Végignéztem ahogy anyám szépen lassan magőrül. Percről-percre. Hallottam éjszakánként sikítani, láttam üveges tekintettel a kúria folyosóján sétálni. Hallottam ahogy magában beszél, ahogy a falat addig üti míg a kezei be nem lilultak, majd el nem törtek. Láttam meghalni. Egyszerűen kiugrott az ablakon. Hófehér ruhájában, csontsoványan, égnek megeredő szőke tincsekkel ugrott ki. Nevetett közben, és azt a nevetést sohasem fogom elfelejteni.. na meg apám szemét ahogy felém közeledett, sötét íriszeiben a gyász úgy pihent meg, akár pillangó a virágon. Nehéz keze a vállamon pihent, erősen szorította meg azt, hogy aztán mintha semmi sem történt volna elhaladjon mellettem, és eltűnjön a semmibe. Nem tudok nem emlékezni.. folyton eszembe jut, a zuhanó test és apám gyásszal teli tekintete, a sajnálkozó pillantások, a pót-anya felajánlások, a sütemények, kedves arcsimítások.. Az ablak is –mint valami béklyó – folyton visszabámul rám, ahogy az ajtó felé közeledem. Néha meglátom anyámat ott, szőkén, fehér ruhában, őrült mosollyal az arcán, hallom a saját hangomat, ahogy szólongatom, de Ő rám se pillant, szürke tekintetét más hang felé fordítja, lábával előrelép, mintha lépcsőn szeretne valamerre jutni, aztán csak zuhan, zuhan, és hatalmas, idegtépő csattanással a betonon zúzódik össze. Nem tudom kiverni a fejemből, nem akarom, nem megy.. akárhányszor nézek bele a tükörbe azt az őrült tekintetet látom amellyel anyám járta a folyosókat. Kék szemembe valami furcsa fény csillan, s habár nem akarom, hogy rájöjjenek, nem akarom, hogy megtudják hangokat hallok a sötétben, az elmém elborul néha, kiesnek percek, órák, napok, én tudom mi történik. Láttam már egyszer, és akkor sem lett jó vége.  

Hideg ujjaim a pálcámra simulnak. Amikor úgy érzem, hogy valami a sötétből engem bámul, valami követ, valami be akar férkőzni ködös elmém leghátsó zugába, mikor elkap az a furcsa érzés amitől kapkodnom kell a levegőt, amikor kiráz a hideg ha elsétálok egy sarok mellet, akkor a pálcámat a kezembe emelem. Végigzongorázom rajta az ujjaimmal, és hagyom, hogy az ujjaimba melegség költözzön. Ez az egyetlen ami arra emlékeztet, hogy minden rendben van, hogy nem lesnek rám árnyak a fák mögül, nem suttog hang a fülembe. Reményt ad a fa sima felülete, vékonysága, könnyedsége. Úgy simul tenyerembe, mintha az lenne az egyetlen menedéke, holott én menekülök a pálca nyújtotta biztonságba. Én vágyom a mindig hűvös érintésre, ami sohasem melegszik fel kezem alatt, én akarom azt, hogy mutatóujjam megpihenhessen gömbölyű alakján, és én vagyok az, aki mániákusan emeli magasba, és kényszeríti feladatra. Nekem van szükségem rá. Mint fuldoklónak a vízre, mint méhnek a méhkasra, mint csigának a nyamvadt házára! Én vagyok az, aki mindig a zsebébe nyúl ahogy érez valami megmagyarázhatatlant,  én vagyok aki tükörbe bámulva a pálcámat kutatom, hogy megnyugtassam magamat, nem vagyok őrült. Nem vagyok?
- Mond azt, hogy nem vagyok őrült.. A PICSÁBA, MOND AZT, HOGY NEM VAGYOK ŐRÜLT! –
Kezemet a pálcámra szorítom, megint. Hagyom, hogy átjárjon a mágia. Lihegek, reszketek, akár a kivert kutya. Szemeim vadul cikáznak tükörképem és a mugliivadék között, aki vinnyogva, sírva, vért köpve próbálja kiejteni azokat a szavakat. Próbál a kedvemre tenni, próbálja elhitetni velem, hogy nem vagyok őrült. Hazug! Hazug picsa! Nem csak Ő, hanem mindenki más is!
Meg kell nyalnom az ajkamat. Izzadságtól nedves. Megremegek. Nem akarom tovább bámulni a tükörképemet, nem tetszik a látvány, amit látok. Homlokomról izzadtságcseppek gyöngyöznek, szemem nyughatatlanul cikázik, és képtelen megállapodni. Hiába szegezem tükörképemre a pillantásomat, kék íriszeim a sarokra vetődnek – mintha láttam volna ott valamit elsuhanni – megrázom a fejemet, és megint magamra bámulok, aztán a másik sarokra pillantok, ahol fény csillant? Összepréselem a fogaimat, szűröm a levegőt  velük, és magamban mantrálom. Nem vagyok őrült.. nem vagyok őrült.. NEM VAGYOK ŐRÜLT!!
A lány meg csak zokog, könyörög, vinnyog és mondogatja, hogy nem vagyok őrült. Mármint én nem Ő. Bár szerintem ebben a helyzetben szívesebben lenne őrült, mintsem velem kelljen összezárva lennie, aki nyilván nem normális.. a picsába! Nem vagyok őrült!!
Ököllel ütök a tükörre, hagyom, hogy szilánkostul hulljon a földre, hagyom, hogy a kezembe belefúródjanak a szilánkok, jelezve, hogy ember vagyok, hogy én még én vagyok, hogy nem fogok kiugrani az ablakon, hogy nem fogom hagyni, hogy rajtam is elhatalmasodjon a dolog.
- Fogd már be a szád..
Kezeimet a fülemre tapasztom. A lánynak mondom, meg annak a sutyorgós morajlásnak a sarokban. De hisz nincs is ott semmi nem igaz? Csak a csend zavarja a fülem, ami akkor lenne ha nem vinnyogna? ugye? Ugye te is hallod? Mintha folyton búgna valami? Kicsit olyan, mintha szólongatna nem? Mondd, hogy te is hallod! MONDD MÁR HOGY HALLOD!
Beleverem a fejemet a falba, mintha ez lehetne megoldás. Pedig nem. Csak megfájdul tőle, meg majd keletkezik egy púp. De ha fáj, akkor tudom, hogy minden rendben. Akkor érzem, hogy élek, és hogy minden rendben. Ugye? Te is ezt tennéd, jól mondom? Te is ezt tennéd, ha azt hinnéd hallassz valamit, ugye? De hát nem hallunk semmit, nem? Se te, se én? Csak azt a kibaszott nyivákolást..
Pálcámat a kezembe szorítom, remeg a kezem. Nagyokat lélegzem. Hagyom, hogy átjárjon a melegség, hogy magával rántson, elsodorjon. Aztán megölöm. Egy pillanat alatt ölöm meg. Abbamarad a vinnyogás. Abbamarad a búgás. Jó. Nem vagyok őrült.