A Yardley család büszkén állítja, hogy egyike azoknak a családoknak, amelyek megőrizték tiszta vérvonalukat. Igaz, nem tekinthetnek olyan hatalmas múltra, mint a nagy nevek, vélhetően az egyik ősi ágból szakadtak le, és eresztettek gyökeret az angol mágustörténelemben. Vérvonalukat nem titkoltan rokonházasságokkal tartották fent, és eme hagyomány majdhogynem a mai napig is él, hiszen a két szülő másodvonalon ugyan, de unokatestvérek. Ez manapság már nem épp jár dicsérettel, így nem hangoztatják a külvilágnak. A suttogások korának szerencsére vége, így a család tökéletes békében fejlődhetett tovább, és tovább. Virágzása a 19. századra tehető, amikor hatalmas népességrobbanás köszöntött be a családba, és a házasságok, és gyermekáldások megszaporodtak. Azonban, mint általában mindenhol, itt is vannak sötét foltok, gyomok, amely egy mélyen eldugott, de létező dokumentumban foglalja össze, mily’ szörnyűségek söpörtek végig. A kvibliket kegyetlenül kitaszították köreikből, dugták árvaházakba, vagy nevelték fel titkos szobákban, mindentől és mindenkitől távol. Azonban már is sújtotta és sújtja mai napig őket. A rokonházasságok átka, a vérfertőzés felütötte a fejét abban a dicső korban, amelyről mindenki ódákat kíván zengeni. Csak épp erről nem esik szó. Szörnyszülöttek, akik nem érték meg első évüket sem, szerencsére békés módon távoztak, a gyermekgyilkosság nem írható számlájukra. Azonban, a testi bajok mellett az elmét érintő gondok is súlyosbodtak. Az őrület nem mindig mutatkozott időben, és felismerhetően. Valaki világ életében betegesen retteget mindentől, valaki rohamokat kapva rombolt mindent, ami útjába került, valakit pedig maga a mágikus adottsága lökött a vesztőhelyre. Persze, ezek nem voltak mindennapos gondok, minden generációban fel-feltűnt, hol jobban, hol kevésbé mutatkozva.
És itt kerül képbe a család kisebbik, jelenlegi 6. ága. Beort családja nem számít a legnagyobbaknak, az apa viszont 5 testvérrel büszkélkedhet, így a rokonságból bővel kijut nekik. A gyermekek száma 3, azonban csak 2 az, akiket számon lehet tartani. Amint említettem az „átok” fel-felbukkan, és erre esett a választása. Beort bátyja, az elsőszülött már roxforti évei alatt is igencsak betegeskedett, és gyengén teljesített, holott tőle várták a világmegváltást, vagy legalább a büszkeséget. A középső gyermekük lány, őt egy más, nagy múlttal rendelkező, és természetesen aranyvérű családnak szánják. A legkisebb pedig csak kullogott a sorban, és gyűjtötte be a dicséreteket. Aztán a bátyja hatodévben kibukott, és onnantól kezdve a Szt. Mungo intézetében kezelik. Elmebaja miatt veszélyes másokra, varázserejét nem képes kordában tartani, így úgy döntöttek, ez lesz a legkedvesebb megoldás. Így a kisebbikre maradtak a sikerek, rá, hogy megmutassa, hogy nincs minden veszve.
A nővére házasítása, és a bátyja kezelése azonban kicsit kimerítette a családi vagyon, hiszen eltusolni egy elmebeteg gyermeket.. Nem egyszerű. Immáron azonban kapaszkodnak visszafelé, de gyorsabb haladást várnak az ügytől, ami egy újabb házasságot kíván, egy olyanét, aki méltó arra, hogy egy szem fiúk (aki épp elmével is él) jövendőbelije lehet..

A hovatartozás kérdése számukra egyértelmű. A szülők, a többi család tagjaival egyetemben pártolják a Sötét Nagyúr hatalmát, és eszméit, a rokonságból nem egy állt serege arcai közé. Pártolják, és igyekeznek segíteni őt abban, hogy az a világ, amelyre áhítoznak létrejöjjön. A család ezen ágából Beort állt a követők közé, kiérdemelve a tiszteletet, és elismerést a köreikben. Az azonban csak kérdés, hogy merre tart, és mire viszi ezzel. Tény, hogy ő nem annyira elvakult, mint amennyire elvárják tőle..

Üvöltve jött a világa, aztán évekig hangját sem hallották.
Manapság azonban már jobban hallatja magát. Korán meg kellett tanulnia, hogy neki jobban oda kell helyezni magát, mint bárkinek, hisz akkor még nem ő volt a „reménysugár”. Azonban így is volt, ami kiemelte őt. Képzeljétek el a totyogó kiskölköt, amint leültetik, a család békésen beszéli át a történteket, és mikor a gyermek hangot ad annak, hogy bizony vele is foglalkozzanak már, apró, puha babahaja paprikapiros színt ölt.
Ekkor kapott kiemelt figyelmet igazán, hisz a fiúcska ereiben az őrültet helyett a metamorf mágia alapjai csörgedeztek. Nem is volt nagyon kérdés eztán, hogy gyermekük áldott-e a mágia tehetségével.
És persze nem is volt könnyű vele. Igaz, a muglik közé nemigen jártak a szülők, csak mikor a roxforti vonathoz indultak az idősebb csemetékkel. 5 volt, mikor először magukkal vitték, és ámulatba ejtette minden. Hogy mennyire? Annyira, hogy egyik pillanatban még a kezét fogták, a másikban pedig ő már a zsúfolt mugli utca közepén bámulta a forgalmat, majd a villódzó neonreklámokat. Zöld színbe pompázó hajacskája miatt megbámulták, egy rendőr is megtalálta, hogy merre vannak a szülei. Mire be akarta kísérni őt az őrsre, hogy telefonáljon egyet, megérkeztek a szülők, és undortól fröcsögve köszönték meg, hogy csemetéjükre ráleltek. Onnantól kezdve nem mehetett a pályaudvarra, otthon maradt, a családi manó őrködött fölötte, és nem hatotta meg duzzogása.
A felhőtlen gyermekévek csak úgy peregtek egymás után, mintha felgyorsult volna minden. Elkezdte ő is az iskolát, szivacsként szívta be a tudást, fejlesztette különleges adottságát, zsebelte be az elismeréseket.
Személyisége a kalandvágyó kisgyermekből, egy ravasz, jó ésszel megáldott férfi kezdett kibontakozni. Nem kerülte el őt sem az, ami akkortájt mozgolódni kezdett. Szülei voltak a példák, az ő viselkedésük egyes jegyei akaratlanul ragadtak rá. Ő azonban nem volt oly sötét, mint várták tőle. Testvére kihullása a sorból, csak nyűgöt akasztott a nyakába. Addig egész szépen ellavírozott, de azután… Mindent, amit az idősebb testvértől vártak, az rá hagyományozták, és még ott volt neki a maga gondjai is. Egy stresszes időszak jött számára, majd a választás, merre viszi tovább. Minden egy apró szócskán múlt.
***
Sosem szerette a hosszas tárgyalásokat. Sőt. Ő inkább a tettek embere, vagy legalább azé, melyben lappangott az izgalom. De a türelem álcája pihent arcán, az évek, melyeket az illusztris társaságban töltött, megedzette. Örülnie kellene, hiszen fontos minisztériumi pozíciót kapott, azonban sosem szabad felednie azt, mi a valódi célja. Az apró ujjak, mely a minisztérium nyakára fonódnak. Félelme nincs, hiszen önszántából csatlakozott, csakhogy őt nem a gyűlölet fűti, mint a legtöbbeket. Nem az a cél nélküli létezés, és rombolás. Ő többre vágyik, magasabbra, majdnem a célra. Ez vezérelte a csatlakozásra is, amikor úgy látta, hogy a családtól ezt már hiába várja. Nekik már csak kétségbeesett csapkodásra maradt erejük. Ambíciókkal telve pihen végig minden apró összeülést, hajt végre minden feladatot, amit csak kiszabnak számára. A világ ura pozíciót nem neki találták ki, de a lehetőségek tárháza ott áll előtte.
Ahogy aztán a nászé is. Ez azon dolgok egyike volt, amiről nem ő döntött. Az ara vélhetően bátyjáé volt, így úgy érezte magát, mint holmi szegény kistestvér, aki megörökli a nagy dolgait. Nem azt mondja ezzel, hogy annyira ellene lenne, elvégre, ha csinos az ara, az esze a helyén van, még meg is kedvelheti. Csak.. csak. Kissé a helyzet nem a legkellemesebb. Főleg nem úgy, hogy amikor végre megismerhetné, a kiválasztott hölgy sehol sincs. Kosarakat kap csak, mosolyok helyett. Kicsit bosszantja a dolog, nem egyszer ajánlotta fel, hogy keressenek mást, de a szülők hajthatatlanok. Remek. Már csak ez hiányzott neki. Nem elég, hogy az új korszak alapköveit kell kitaposniuk, még egy makacs nővel és összehozza az élet. A kérdés, hogy meddig bírja türelemmel..