A családom se nem nemes, se nem nagy vagy dicső múltú. Mindig Wales; Swansea környékén éltünk, elég távol a Mágiaügyi Minisztériumtól, és a szabályaitól. Az a szóbeszéd járta, hogy a család, pontosabban a kúriánk meg van átkozva. Halál sújtja azt, aki kiköltözik onnan. Hárman tettük meg ezt a nagy lépést eddig, ketten már halottak, én viszont még nagyon is élek. Az ükapám volt az első. Ő az akkori mágiaügyi miniszter lányát vette feleségül, és Londonba költöztek. Néhány év múlva elhidegültek egymástól a házasok, és az ükapám beleszeretett egy mugli asszonyba. Annyira, hogy el akarta hagyni érte a feleségét, és a muglik között, mint átlagos ember élni. A miniszter nem hagyhatta megtorlás nélkül a lányát ért vélt/valós sérelmeket, és megölette a mugli asszonyt. Ükapa erre merényletet követett el a miniszter ellen. Másnap megkapta a dementor-csókot. Azóta eltelt vagy 150 év, de a varázsvilág nem felejt, és egy része még mindig fekete mágiával gyanúsítja a családot, illetve a kitört Voldemort-lázban az ő ügyével szimpatizálónak tekintik őket, bár ezt nyíltan még senki nem mondta a szemükbe.  
A második személy, aki elhagyta a családi kúriát és nem él már, az a bátyám. Hat hónappal ez előtt gyilkolták meg őt és a nejét. A minisztérium semmit nem tud, a 15 éves lányuk gyámságát viszont rám bízták. Ő eddig abba a kevésbé ismert svéd boszorkány és varázslóképzőbe járt, amelybe generációk óta az egész család is, de a következő tanévet a Roxfortban kezdi.
Ami engem illet, nem vetem meg a rossz oldalt, mert a „gonosz” ott van mindenkiben, és a hazugságnál jobban csak az önámítást utálom. Ugyanakkor túl rövid az élet ahhoz, hogy a gyűlölködésnek szenteljem. Amíg nem vagyok rákényszerítve a döntésre, addig nem is választanék oldalt. Ha mégis bekövetkezne ez, akkor úgy fogok dönteni, ahogy azt a keresztlányom érdeke megkívánja. Közel álltunk egymáshoz a bátyámmal. A halálos átkot is bevállaltuk volna egymásért, ugyanezt tenném a keresztlányomért is. A család mindenek előtt, akkor is, ha ezért egyszer be kell állnom Voldemort csatlósai közé, vagy Dumledore mellett kell letenni a voksomat. Annyi viszont szent, hogy még ha kényszerből is születik meg az a döntés, onnan már nem fogok visszatáncolni. Végtelenül elhivatott és lojális vagyok.
A tágabb értelemben vett családomhoz tartozik még Zaphar, a házimanó (nő nemű) és Jézus, a hollóm (bagoly helyett).

Született: Swansea, Wales, 1942. március. 21.
Foglalkozás: A Reggeli Próféta főszerkesztője, a Whitechapel bár tulajdonosa.
Lakhely: London, Whitechapel, a bár feletti szinten.

Abban a reményben élek még a muglik között, hogy a munkám után akad egy kis nyugtom a varázsvilágtól. Most azon kapom magam, hogy pont a munka miatt nem lelek békét a mágia nélküli világban sem. De tudod, az a számomra is meglepő igazság, hogy én ezt valójában... élvezem. A kettős életet, meg úgy általában azt, ahogyan egyensúlyozok a két világ között. Legfőképpen azonban, hogy olyasmit teszek, ami számít és jelentősége van. Az a fajta gyerek voltam, aki elkerüli a bajt az iskolában, jól tanul, de nem színjeles, könnyen barátkoztam, de sose voltam a középpontban. Tehát a bátyám tökéletes ellentéte voltam, és ez így volt rendjén. Sean belevaló srác volt. A vagány, a lányok kedvence, a szépfiú, vagy a bosszantó púp a hátán annak, akit éppen kipécézett magának. Szenvedéllyel élte az életet. 35 évesen, a napi két csomag cigaretta mellett, tehát már az egyenes úton a sírba, arra gondolok, hogy hamarabb is kibújhattam volna a gubóból. Sean volt a lázadó kamasz, ezért nekem afféle kötelességem volt a normálisabb gyereknek lennem a szüleink szemében. Csak miután nagykorú lettem, vettem a bátorságot életemben először önmagam lenni. Akkora a bátyám már kijárta az iskolát, és alig volt 21, mikor bejelentette, hogy a tudtuk nélkül feleségül vett egy mugli lányt, és máris gyereket várnak. Jómagam 17 évesen még fiatal voltam a családalapítás gondolatához, viszont Sean vakmerő lépése megadta a kezdő löketet ahhoz, hogy én is a sarkamra álljak, és megpróbáljam, amit korábban csak nagyon vad álmaimban mertem elképzelni: Londonba költöztem újságírást tanulni egyszerre a muglik és a saját világomban is. Aztán – anyám legnagyobb megrökönyödésére- nem volt elég a Reggeli Próféta riporterének lenni, a muglik között is helyet akartam magamnak. Nyitottam hát egy kocsmát. Egy egyszerű csehót a muglik között. Ekkor döntött úgy az anyám, hogy Zaphart a szolgálatomba állítja. Különösebben nem rajongtam az ötletért, hogy saját bébiőröm legyen, de anyuka kicsi fiának nem volt más választása. Az a vicc az egészben, hogy az a kis fura szerzet hamarabb megtalálta a helyét a mágia nélküli világban, mint én. Láthatatlan kis alakjában ő volt a szemem és fülem mindenhol, aztán elmagyarázta hogyan működnek azok a tárgyak, amivel a varázslatot helyettesítik az egyszerű emberek. Autót vezetni például mindketten a mai napig imádunk.  
A Prófétánál rendszeresen jelentek meg cikkeim, mert azon kevesek egyike voltam, akik jártasak voltak a másik világban is, és volt elég vastag bőr a képemen ahhoz, hogy írjak is róla. Így esett, hogy az utca varázslója megismerkedett általam a letűnt korok wester hőseivel, és néha az Abszol úton azon kaptak gyerekeket, hogy úgy rántanak pálcát, és próbálják forgatni az ujjaik között, ahogyan a cowboyok a revolvert.
Nem írtam cikket mióta főszerkesztő vagyok, és talán jobb is így. Bár nem csak muglikról írtam, talán a javamra válik, hogy két éve már nem vagyok úgymond „rivalda fényben”.