Gyűlölöm a halogatást, magamnak mégis gyakran megbocsátom. Egyszerűen elfordulok, szemet hunyok, ráér még mindez, nem? Ráér a nagytakarítás, a renoválás, az emlékezés. Ráér a szortírozás, a felcímkézés, a kiszórás, az elajándékozás, ráér a könyvespolcok monoton porolgatása és a homlokzat újralakkozása. Rengeteg időm van még minderre, hiszen alig néhány hónapja, hogy elment. Rengeteg időm van még elfelejteni, vagy beledögleni abba, hogy ismét előveszem. Rengeteg időm van még dönteni.
Mindig szerettem előre megtervezni a napjaimat. Biztonságérzetet nyújtott a váratlan események labirintusában, amelyeket utána erőnek erejével kiszorítottam a saját semleges területemről. Naptáramban gondosan vezettem az időpontokat, akár hónapokkal előretekintve. Tanárként erre szükségem is van, hiszen a mindennapjaim a Roxforthoz kötnek, így minden, az iskolán kívül töltött perccel el kell számolnom önmagamnak. Nincs halogatás! Sem gringottsbeli ügyek, sem esedékes vacsorameghívások esetében. Nincs késlekedés, ha születésnapi ajándékok köszönőkártyáit kell baglyok útján eljuttatni távol élő rokonokhoz. (Megjegyzem, ez a jó szokás mentett meg az esküvő után, amikor a konyhában halomban álltak a porcelán teáskészletek és antik szobrok másolatai. Nászajándék terén az embernek gyakran sokkal fantáziadúsabban kell hálálkodnia, mint amennyi fantáziával az ajándékot megvásárolták.)
A takarítás napját azonban sokáig tologattam, igazán magam sem értettem miért. Olyan napot akartam választani, amikor Cammie-t nem terheli túlságosan a hiányom, amikor el tudja foglalni magát egy barátnőjével vagy a húgoméknál. És olyat, amire egyetlen más programot sem időzítettem be. Nem szóltam senkinek arról, hová megyek, csak a lányomnak, ha szüksége lenne rám. De még neki sem adtam elő az elmém sarkában lüktető szükség végkövetkeztetését: csak az lesz gyógyír számomra, számunkra, ha eladjuk a cornwalli Fészket, és végre lezárjuk ezt az időszakot. Igen ám, de az utóbbi években felé sem néztünk, szóval enyém a nagytakarítás megtisztelő feladata. Nyilvánvalóan.
Megérkezve hatástalanítom a riasztó bűbájokat, és a süket csend egy pillanatra rám nehezedik. Tiszta, decemberi idő van odakint, lustán tekeregnek az órák, mint ahogy karácsony és újév közt szoktak. Belépek az előszobába, lerúgom a cipőimet, ledobom a kabátom, és önmagamat is meglepve belevágok a falba. Még egyszer. És még egyszer. Egészen addig,míg a csuklóm meg nem fájdul. Majd a fogamat szívva elindulok a konyhába, onnan a kamrába, ahol a tisztítószereket tartottam. Remélem, nem pakolt ki egyik túlbuzgó női rokonom sem, mióta - - - Ekkor hallom meg a zajt. Megpördülök a kamra ajtajában.
We'd be so less fragile if we're made from metal and our hearts from iron and our minds from steel.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Csüt. 4 Aug. - 22:26
majd lesz temp <3
Aztán egyszer csak arra eszméltem, hogy elmúlt a karácsony, nekem meg egy utolsó üveg lángnyelvwhiskyn kívül semmim nem maradt, csak az a rohadt kép Serina-ról; valamivel szülése után készült, épp Cammie-t a kezében tartja. Őszintén megvallva, rohadt szentimentális alkat vagyok, végig a fényképet bámultam, ahogy benyakaltam az üveg harmadát, aztán nem tudom, hogy te mit tudsz a berúgásról, vagy kitől hallottál róla először, de az az igazság, hogy bizonyos körülmények között ennyi már bőven elég a totális elázáshoz. Ez után csak még két korty kellett ahhoz, hogy végre legyen elég erőm a képet a falhoz vágni. Nem is tudom, miért haragudtam rájuk, később visszagondolva egyáltalán nem volt semmi okom rá. Tényleg nem tudom, nem emlékszem tisztán, valószínűleg ezt akkor is beláttam – már hogy egyáltalán nem rájuk vagyok dühös - mert még elalvás előtt kihalásztam a képkeret összetört szilánkjai közül a képet. Az üvegcserepek elvágták a kezem két-három helyen. Vérfoltos lett a kép, meg a párna is, amit átöleltem, ahogy elaludtam. December vége volt, én pedig másnaposan, dideregve ébredtem délelőtt. Amíg a kandalló átmelegítette legalább azt a szobát, amibe befészkeltem magam, hánytam egyet, onnantól pedig csak szédelegtem a lakásban, szenvedve minden emléktől, amik a falak között utolértek. Még két napom volt, míg vissza kellett volna mennem, amolyan üzleti út szerűségen voltam épp ugyanis. Egy régi, híres varázsló talizmánját voltam hivatott megszerezni. Különösebb haszna nincs a tárgynak, de kellően fontosnak hangzott ahhoz, hogy az úgy nevezett feletteseim nélkülözni tudjanak pár napra. Bizonyára tudják, hogy a saját családi örökségemet ajánlottam fel, amiért nem kell ténylegesen Görögországig utaznom, hazugság ide vagy oda, megkaptam azt az egy hetet az útra, amit kértem. És így kerültünk ide. Vagyis a hálószobától a konyháig vezető út nyilván leírható hosszabban is, de végül is mindegy, erre a pontra nagyszerűen megtanultam alkalmazkodni a világon minden, tőlem függő vagy független helyzethez. Ezt úgy értem, semmit nem tudom vagy akarok megmagyarázni többé. Ellenben a másnap egy bizonyos ponton menthetetlenül átcsap valami mély, megmagyarázhatatlan éhségbe, és ugyan tudom, hogy az évek óta nem használt konyhában aligha találnék bármi ehetőt, de ösztönszerűen odavisz az utam. Aztán, ahogy belépek, a feleségem ismerős arca rám tekint, ahogy a kamra ajtóban ácsorog. Haha. - Ó, helló. – hát végül is pszichotikus tünettel még úgyse elegyedtem szóba.
Kezdőlap
