől bármikor képes kompletten elveszíti a fejét. Még pár nap itt, és a saját lábát is lerágja, ha nem adódik jobb. Ez a nyamvadt csuklyás például jobb lenne. Bárki jó lenne.
De mikor hanyagul megvonja a vállát, és füttyent egyet hamis elismeréssel – jól van, papuska, csitulj, akkor legyen csak a tied, én majd anyáddal alszom –, és hátat fordít, hogy néhány lépést tegyen a folyosón a másik irányba, hogy aztán majd megforduljon, a meglepetés erejével leterítse egy átokkal, és rávesse magát, és a puszta fogaival letépje a belterjes testvérbaszó angol fejéről azt a teáskanna fülét, és…
Akkor mindezekből semmi nem történik meg. Valóban hátat fordít, valóban elindul a másik irányba, egy nyíló ajtó előtt torpan meg egyetlen pillanatra, hogy visszaperdüljön higanyos gyorsasággal, és aztán ezen a ponton félbemarad minden. Ütközik egy másik testtel, és szinte azonnal vasmarok szorul a torkán, ráüt a gégéjére, a légcsövében megreked a levegő, erőből berántják a szobába a nyakánál fogva, nekicsapják a falnak, és a porcokig hatoló, váratlan fájdalom azonnali válaszreakciót követel. Nagyon egyértelmű lenne az a válasz (ütni marni marni marni), az agresszió átmossa az ereit, a karja hamarabb mozdul, hogy letépje magáról a másik kezét - darabokban a csontot és húst -, és ezzel egy időben előreszegezze a pálcáját, minthogy egyáltalán felfogná a helyzetet. De aztán csak épp hogy ráfonódnak az ujjai Fenrir jobbjára, és már le is engedi maga mellé a karját, a pálca vissza az övszíjába. A meg nem érdemelttel szemben is megadóan áll a falnak nyomva összehúzott szemmel, a korábbi indulat is visszagyűrődik a helyére, és már a fájdalom sem torzítja el a vonásait. Lófasz. Pontosan tudja, hol kezdődik ebből a kézből az a fájdalom, amit érdemes fájdalomként is kezelni. Az messze innen, kurva messze kezdődik.
- Mi a fasz bajod van neked - sziszegi a szavakat összeszorított fogai között, és még csak meg se moccan, csak a keze szorul automatikusan ökölbe, de nem mozdul, Fenrir belátására bízza, mikor veszi észre, hogy szét fogja roppantani a gégeporcait, ha így folytatja. Zihál. Megvonaglik. Kivár. - Fenrir - szisszen aztán, hogy a sárgás szempárban nem látja a felismerés szikráját se. Nem nehéz olvasnia a másik rezdüléseiben, évei voltak rá, hogy gyakorolja, és ennek a szenvedésnek szinte szaga van, mélyen megül a légutak pihepázsitjában, kesernyés, izzó ízével a szájpadlására tapad filmrétegként. Az elhangzott kérdés teljesen értelmét veszti. Kéznél volt.
- Szarul nézel ki - mordul végül halkan és keresetlen őszinteséggel, amikor elég levegőt sikerült már összekoldulnia kis kortyokban ahhoz, hogy újra kipréseljen magából valami hangot. Pillantása leplezetlenül, szemérmetlenül siklik végig a vezéren, ugyan hol lehet az a sérülés, ami elég súlyos ahhoz, hogy elködösítse az örökké ádáz tekintetet. De nem lát rajta ilyet. A vér illata se erősebb rajta annál, mint amit megszokott, olyan kellemesen ismerős. A bal karja áll csak furcsán, az önkéntelenül is az anatómiai középhelyzetébe hullik vissza, ahol a legkevesebb izom és ín feszül meg. A fejével kissé a vezér balja felé bök mindenféle köntörfalazás nélkül, kérdőn.

A fájdalomködben úszó tekintetben végre felismerés villan, de Fenrir nem ereszti el egyből. Ő meg nem kéri meg rá. A nevén se szólítja újra, csak levegőtlenül zihálva mered rá, miközben a másik körmei átütik a bőrét. Szája megrándul, az ajka fel akar húzódni az ínyéről, hogy kivicsorítsa a fogait, mielőtt leszedné magáról a karját - de végül is rezzenéstelenek maradnak a vonásai. Szimpla erőfitogtatás. Oké. Kivárja.
- Lekötelezel. - Halkan hördül, amikor Fenrir végre leveszi róla a kezét, falnak vetett háta lejjebb csúszik a fal töve felé, és önkéntelenül kissé összegörnyedve a torkához kap, mintha azt akarná ellenőrizni, nem maradt-e véletlen tévedésből a nyaka egy-két alkatrésze mégiscsak Fenrir markában. De egy-két jelentéktelen, vérző pontot, ahol a karmok a bőrébe szaladtak, semmit nem érez, úgyhogy nem érdemes tovább foglalkoznia vele, és inkább újra a másikra összpontosítja a figyelmét.
Eltalálta, valóban a karja lesz az, nem Flamel-szintű alkímia ezt felismerni, de a reakció csak elkomorodás és terelés. Még ha megtépte volna legalább, hogy a dolgába ártja magát, de hogy… tereljen..? Ingerülten vonaglik meg az arca, hitetlenkedve rázza meg a fejét. Persze. A kibaszott Fenrir Greybacknek nem lehet támadható pontja, és ilyen szempontból ő sem más a szemében. Talán más szempontból sem. Másodiknak lenni az első szemszögéből ugyanolyan, mint harmadiknak, negyediknek, tizenegyediknek - ez csak az ő dolga volt a többiekkel, Fenrirnek semmi köze hozzá. Pedig volt idő, amikor istenként tisztelte, és meghalt volna, hogy Fenrir is tartsa valamire. Ez az idő viszont elmúlt: a hűsége nem, még nem, de az istenhit igen. A farkasok istene meghalt. Ez a vezér itt előtte meg csak néha emlékezteti már arra, hogy egyáltalán létezett valaha. Ő pedig szégyenkezik és dühös, ha emlékeznie kell rá. Törni-zúzni tudna.
Úrrá lesz ingerültségén, de még mindig leplezetlenül méregeti a sérült részt.
- Nem tudom, az egyik - rántja meg a vállát hanyagul, fel sem nézve, álkérdésnek kezeli az álkérdést. - Nekem kurva egyformának tűnnek. - Tényleg azok. Az arcok nagy részében egyívású, összemosott vonások, mintha egy nagy család különböző korú és nemű tagjait látná, és valóban. Kifordul tőlük a bele. Ennél bővebb, készségesebb választ nem lát szükségesnek az incidenssel kapcsolatban, a vezér egyébként sem azért kérdezte, mert fontos lenne a felelet.
Előrébb lép, a vörösödő, liluló foltok a nyakán nem esnek elég nagy súllyal latba ahhoz, hogy egy darabig tartózkodjon kartávolságon belülre lépni, de ha Fenrir marad neki háttal, azért nem siet a látómezejébe kerülni. Fanyarul elfintorodik. Nyilván, nem gondolta, hogy azért akarta elhallgatni a gyengeségét, mert félne vagy akár csak a leghalványabban is tartana tőle. És milyen igaza van. Ha a torkának akarna ugrani, nem lenne bölcs anélkül tenni, hogy legalább egy kis helyzeti előnye lenne, mert az eltelt évek során olyannyira nem szegült ellen – jó, jó, persze, mindig megmondta, amit gondolt, és némelyik ezért kapott tockost kevésbé tűrte bárányként, de ez mégsem valódi ellenszegülés –, hogy fogalma sincs, összemérhető-e egyáltalán az erejük, vagy egy súlycsoportban sincsenek… Fogalma sincs, és nem is érdekli. Sosem küzdött erőviszonyok és valószínűségek szerint.
És nem akar a torkának ugrani. Az a behódolás életre szólt. Akkor legalábbis azt hitte.
- Mi van vele? - kérdezi végül, egyértelműen a sérülésre utalva. Nem való, hogy az erősebbet pátyolgassa, nem is igazán találja hozzá se a megfelelő szavakat, se a megfelelő hangnemet, a gyenge, a beteg pusztuljon el, a vezér pedig kétszer úgy, ha nem tud magáról gondoskodni, de az ellenség kenneljébe zárva ennyi nonkonformizmus simán belefér. Még mindig nem irtotta ki magából a reménykedést teljesen, hogy Fenrirnek van valami ördögi terve, hogy nem lesznek a halálfalók kutyái örökké egy pár bemarható gyerekkoncért. Csak ki kell tartania mellette. Ennyi. Amíg bír még ebben egy kicsit is hinni, segíteni fog neki, ha beledöglik is.

Ostoba dolog lenne ellazulni egy ilyen fenevad társaságában még egy másik fenevadnak is, de így is olyan váltást jelent viszonylagos nyugalom és feszült harckészültség között az, ahogy Fenrir visszafordul, mintha villamosságot vezetnének belé. Végigszalad az idegein, mint a Cruciatus. Nem hátrál el, sőt a pillantását is állja, akármennyire fullasztó a gyűlölet az alig emberi szempárban. A zsigeri, ösztönös reakció most is működik: fél tőle, saját ereje tudatában, annyi minden után is tud még félni, de azt is tudja, hogyan kezelje helyén ezt a félelmet, és éppígy a gyűlöletet, a megvetést, az indulatot. Arcizma se rándul, mozdulatlanul várja, hogy hová fejlődik a levegőben vibráló feszültség, és akkor sem ereszkedik meg megfeszített izmoktól merev válla, amikor úgy tűnik, csak szavak hangzanak el.
- Ahogy akarod - bólint nyugodtan, de nem foghegyről. Ez egyértelmű parancs, úgyhogy láthatóan komolyan veszi, még az sem igazán hat ellen, hogy a fenyegetés hallatán élveteg félmosoly kapaszkodik a szájára. - Megjegyzem őket. - Megnyalja a száját, és kissé félrehajtja a fejét, de ezt már csak azután veti be, hogy biztosította arról, úgy lesz, ahogy kívánja: - Ámbár nem hiszem, hogy szükségünk lenne a neveikre ahhoz, hogy emlékeztessük őket erre.
Egykedvűen tűri az elmeállapotát leminősítő pillantást, de mit tehetne, ismét bólint, hogy tudomásul vette. Nem mintha egyébként előfordulhatna, hogy szánt szándékkal hozzáérjen. Kétségtelenül betegesnek, tolakodónak tűnhetnek a személyes térről való elképzelései az egyszerű kétlábúak számára, különösen, ha a falkatársairól van szó, de ez a vezérre nem áll. Fenrir elhúzódik, a veszélyhelyzet elmúlik, üresség, tétlenség, tehetetlenség.
Egy darabig figyeli az önkínzó játékot csöndben, el se moccanva onnan, ahol megállapodott néhány perce, és elgondolkozik azon, hogy legbölcsebb lenne itt hagyni, Fenrirt fölösleges félteni, szívósabb, mint egy csótány, nincs sérülés, ami tartósan leteríthetné vagy akár csak lelassíthatná. Legalábbis ez volt az a Fenrir, akit ismert. Egykor. Melyik? Kicsoda? - kérdezhetné, de nem tesz fel ostoba kérdéseket, kérdő tekintetére bármikor válaszolhatna így is, ha lenne kedve, csak esélyes, hogy nincsen. Így inkább csak arrébb oldalog, az ajtóhoz, és ahelyett, hogy kimenne, inkább becsukja a szalonféle odú ajtaját, hogy Greyback fájdalmának ne legyen más tanúja.
- Mutasd meg. - Szenvtelenül nézi, a fájdalma nem kelt benne sem együttérzést, sem elégtételt, egyáltalán semmilyen érzést, érzelemmentes a hangja is, az is, hogy megint megkockáztatja, hogy közelebb menjen, bár nem annyira közel, mint az imént. Persze, aligha jobb varázsló nála, és a gyógyító mágiákban pláne nem mélyült el az alapvetően szükségesnél jobban, de tekintve, hogy mindketten alaposan eltérnek az alaptantervtől, az sem kizárt, hogy a tudásuk kiegészíti egymást. Szinte azonnal megrántja a vállát, hanyagul, hányavetin, hogy leplezze, épp mentegetőzik valójában: - Megoszthatnád velem.- Egyébként sem szószátyár típus, hacsak nem az ízes szitkokról van szó, de falkán belül pláne tőmondatokban esik jól kommunikálni. Ennek ellenére biztos benne, hogy Fenrir  a csonka megfogalmazásból tudja, mire gondol: csak semmi gyógyítás, inkább az, amihez mindketten jobban értenek: átkok és rontások. Egy rontás, aminek az idegrendszer a célpontja, ami nem változtat a sérülésén, egyszerűen csak testvériesen kettéosztja köztük a fájdalmát. Utólag már megbánja, hogy kimondta (Fenrir gyengesége mintha az övé lenne, ugyanúgy tud szégyenkezni és acsarogni miatta, most is épp ez történik, kimondta, nem lehet semmissé tenni a sérülés nyilvánvalóságát, a sejtést, hogy most ez egyszer talán segítségre szorulhat), és inkább céltalanul tesz egy-két lépést a helyiségben, de annyira nem tud megfutamodni, hogy még a pillantását is elkerülje.

Greyback tekintetében nem olyan ritka vendég a halál árnyéka. Nem törődik vele, szenvtelenül állja a pillantását: hiszen annyiszor megölhette volna már, megölhetné most is bármikor, talán eszébe sem jutna, hogy igazán ellenszegüljön a torkát felmetsző fogaknak és karmoknak, csak akkor, amikor már túl késő, amikor már bekapcsolt a kapálózó emberi életösztön. A pusztulás ígérete, lehetősége, valószínűsége olyan természetes és nyugalmas, mint az óramutatók járása.
- Százszor rászolgáltak már - sziszegi, az ajka felhúzódik az ínyéről, kivillannak a fogai -, ezerszer, azonnal, amikor... - De aztán elhallgat, még ő sem ennyire ostoba, hogy kimondja, amit akar. Greyback úgyis pontosan ismeri a gondolatait, pláne ebben a témában: kutyahűséggel kísérte, amióta csak összefonódtak útjaik, akkor is, amikor nem értett vele egyet, vagy valami nem tetszett, vagy a saját bőrét vihette volna vásárra, de ezt ritkán leplezte, fizikailag alkalmatlan az igazi alakoskodásra. És most csak ketten vannak. Mások előtt sosem mondana vagy tenne olyat, amiből bárki a legtávolabbról arra következtethetne, hogy megkérdőjelezi a vezért, most viszont nincsenek mások, akik félreérthetnék az acsargását. De így sem acsarog tovább, halkan káromkodik az anyanyelvén, és frusztrált, de magától értetődő szubmisszióval meghajtja a fejét.
- Amíg nem szolgálnak rá - ismétli egy rezignált vállrándítással, de a tekintetéből nyilvánvaló, hogy akármennyire is a vére ellen való ez a parancs, engedelmeskedik neki.
Megáll, megérzi, ahogy a bőrébe hasít Greyback pillantása, felé fordul, ránéz, kelletlenül megvonaglik az arca, gyakorlatilag már azelőtt biztos benne, mit fog mondani a másik, mielőtt elhangoznának a szavak. Túlságosan ismeri - és talán van a bensőjük mozaikjában egy-egy azonos darab. Régen legalábbis ezt gondolta. Most csak szótlanul és rezzenéstelenül nézi, és nagyon lassan megrázza a fejét.
- Nem - adja meg az egyetlen helyes választ, aztán nagy sokára hozzáteszi: - De talán kellene.
A jó szándék valami túl elvont, absztrakt fogalom az ő világában, eszébe sem jut. A falkavezérben még most is, ahogy szinte szánnivaló görcsösséggel ragaszkodik a saját integritásához, még most is, így is látja saját maga évtizedekkel későbbi, roncsoltabb, őrültebb és egyben mégis valami paradoxonként tökéletesített verzióját (pedig alig pár év van köztük), és Greyback mint jövőkép nagyon sokáig nem volt ellenére egyáltalán.
- Én vagyok az - mondja még valamivel később -, nem más,  csak én.
Nem jószándék a kötődés, ha mégoly kifacsart és groteszk is. Persze, tudja, hogy sosem sikerült igazán megfelelnie, valamit mindig elhibázott, Fenrirnek sosem felelt meg igazán, valami mást akart volna alkotni belőle alighanem, mint amivé időközben vált. Nem lett különlegesebb, más, mint a többiek, semmivel sem több Fenrir szemében, mint akár azok, akiket halomra öltek a falkából. Csak erősebb volt. De úgy tűnik, ez Fenrirnek kevés, a puszta erő. Azt viszont tudnia kell, hogy neki viszont nem volt senkije és semmije, mielőtt találkoztak, és a falka és a vezér lett az egész világa, az öndefiníciója, az otthona, a családja, a levegője, a minden. Az övéit akkor sem dobja el senki könnyen, ha egyenesen az életére törnének.
De a hűségének nagyon is számító aspektusa is van. A vezér kezébe tette le az életét, a saját érdeke, hogy Greyback épségét, jólétét, talán életét is maga elé helyezze. Mert ha nem tesz így, úgy is elveszett. Sikereik, kudarcaik, sebeik, zsákmányaik már így is összekapcsoltak. Talán hiba, hogy nem szakadt el tőle még most sem, amikor már elviselhetetlenül rágja a kétség, de nem szakadt el, és amíg meg nem teszi, addig ugyanazzal a megszállott makacssággal, teljes erejéből fedezné Greyback hátát, mint amivel a döntései ellen is tud eközben természetesen, mindenféle disszonancia nélkül acsarogni.
Egy darabig nézi, aztán csalhataltanul érzékelve, hogy érik neki a pofon, ami elől ugyan nem szívesen oldalog el (amit vetett, szokása tisztességgel le is aratni), ellenben az is nyilvánvaló, hogy mindeközben vesztes pozícióban van az érvelése, és teljesen értelmetlen bármit is tennie vagy mondania, elindul az ajtó felé, a keze már a kilincsen, de a szemkontaktust egy pillanatra sem szakítja meg, még odamordul, mielőtt kinyitná az ajtót, és kilépne:
- Van valami más parancsod a számomra?

Üvölteni tudna. Nem, mint egy farkas, hanem mint egy sebzett, megviselt ember, aminek eleve született. Benne sosem fordult meg a gondolat, a kétség, a „mi lett volna, ha” öngyötrő és felesleges kérdése. Magától értetődővé vált, hogy eszement, brutális és könyörtelen fenevad, attól a perctől kezdve, hogy vér szerinti családja elpusztult, új, gyakorlatilag ismét vér által köttetett családja pedig átrendezte az elméjét és a testét is. De néha azért rátörtek a zsigeri emberi tulajdonságok, viselkedésformák, késztetések, hiszen a farkaskór alapvetően nem az eszét és tudatát támadta meg. Azt mások tették tönkre, habár ez nézőpont kérdése. Greyback sosem érezte magát szerencsétlennek, elesettnek vagy akart volna más lenni. Képes a szeretetre sötét lelke ellenére is – saját életét és képességeit egyenesen imádta egy időben. Önzősége sokáig nem ismert határokat, csakis vezérével osztozkodott volna, utána azonban meg kellett tanulnia, hogy sokszor adni kell neveléskor, és nem elvenni. Most pedig üvöltene, mert érzi, hogy Nikolai miért ajánlja fel, hogy adjon. Újabb kudarcnak éli meg, hogy a másiknak részben igaza van. Utálja, hogy Nikolai állandóan emlékezteti rá, hogy miért van ott, ahol. És ehhez még ez a nyomorult fájdalom is hozzájön… A karjában és a fejében egyaránt. Előbbi az átoktól, utóbbi az emlékek súlyától tör rá. Mennyivel jobb volt az élet Voldemort és a mocskos halálfalók előtt!
- Meg akarsz halni? - teszi fel a költői kérdést, miután a másik épp időben elharapja a mondatot. Nem fenyegetés ez, nem annak szánja, inkább nyomatékosít vele. Szép volna, ha nekieshetnének Voldemort szolga népének. Szép, felesleges és hiábavaló. Szélmalomharc, ami pár percig sem tartana, és sem dicsőséget, sem sikert nem hozna. Rövid kielégülést igen, oltaná a bosszúszomjat, de Greyback megtanulta már magányos éveiben, hogy élni kell. Mindig élni kell, és ha ez csak úgy lehetséges, hogy lenyeli a mérget, akkor lenyeli. Türelemmel talán egyszer a sors lehetőséget nyújt majd, hogy Voldemort megbánhassa a mészárlást, amit az övéi közt végzett. Lehet, hogy megbosszulhatja a fertőzöttjeit, lehet, hogy nem. De ha meghal – és biztosan meghal, ha kötözködni kezd a többszörös túlerővel szemben, akiknek nagy része ráadásul csak erre vár –, akkor minden lehetőséget elszalaszt. Nikolai türelmetlen és dühös, ami rossz párosítás, mégsem veti a szemére, csak az összeszorított fogakkal feltett kérdéssel. Valaha ő is épp ilyen volt. Bárcsak megengedhetné magának azt megint, hogy ne gondolkodjon ilyesmin…
Kerülgetve a halálfalókat, költözve, dobálva ide-oda, olyanok parancsait teljesítve, akiket még megölni sem lenne kedve más esetben, és az újonc vérfarkasok rémisztgetése-nevelése közepette nem jut ideje és ereje egykori csapatával foglalkozni. Érzi, hogy elidegenedik tőlük, távolodik. Mintha kapcsolatuk felhígult és megromlott, bebüdösödött volna, akár az állott hús leve. Néha sikerül megfeledkeznie erről, néha szándékosan nem törődik ezzel, félresöpri a problémát. Ilyenkor viszont kénytelen szembenézni vele. Gyűlöli a kényszer érzését, pedig lassan akár hozzá is szokhatna, akkor azonban a szabadságának még a reményét és illúzióját is végleg elvesztené.
- Tudom – feleli végül. Tudom, hogy te vagy. Tudom, hogy segítenél. Tudom, és nem érdekel.
Elfordul egy pillanatra a másiktól, ösztönösen elnyom magában mindent, ami gyengébbé tehetné a másik előtt, holott az látta már ennél rosszabb állapotban is. Pattanásig feszült idegeit nem képes ellazítani a régi ismerős előtt sem, hiába minden. Gyűlöli ezt is. Valójában most, hogy Voldemorttal a póráz végén azt teheti, amit mindig is akart, mégis több benne a gyűlölet, mint valaha. Acsargása céltalanná vált, vérszomja úgy árad szét maga körül, mint a túltöltött pohárból a víz, és elmos mindent. Különös hűségét is a két egykori társával szemben.
Visszafordul, és tovább méregeti, de enyhül kissé az indulat a tekintetében. Karjában tovább pulzál a fájdalom.
- Nincs.
Pillantása a kilincsre tett kézre vándorol. Felrémlik előtte, hogy ő hányszor távozott kérdés nélkül, és egy pillanatra régi dicsőségének büszkesége simítja végig reszelős szélű lelkét, amiért Nikolai nem csapja rá az ajtót. Amiért ezt soha egyik csapattagja sem merte megtenni.
- Hová készülsz?
Hangjában hirtelen az érdeklődés árnyalata veszi át az uralmat. Nem követeli a választ, nem számonkér, hanem csak… beszélget, mielőtt magára hagynák a fájdalmával. Mintha kínját és dühét egy pillanatra elfelejtené, de a másik vérfarkas nyilván tudja, hogy mindez ugyanúgy lehet őszinte, egészen emberi kommunikáció, mint színjáték. [/color]

Nem, ameddig nem elkerülhetetlen – válaszolná, de aztán csak megrázza a fejét, pedig erre se lenne szükség, nem kér választ ez a kérdés, már egyedül a megnyalt, elnyílt szája utal arra, hogy mondani akart valamit. Igen, akkor elkerülhetetlennek gondolta. Méltóbbnak tűnt volna ellenállni és reménytelen küzdelemben meghalni, de akkor dühös volt, vak az engesztelhetetlen haragtól és gyűlölettől, zúgott az ereiben az adrenalinnal túltelített vér, akkor könnyű lett volna vállalni a méltónak érzettet, akkor nem is fájtak igazán a sebek, átkok, talán a pusztulás is édes lett volna. Most viszont… Az akkori választás szégyenét már nem semmisítené meg a visszakozás.
És ahogy Fenrirt nézi, újra utat talál belé a kétely. Talán még mindig az emberi öntudata utolsó sejtcsoportjai irányítják ezt a halálkereső dühöngést, mert hiszen nem a puszta túlélés volna minden ősi, tiszta, civilizálatlan organizmus egyetlen célja és értelme? Talán tényleg ő az, aki még mindig semmit nem ért, akiben szárba szökött ugyan, de nem fejlődött ki sosem Greyback igazi tanítása. Talán egyszer majd, ha megéri, meg fogja érteni, és nem lesz majd ilyen gyötrelmes ragaszkodni a tisztelethez, amire a vezére – gondolni is iszonyú, de – érdemtelennek bizonyult. Mennyire gyámoltalanul szomjazik rá legbelül, hogy bizonyítást nyerjen a saját tévedése. Jó lenne nem gondolkodni. Jó lenne csak élni friss ösztönökkel, ütni, marni, baszni, magától értetődően lélegezni a természeti erők és a komplikálatlan dominanciaviszonyok tiszta mágneses terében, bonthatatlanul pályára állítva, a kétkedés fájdalma nélkül. Megkérdőjelezhetetlen istenként tisztelni az erősebbet, kiszámíthatatlan, kegyetlen, állatarcú állatistenként, de istenként. Most pedig nyomorult az istene nélkül, nyomorultabb, mint akkor volt, amikor nem ismerte az uralom és leuraltság gyönyöreit, mikor kétlábúként gondolkodva háborgott volna a puszta gondolata ellen is.
Tudja, és nem számít neki.
Nem mintha ne tudná magától is, hogy Greyback számára a falka valamikor észrevétlenül, de megmásíthatatlanul önmagára és a többiekre vált szét, nincsenek árnyalatok, nincs semmi, talán a falka is kezd összemosódni már a külvilággal, és csak maga a falkavezér az egyetlen jól definiált identitás a mindenki más árnyalakjaival szemben. Lehet, hogy neki épp olyan értelmetlenné kopott a falka, mint a falkának a vezér.
Megrántja a vállát, állatiasan érzelemmentessé keményedett tekintettel figyeli, várja, hogy Fenrir elbocsássa vagy elmarja pillanatnyi szeszélye szerint. A kérdés viszont meglepi, és ő viszont van olyan ostoba, hogy mint többnyire kettejük viszonyában, nyílt lapokkal játsszon, előbb a szemöldöke húzódik fel értetlenül, aztán halvány félmosolyba görbül a szája. A keze lecsúszik a kilincsről.
- Talán szétnézhetnék a környéken. Keresek valami kétlábú báránykát, és megkóstolom. – Éhesen villannak elő a fogai, de sötét félmosolyban valami torz meghittség bujkál, mintha csak más éjszakákra, más vadászatokra gondolna. Talán épp az lenne az egyetlen gyógymód, friss levegő és friss vér, így osztozni a fájdalmon, más fájdalmán. - Az engedélyeddel - vonja meg a vállát, magától értetődő persze, akkor is az lenne, ha nem mondaná. Rongyos kabátja belső zsebéből előhúz egy üveget, és lecsavarja róla a kupakot. – Vagy kushadok szépen, és csak a szilvafák vérét iszom a bárányoké helyett. Ha ugyan találok olyan vackot ebben a kígyófészekben, ahol még elférnek a bolháim – fintorodik el, de már ez is csak olyan ártalmatlan acsargás, amiben több a kontaktuskeresés a falkavezér irányában, mintsem az ellenszegülés.
Felé nyújtja a rakiás üveget, bár inkább jelképesen, mintsem valódi céllal, nem feltételezi, hogy élne vele, bár fájdalomcsillapításnak persze a tömény szesz se lenne utolsó. De ha azt akarja, hogy tudomást se vegyenek a kínjairól, akkor ő szót fogad. Mintha nem is létezne.
– Balkáni szállítmány – teszi hozzá a legteljesebb elismerés hangján, nyilván nem pénzért vette, de hát ezek a nyamvadék teaszlopálók úgyse tudták volna értékelni, mikor azt se tudják, mi a különbség pálinka és vodka között, nekik a bolgár is orosz. Ahogy neki is egyforma minden túl sápadt vagy túl szeplős, túl aranyvérű arc.

Kétkedve, bizonytalanul fürkészi a másik befelé figyelő tekintetét; az, hogy valami változás állt be a másik hangulatában, azt egyértelműen felfogják azonnal a Greybackre hangolt, szuperérzékeny szenzorai anélkül is, hogy lenne valami jól meghatározott külső jele a hangulatváltozásnak, de itt most nem logikus semmiféle változás, vagy legalábbis nem ilyen irányban, ez valami vibráló, harsány feszültség, amit nem ért. Mi rosszat mondhatott? Az engedély? De ha ez az engedélykérés nem lett volna elég, akkor most nem kellene találgatnia, mert Fenrir már felkente volna a falra. Nem, valami más lesz. Összeszorítja a fogsorát a tehetetlenség, tudatlanság, bizonytalanság, de mégsem szólal meg, tart attól, hogy megint olyasmire tapintana, ami elcseszi a meghittség sovány, sápadt illúzióját ebben a beszélgetésben. Pedig ő nagyon is szomjazik rá. A saját maga szemében is szánalmasan szomjazza, hogy egyáltalán szóba jöjjön, ha nem is mint társ, legalább mint alattvaló, de ahogy Fenrirt figyeli, az utóbbi időben egyre inkább az az érzése, már egyáltalán nem is létezik a sárgás szemek külön, egyszemélyes univerzumában, és ez dühíti. Mellette maradt. A magáévá tette Fenrir döntését, és ő az egyértelműség embere, farkasa, egyremegy: ha itt van, mindenével itt van, és ez így marad egészen addig, amíg mindenével maga mögött nem hagyja. Egyértelmű igen, egyértelmű nem. Fenrir viszont nem ilyen egyértelmű, legalábbis mostanában nem. Ha megvetné, ha dühös lenne rá, ha elűzné, azt lehetne kezelni, de ez a láthatatlanság ép ésszel elviselhetetlen. Hogy itt van ugyan mellette, de a jelenléte még annyit sem számít, mint előtte. Pedig sose számított valami sokat.
Visszagyűri a saját torkába az ingerültségét, csak biccent kifejezéstelenül, meghúzza inkább Fenrir helyett is az üveget még egyszer, forróság a torkában, a gyomrában, pár perc múlva majd az ereiben is, halovány utánzata a valódi felhevültségnek, majd visszasüllyeszti a kabátja zsebébe. Még mindig az istene, ha el is fordult tőle, ha meg is rogyott a szobor talpazata, még mindig ez a sebzett, legyőzött vadállatisten az ő istene, gondolja dühödten és nyomorultul, miközben hűen követi a pillantásával az ablakig, mereven állja az összetalálkozó tekintetüket, és gyakorlatilag azonnal csitul, vegetatív reakció a másik figyelmére.
- Már most hiányzik a hely, de azt hiszem, ezt az áldozatot még képes vagyok vállalni a friss húsért. - Önkéntelenül viszonozza a vigyort, halványabb, örömtelibb kivitelben. Most hogyan néz rá, most mit üzen a másik tekintete? Néha az az érzése, nem ismeri, sose ismerte egyáltalán, és minden más megsejtés csak illúzió, önáltatás. - Akkor velem jössz, vagy csak lediktálod a bevásárlólistát?
Nem mintha ne lennének elképzelései, hogy ha egyáltalán van ilyen, akkor mi lenne az, ami kibillenthetné Fenrirt a dögletes hangulatából. Nem egyezik az ízlésük különösebben - talán azt is mondhatná, nem is állhatna távolabb egymástól -, de örömmel megadja az elsőbbséget. Többet is adna ennél, hogy Fenrirben újra megpillanthassa egy másodpercre azt, akiről úgy gondolta, ismeri. Talán mindent.