Sokáig tartott mire az esti törmeléket eltakarítottam a kocsmából. Minden péntek éjszaka így telik, egy csomóan rongálnak és igazából a tulaj totál leszarja, hogy milyen kár keletkezett, én pedig ha rászólok valakire... betörik a fejük. Nekem pedig fél napba telik összetakarítani, és azt hiszem, nem ezt a munkát vállaltam. Nincs más választásom, a pénz az pénz. Délután öt körül lehet már, hamarosan újra megtelik a kocsma emberekkel, én szerencsére csak pár órát kell, hogy dolgozzak még. A zűrzavarig van még úgy két szabad órám, remélem addig egy kis nyugi lesz. Miután végeztem a felsöpréssel, a szemetet az egyik kinti kukába vittem, hogy még véletlenül se tudja valaki fellökni és újra kiboruljon, ami nekem természetesen megint csak plusz munka lenne. Ezzel elkészültem, már csak pár asztalt kellett visszamozgatnom, és a színpadot előkészítenem az esti koncerthez. Bárcsak mi játszhatnánk! Egyszer a tulaj megígérte már nekünk, ha elhozunk valami jó demót, bejön neki akkor meglehet, hogy megengedi majd, de persze nem pénzért. Nem lenne rossz befutás. Szerintem elég jók vagyunk hozzá. Mivel nemrég dolgozom csak itt, ezért nem volt még lehetőségem rá, sőt a srácokkal sincs elég sok időnk, mindenki melózik vagy tanul... úgyhogy időbe telik elkészíteni a szükséges dolgokat. Tudtuk, hogy nem lesz olyan könnyű és gyors. Végeztem. Egy kicsit még álldogáltam a színpadon, elképzelve a nagy közönséget, a fényeket és a zenét, amit játszunk. Teljesen átadtam magam a képzeletemnek, és ilyenkor csak még jobban beleélem magamat abba, hogy csináljuk! Most! Legszívesebben most rögtön elkezdeném, itt... de nem lehet. Kicsit lelombozódva beálltam a pult mögé, elővettem egy cigarettát és kiöntöttem magamnak egy pohárka italt. Egyelőre senkit sem vártam, csak élveztem az egyedüllétet a cigimmel és a jó erős piámmal.
Nem mindig szoktam hazudni a szeretteimnek, de akadnak pillanatok mikor nincs más választásom és muszáj elhallgatnom az igazságot. De csak azért, hogy őket védjem, természetesen. Legalábbis ezt próbálom beadni magamnak, mint indok, amiért nem osztom meg a testvéremmel azt, hogy merre járok. És kivel. Azt tudja, hogy levelezek valakivel, aki másik iskolába jár, de nem tudja, hogy mugli és bizony az az iskola nem más, mint az élet által működtetett intézmény. Még én sem tudom pontosan, hogy miként értünk el a barátokból a nyíltan felvállalom a kapcsolatomat dologig, de megtörtént. Kedvelem Jont, annak ellenére, hogy ő bizony nem tudja az életemet meghatározó titkot és félek, hogy ha elmondanám, akkor kinevetne. Hangosan, azzal a nevetéssel, amikor már majdnem a hátsó feledet is használod ehhez a dologhoz. Félek. Most mégis egy csomó szabályt megszegve mászok be a kandallóba otthon, hogy a hopp-port használva pár másodpercen belül Londonba lehessek. Leporolom magamat, majd kilépve az Abszol útra kerül át a muglik világába, ahol én is csak egy vagyok a sok közül. Fejembe húzom a dzsekim kapucniját, kissé szemerkél az eső és így legalább védve leszek tőle, míg megérkezem abba a kávézóba, ahol Ő dolgozik mindennap. Egy ideig csak állok a kirakat előtt és figyelem, ahogy tartja a kezében a cigarettáját majd megszívja és érdekes füstfelhőket enged szabadjára. Elbambulok, és csak arra leszek figyelmes, hogy a lábam átveszi az irányítást és már a meleg üzletben vagyok. Lehúzom a fejemről a csuklyámat, majd megborzolva a hajamat indulok meg a csapos felé. Mielőtt rám nézhetne vagy felismerhetne, felülök az egyik bárszékre és rendelek. - A legerősebb piát kérem. – mosolyodok el miután rendelek, és tudom nagyon jól, hogy a kiszolgálásom alkoholos itallal lehetetlen. Végtére is csak 16 leszek…
Nem a nyugalom határozza meg az életemet. Sőt, szinte köze sincs neki ahhoz, nem is tudok sokáig nyugodt maradni. Ez egyszerűen csak a véremben van, de azt ugyebár nem tudom, hogy honnan örökölhettem... a szüleimet nem ismerem, a nagynéném pedig egy szót sem mondott arról, hogy miből is gyúrtak engem. Mert, hogy nem az ő fajtájára ütöttem az is biztos. Hiába ő nevelt fel. Most mégis kiélvezem ezt a kis idő szabadságot, pihenést. Őszintén kifáradtam a pakolásban és ez még mindig semmi az egész éjszakás rohangáláshoz képest, amit a múlt éjjel kellett csinálnom. Azért is vagyok ilyen fáradt na meg a karikákról a szeme alatt ne is beszéljünk. Mondjuk nem mintha túlságosan érdekelne, hiszen inkább kiélvezem az életem minden egyes percét, ki tudja, hogy mikor lesz vége. Mindig a mának élek. Mindig. Cigarettámmal a számban dőlök hátra a széken, miközben a kellemes Rolling Stones zenét hallgatom a rádióból. Bárcsak én is olyan jól tudnék zenélni már mint ők. Mindig is ők voltak a példaképeim. Kortyolok egyet a piámból és mikor hátra fordulok, hogy öntsek egy újabb kört, valaki belép az ajtón és leül a pulthoz. Már nyitnám szóra a számat, hiszen meglepődöm, hogy ilyenkor ki a franc az, amikor az édesen csilingelő hang megüti a fülemet. Elmosolyodom, a piával a kezemben fordulok felé, és nyúlok át a pulton kezéért. - Rosszalkodni szeretnél?- Kuncogok fel és áthajolva a pulton egy puszit adok neki, majd öntök magamnak az italból és kérdő tekintettel nézek Cyrára. - Még egy ideig senki más nem jön, meghívhatlak, ha gondolod? - Én már csak ilyen vagyok. Rosszfiús, és utálom betartani a szabályokat. Én olyan idős koromban mint Cyra, már rég bagóztam és rejtve ittuk az elcsent vagy éppen kijátszott tömény piákat. Jó idő is volt, de most sem panaszkodhatok. - Nem számítottam rá, hogy jössz, de örülök neked.