1966. augusztus 28.

 Apa üt. Keze hangosan csattan az arcomon, bőr a bőrön, az a csípő érzés az arcomon és a szívemben. Mintha mindenért én lennék a hibás; a tizenkét éves dühlevezető.
 A hozzám hasonló, búzakalász hajú nő csak áll tőlem jobbra. Nem szól semmit, de elvárja, hogy én szóljak és nevezzem az anyámnak. Inkább rá sem nézek. Remegek, mert belülről gyenge vagyok.
 - Sírj már, te cafka – mordul rám az apám. Nem merek a szemébe nézni. A téboly az őrületére hágott a fejében, amikor a bátyám elment itthonról.
 A parancsára sem sírok, mert a kérésére sem sírnék. Gyűlöl engem; ő is gyenge miattam. Csak bámulom az alkarján a Sötét Jegyet. Gombóc nő a torkomban. Mind a ketten tudjuk, hogy már csak én maradtam neki; a vézna lánya, aki állandóan a szerencsétleneket pátyolgatja, az, aki képtelen fent tartani a család nevét.
 - Legalább nézz a szemembe, ha képtelen vagy teljesíteni azt, amire az apád megkér! – felém nyúl hatalmas kezeivel, és az államnál fogva megemeli a fejemet. Ebben a mozdulatban semmilyen finomság nincsen. Apám nyers erejénél fogva szorítja az államat.
 Nem csukom be a szememet, amikor a tekintetünk összekapcsolódik. Nem fáj, amikor látom, hogy ő nem az az ember, aki valaha volt.
 - Szerencsétlen vagy. Inkább nemzettem volna egy kviblit, mint téged – köpi felém a szavakat. Az arcomon érzem a beszéde permetét. Leheletének olyan illata van, mint a nyers húsnak. – A bátyád, az a fattyú itt hagyott minket. Itt hagyott téged nekem, egy mugli nő miatt. Gondolj erre, amikor azt hiszed, hogy létezik szeretet. Gondolj erre, amikor újra pátyolgatni akarnál egy törött szárnyú madarat. A Blancbaston család utolsó ivadéka te vagy, és gondoskodni fogok arról, hogy a lehetőségeimhez mérten jó kezekbe kerülj.
 Ez nem egy kellemes, bazsarózsa illatú ígéret, hanem egy nyílt fenyegetés. Úgy néz rám, mintha azt kérdezné; megértetted?
 - Értem, apám – sziszegem a szavakat.
 Helyes válasz, de újabb pofon. És anyám még mindig nem szól semmit.

1964. december 02.
  - Egy törött szárnyú madarat nem gyógyíthatsz meg, ha magad is törött vagy – ezt mondja a bátyám, amikor elmegy. Látom, ahogyan kisurran az ablakon; még a téli fagy is beszökik utána, beleköltözik az ágyába, míg ő végig megy a dér lepte füvön. Én meg ott maradok vacogva az ágyamban, összeütköző-csattanó fogakkal.
 Csak tíz éves vagyok és fogalmam sincsen, hogy miről beszél. Amint elmegy, csukódik már le a szemem.

1964.  december 03.
 A tónál sétálok, amikor meglátom a törött lábú hattyút. Nem érdekel a többi állat; csak úgy pompáznak a szikrázó téli napsütésben. Egy délután töltök azzal, hogy magamhoz édesgetem.
 Segíteni akarok rajta; aprócska kezeim finoman érnek azokhoz a tollakhoz, amelyek fehérebbek a hónál. Amikor megcsíp, kitörlöm a könnyeket a szememből. Nem törődök a tiltakozó hangjával és hazaviszem. Meg akarom gyógyítani.
 Azonban otthon, a Blancbaston birtokon csupán egy vihar tombolása fogad; az apámé. Szinte felperzseli maga körül a havat az indulatával, mintha vörösen izzana. Hevesen hadonászik a pálcájával, és amikor meglát, rám irányítja.
 - Hol van a bátyád? – ordítja felém. A karjaim alatt fogott hattyú megmerevedik.
 Valami álomkép felrémlik egy ablakon kimászó alakról, de semmi több.
 Apám felém rohan, eszeveszett tempóban, mint egy két lábon járó hurrikán. Csak tehetetlenül nézem, ahogy megáll előttem és letérdel. Zihál. Még hasonlít önmagára.
 - Hol van a bátyád? – fogja két kezébe az arcomat. A mozdulat finom, a lelkem még egyben van. Még nem vagyok törött.
 Elmondom neki, hogy nem tudok semmit. Aznap este kezdődik minden; apám eltűnik. És az új ember, aki lesz belőle, elvágja a hattyúm nyakát. Előttem.
 Vacsorára pedig hattyúpástétom lesz.

1976. október 16.
 Mostanában mindig ugyanazt álmodom; a saját esküvőmet. Persze ez nem az a boldog esküvő, amelyről a varázsvilágban minden lány álmodik. Ebben a rózsák nem vörösek, hanem vérvörösek, a fehér pedig nem fehér, hanem halott-sápadt.
 És én vagyok a menyasszony; a fehér hattyú. Bicegek, mert törött a lábam. Pont, mint annak a madárnak, amelyiket meg akartam menteni tíz éves koromban.
 Az út, amin az oltárig kell mennem, kövekkel van kirakva. Hamuszürke kövek, melyek mintha halott emberek csontjaiból lennének faragva. Félhomály van, naplemente, de nem az a romantikus fajta. Az égre nem festi a kellemes rózsaszínjét a Nap, hanem valami baljós, vihar előtti szürkébe öltözik.
 A szél felém fúj, és nekem ki kell tárnom a szárnyaimat, hogy ne essek el. Valaki ezt hivalkodásnak veszi, és a hátamra csap. Előrebuknék, de nem engedik, pedig senki nincsen körülöttem. Üres kőpadok állnak körülöttem. Az oltár olyan, mint valami halotti tor üres asztala; csupaszon tátong előttem.
 Nincsen itt senki; mégis érzem, hogy figyelnek. Morgást hallok, dorombolást, amitől égnek merednek a tollaim. Körülnézek, úgy forgok, hogy beleszédülök. Közben a Nap teljesen eltűnik, a Hold pedig gúnyosan kacsint rám.
 Két szempár bukkan fel mellettem, a dorombolás gazdája. Ez egy fenyegetés. Belenézek a szemekbe; napfényes, kék szempár, néhol sötétebb pöttyökkel, mintha vihar tombolna a gazdája testében. Egy párduc az, de hatalmasabb annál, amekkora valójában lehetne. Fölém tornyosul.
 Tudom, hogy ő a vőlegényem.
 Úgy hajol oda hozzám, mintha meg akarna csókolni. Pedig csak a nyakamat kapja el; mint apám a hattyúét. Aztán felkelek.
 Holnap lesz az esküvőm.