A nyár legszebb pillanata… Na jó, nem süllyed a sötét gondolatokba. Andy szeret az iskolában lenni, otthon kevésbé, de csak azért, mert rendre unatkozik a sok nép nélkül. Na meg otthon mindig mennek a nagy tanácskozások, a világ hírei, mit merre, mire készülnek. Nos, őt még mindig hidegen hagyja a dolog, persze azért figyel, és mindent elolvas, de nem töri össze magát azért, hogy oldalt válasszon. Szeretne csendben megmaradni valahol, és kiélvezni a kicsi életét. Hogy ő az események közepébe? Na nem. A kocka azonban fordul kicsit, és a szülők úgy gondoltak, egyelőre jöjjön egy kis levegőváltás, mivel pesszimistán arra gondolnak, lehet nem sokáig lesz idejük ilyesmit kiélvezni. Ki tudja, mennyire van igazuk, de kíváncsian vág bele, egy ismeretlen táj mindig hozhat magával újdonságot. Spanyolországig mennek, ahol egy kicsi, de annál érdekesebb mágusoknak kialakított nyaralóhelyen pihennek meg. Maga a hely egy magasabban fekvő területen kapott helyet, a mugliknak pedig eszük ágában nincs oda utazni, mert úgy tudják, ott csak kopár, szikkadt táj fogadja őket. Valóban meleg a levegő, de a hely virágzik, közel van a tenger is, friss a légkör, színes a világ.
A harmadik napon azonban elfogytak a látnivalók számára. A hely, amely szállásukat adta, kezd unalmassá válni, így szabad teret kér, és elindul hogy egy kicsit világot is lásson. Bejárja az utcákat, ahol az üzletek roskadoznak, kicsit költi a vagyont is, és ebédelni egy teraszos étterembe tér be, hogy üres hassal ne kelljen csatangolnia. Az órák csak telnek, a nap indul lefele, és a hőmérséklet is abba az irányba fordul, amit szívesen elvisel. Persze, délután a szobájában pihent, hogy a család megnyugodjon, de estére tervei voltak. Volt egy városrész, amelybe nem tért be, és úgy látta, tartogat némi meglepetést. Őt mindig is az izgalmasabb, és kissé sötétebb helyek vonzották már egy jó ideje, azelőtt pedig nem mehetett még a környékükre sem. Így történt, hogy sikerült betérnie a turistáknak nem épp reklámozott, de nagyon is valós területre. Itt inkább azok járnak, akik cseppet sem a jó érdekében szeretnének mutatkozni a későbbiekben. Azonban igyekszik ő is így kitűnni, egyenes tartásával, elszánt tekintetével próbál a környezetbe olvadni, több-kevesebb sikerrel. Megbámulják, de egyelőre nem találja be senki, hisz még az elején jár, a békésebb berkekben. De ki tudja, meddig megy el. Ameddig a lába bírja – gondolja ő.

Mintha egy teljesen másik helyen járna. Hirtelen változott meg a környék hangulata, sötét és rideg a hely, a macskakövek az utcán csúsznak, az emberek pedig egyáltalán nem tűnnek kedvesnek. Néhányan magukban motyognak valamit; egy nő és egy férfi egymással beszélgetnek, de mikor meglátják Andrewt, elhallgatnak. Ép eszű ember talán nem is jár erre. Szép lassan halad befelé, és ahogy a 'folyosón' végiglépdel, annak végén egy kör alakú tér tárul a szeme elé, tele üzletekkel és tovább ágazó bejáratokkal. Alig van fény, de ez a kevés is elég ahhoz, hogy Andrewt kirázza a hideg a sötét helytől. Van itt mindenféle bolt, bájitalok, varázsigék, írószerek. De vajon mi lehet ez a hely? Kinek találták ki? Miért van így elszigetelve?
Pár lépés után a fiú figyelmes lesz egy tárgyra, amire majdnem rátaposott. Türkiz színű medál, ezüst kerettel és lánccal. Ha felveszi, az halvány fényt ereszt ki és pulzál. Ahogy halad előre, egyre erősebben és erősebben. Ha persze a jó útvonal felé megy, mert ha másik oldalra indulna, szinte elalszik a fény.
Valamit meg akar mutatni a fiúnak.

Oké, oké, nem biztos, hogy olyan okos ötlet volt ez. Az elején még csak horkantott magában, hogy ezt miért is kell ennyire rejtegetni. Nem volt ott semmi olyan nagy durranás, amitől tartani kellene. Inkább az olyan boltok, helyek kaptak otthont az első métereken, ahol bizonytalan eredetű holmik kaptak helyet, mérgek, elkobzott tárgyak. Ami nem csillogott. Ezzel nem is lenne gond, de mivel nem állt meg, és maradt ezen a síkon, sikerült a vérkeringésbe kerülnie. Ahogy jobban a sűrűjében találja magát, borsózni kezd a háta, a hideg fel-alá futkos gerincén. Kicsit lelassít, tekintete most már csak titkon mer egy-egy ember felé lesni. Itt tuti elég egy ártatlan pillantás ahhoz, hogy valaki átkokat kezdjen dobálni a másik felé. Vagy rosszabbat. Nem akar békává változni, sem egyéb kedves kis lénnyé, így tekintetét inkább az előtte elterülő fénypontra helyezi.
Aztán kiér a falak szorításából, és megvilágosodik körülötte minden. Megállva pillant körbe, néz végig az ajtókon, kirakatokon, és nyel egyet. Arcát megacélozza, nem ül ki rajta semmi, de homlokán gyöngyözik pár cseppnyi verejték, jelezve, hogy a stressz immáron őt is meglelte. Sosem mondta, hogy nem fél semmitől, sosem hangoztatta, ahogy azt sem, mitől retteg. Egy idegen helyen áll, a legtöbb ajakból nem ismert nyelven szólnak egymáshoz, és cseppet sem kedvesek a tekintetek. Ez egyike azoknak, amik kizökkentik őt a komfortzónából. Kezei a zsebeiben pihennek, jobb kezének ujjaival végigsimít a zsebében rejtőző pálca nyelén. Ez megnyugtatja, ahogy az is, hogy elméjében felsorakoztatja azon varázslatokat, amelyekkel szükség esetén meg tudja védeni magát addig, míg kereket old. Legszívesebben hoppanálna, de azt majd csak jövőre tudja elkezdeni, így a lábaira kell hagyatkoznia. Már gyakorolt az iskolában pár veszélyesebb kalandban. Huh.
Tovább lépked, a bámuló szempárokra nem is figyelve. Vagyis figyel, de megjátssza, hogy nem. Fülében saját vérnyomása dübörög veszettül, lassan cseng is mellé, nem lenne épp jó ötlet itt kipurcanni egy ilyen miatt. Mély levegőt vesz, lehunyja a szemeit pár pillanatra, hogy megnyugtassa ketyegőjét, majd.. Esés helyett valami a talpa alatt bukkan fel. Kipattannak szemei, és megáll, felemelt lábbal, lépésre készen. Ekkor pillantja meg, hogy nem kő volt az, hanem valami medál, és lánc. Lábát letéve kezd el körbe-körbe nézelődni, nem-e szalad felé valaki, akié lehetne az ékszer. Áá nem is gyanús. Főleg itt. Az égnek állnak a tarkóján a szőrszálak. Tulajdonos helyett kiszúr egy boltot, ahova beviheti, így lehajol, és, azért óvatosságra intve magát, zsebkendőn keresztül fogja meg a láncot, és emeli magasba. És ami ekkor történik, majdnem arra készteti, hogy sikítva eldobja.
- Mi a franc..? – morog magában, miközben a bolt fele indul. Valami azt súgja, ez a fény valami kulcs. Valakihez..? Mikor odaér, amaz kialszik, aztán tolat, és ismét kigyúl a fény. Ezt eljátssza nem is egyszer, mókás lehet, ahogy ott lépked előre, hátra, majd úgy dönt – inkább kicsit késztetést érez rá -, hogy a láncra hallgasson. Kicsit cikk-cakkba, kicsit lassan, és vonakodva bár, de elindul, és követi, amit mutat neki. Szabad keze ismét a zsebében ismét a pálcán. Odabent retteg. De mégsem képes elengedni.

Emberek lépnek ki a boltokból és mennek be másikba vagy pedig sietős léptekkel indulnak el az utcákon. Mintha ez egy külön kis falu lenne, ahol furcsa emberek laknak. A pillantások egyre csak szúrósabbak, valószínűleg nem sok idegen jár erre. Senki nem szalad a láncért, az emberek még oda sem néznek amikor Andy felveszi azt. Amikor a jó irányba indul, annak fénye egyre csak erősödik. Ismét egy szűk utcába találja magát, de ez most üres, és talán nem véletlen, hogy senki nem jár erre. A fény szinte már vakító, még egy lépés, majd hirtelen átvált vörösre. Ha a fiú felnéz, egy kis sikátort fél felfedezni, és most már tényleg nagy késztetést érez rá, hogy belépjen, még ha csak egy lépést is. Hamarosan egy árnyék tűnik fel a hosszú, végtelennek tűnő sikátorban. Nincs hová rejtőzni, elfutni sem tud a késztetés miatt, esetleg megpróbálhat ellenállni, ha talál valami erős pontot az életében amibe belekapaszkodhat, talán sikerülhet.
- Ó, kedveském. Miért vagy ott, ahol senki sem jár? - Rekedt női hang szól az árnyból, de nem bújik elő, vár. A lánc pedig mintha ki akarna ugrani Andrew kezéből,  de a fiú mégsem tudja elereszteni. Úgy tűnik, valaki azt akarja, hogy engedje el, valaki pedig azt, hogy ne.

Na most minden eddig hallott sziréna, kürt, vészjelző hangja a fejében csörög, kiabál. Lábai hiába haladnak előre gépiesen, minduntalan azt üvöltözik, hogy nem, most lesz elég, aztán mégis tovább lendülnek, mint valami jól működő gépezet. Túl jól működő. Most ha valaki hirtelen hozzászólna, lehet arcon csapná a medált tartó kezével. Vagy fogalma sincs mivel. Feszült idegei nem tudni, mikor mondják fel a szolgálatot, annyi szent, egyelőre kitartanak. Tekintete cikázik a medál, és a környezete között, és a végén már inkább csak a lábára figyel, nehogy valami olyanra, vagy olyanba lépjen, amit nemigen kívánna. Fogalma sincs, meddig vezeti még egy ékszer, lehet, hogy csak véletlenszerűen villan fel, és le. Meg is áll kicsit, hogy letesztelje, de a lánc nem enged, kitartóan villog. Mikor megfordul, és eltartja magától, az ellentétes irányba, kialszik. Ahogy visszahúzza, ismét kigyúl. Hát ennyit a teóriájáról akkor.
Sóhajt csak és körbetekint, mielőtt tovább indul. A hely rettenetesen megváltozott. Mintha az a zúg, amelybe betévedt, nem is létezett volna, csak mint valami kapu, amely utat nyit ide. Hisz ki keresné, ha már az elején sincs kedve végigmenni. Ő sem tervezett ilyen mélyre tévedni, de.. de a lánc akarta. Még mindig fogja, és még mindig érzi, hogy ne hagyja félbe a dolgot. Pedig agya józan része szalad. Lehet le is hagyta már valahol, és most valami kikapcsolt állapotban halad előre.. A tekintetek láttán ismét lesüti szemeit, és a láncra koncentrál. Ahogy erősödik, úgy kezd hunyorogni, majd megtorpan a vörös láttán. Némi ijedtség is vegyül tekintetébe, és megállva figyel. És akkor most? Jobban eltartja magától, mintha fel akarna robbanni, vagy valami. De semmi. Csak világít. És ekkor néz fel. A lélekvesztő áll előtte. Sosem látott ilyen hosszan sikátort, mintha a város, sőt, az egész világot át akarná szelni. És mi lehet a végén? Küzd. Odabent hatalmas a küzdelem. Kicsit csusszan előre végül, aprókat, mintha ezt most már tényleg nem ő irányítaná. De tudja, hogy ez sok. Ez a vége. Vissza kellene.. És akkor meghallja. A hideg minden tagján végigszalad, és még kissé fel is kiált, de ez inkább hallatszik valami horkanásnak. Megpördül a tengelye körül, szemével vadul keresi a forrást, de nem talál semmit. És senkit. És a lánc..
- Én csak.. én.. – mint valami nyuszi. Köhint párat, elméje kicsit tisztább, kezében vadul szorongatja a szabadulni készülő láncot, de már nem sokáig. Kezdi azt is érezni, hogy hajítsa be a sikátorba. Abba a hosszú, szűk sikátorba, melynek végén..
- Csak erre van dolgom. A lánc.. a tulaja erre jött, és én.. visszaadom neki. Elhagyta. nem egy erős indok, de valami. Még mindig keres, de csak az árnyék látható. Szabad keze ismét megkeresi a pálcát. Már mindenre készen áll.

Túl vészjósló a csend. Még nem sikerült ellenállnia a csábításnak, így csak belép a sikátorba és meghallja a női hangot. A lánc vörös fénye kicsit elhalványul, már nem olyan égető.
- Lánc?! Milyen lánc?! - Egyszerre ideges és izgatott hang visszhangzik az árnyakból. Még mindig rejtőzik, de Andrew érezheti, hogy ez a hangnem nem mond el túl jó dolgot a másikról. Ugyan nem tudja, mi történt, ki lehet az a valaki ott az árnyakban, de a kételyes érzések, hogy megszabaduljon a lánctól vagy inkább ne, egyre erősebben dúlnak benne. Valami fura mágikus tárgy ez, de nem is kell elgondolkodnia, hogy mi lehet, hiszen az árny ismét felszólal.
- Kisfiam, add ide szépen a láncot! A legboldogabb lennék, ha végre kiléphetnék az árnyakból. Másra úgysem tudod felhasználni. Add... - A hangja szinte ellágyul, az előbbi rekedteshez képest, a lánc pedig elalszik. A hang vonzó hatására Andrew pár lépéssel közelebb lép. Kicsit olyan érzés, mintha meghipnotizálták volna, nem akarja ezt, mégis kénytelen megtenni. Mintha az ékszer tudná, mi jó a fiúnak, egyszerűen ismét felizzik, és Andrew magához tér, elhátrál. Nem érti, mi ez az egész, azt viszont már kikövetkeztethette, hogy a lánc nem akar visszatérni a "tulajdonosához". Visszaléphet és ott, ameddig a lány izzik, biztonságba van, egyelőre. Megpróbálhat kérdezősködni erről a helyzetről, a láncról, hátha választ kap az árnynőtől. Hátha igaz választ kap...

Te hülye barom. Kedvesebb szavakkal nem is tudná illetni magával. Tudjátok, az a tipikus eset, amikor odabent rekedtre üvöltöd magad, miközben az arcodon kábé semmit sem lehet ebből látni. Ez játszódik le pontosan Andrew fejében is, annyi különbséggel, hogy az ő arcára azért már kiült némi félelem. De nyel egy nagyot, kihúzza magát, és.. Fogalma sincs, merre tovább. Teljesen tanácstalanná válik, és amennyire magabiztosan, és kalandokkal eltelve indult meg, úgy kívánja azt, hogy otthon legyen, és felébredjen kiizzadva a rossz álomtól. Mély meg is csípi magát..
Aztán végül felcsendül ismét a hang, és visszarángatja a valóságba őt. Megrázza magát, és ismét körbe-körbe pislog, de semmi sem új. Semmit sem lát. Ez egyre jobban zavarja őt.
- Hát.. a lánc.. ez.. – emeli meg kicsit a kezét, melyben az ékszer pihen. Kicsit megemelkedik a szemöldöke, hiszen hallani a hangban, hogy erre már máshogy reagál. Mintha.. mintha ő lenne az, akinek adnia kellene azt. De mégis, valahogy úgy étrzi, nem ez lenne a helyes döntés. Sőt. Így egyelőre a kezében marad, és nem moccan. Ha akarna de tudna, a lábait ólomnehéznek érzi, és mintha odaláncolták volna, és belül viaskodnának a gondolatok. Nem is kicsit. Kell egy-két másodperc, mire kitisztul a feje annyira, hogy ismét logikusan tudjon gondolkodni. A hangra ismételten összerezzen, idegen neki, hogy csak a semmiből szóljanak hozzá, még itt, a varázsvilágban is.
- Adjam.. oda? Mégis kinek..? Ki vagy te? – nem bírja megállni, hogy ne kérdezzen rá. Hisz muszáj tudnia. Ha már így kéri, az a minimum, hogy megtudja, kivel áll szemben. Ki rejtőzik az árnyékban, vagy miben. Közben persze keze cselekedni kezd. Szemei tágra nyílnak, miközben karja kinyúlik, készen arra, hogy átadja a láncot. Lába csoszogva indulnak előre, mint akit kötélen húznának. Hiába ellenkezik, csak a csosszanás lesz mélyebb, erőteljesebb. Aztán a lánc is cselekszik, felvillan, mintha küzdene az ellen. De akkor az előbb miért nem ellenkezett? A lábai megállnak, tekintete tisztul, és ismét visszahátrál oda, ahonnan jött. A lánc immáron szorosan a tenyerébe simul.
- Minek kell ez neked? – kérdi ismét, legalább kicsit időt nyerve ezzel. Közben kitalálhatja, hogyan is lógjon meg. Ó ha tudna hoppanálni..!

Az árnyalak nem moccan, ugyan a halovány fényben egy picit kivehetőek körvonalai, a sötét romok mögött bujkál. A kérdésre püffent egyet, először csak elhallgat és kis ideig csend honol kettejük között, de végül rekedt hangon pár szót mond.
- Egy jelentéktelen boszorkány vagyok, aki elveszítette a láncot, amely megvédi. - Furcsa alakok rejtőznek az árnyakban, ezt Adrew már hallhatta máshol is. A különös vonzás nem tudni minek adható be, mintha megbűvölné a fiút és magához akarná láncolni... de persze a lánc a medállal gyorsan észhez téríti Andy-t. A következő kérdésére már nem kap tőle választ. A háta mögül egy varázsló közeleg, csuklyában, pálcával a kezében. Andy-t méregeti, először nem túl kedves tekintettel, és ahogy közelebb ér, a varázsló kinézete sem túl biztató. Karján - ami kilátszik a csuklya alól - végig valamiféle tetoválás húzódik, jelekkel, fejéről hiányzik a haj, teljesen kopasz és arca ráncos, pedig hangjából ítélve nem tűnik túl idősnek.
- Ki vagy, fiú? - Szólal meg a közös nyelven, végig méregetve Andyt, és szemei megállapodnak a láncon. - Hogy került ez hozzád? Nem tanítottak még meg rá, hogy ne vegyél fel idegen tárgyakat, egy idegen helyen? - Komoly tekintettel pillant fel, beleszimatolva a levegőbe és kicsit beljebb sétál. Úgy tűnhet, ő normális, nem olyan mint a többi ember akit a fiú eddig kint látott. Csuklyáját leveszi, kopasz fején hátul szintén hasonló jelek terülnek szét, mint a karján. Ezek most már jó kivehetőek, amiből Andrew rájöhet, hogy az egyik jel, teljesen ugyan olyan mint a medálon lévő. Furcsa, és elgondolkodtató, talán rá is kérdezhet ha mer, de közben a varázsló is kérdez.
- Tudod, egyáltalán hol jársz? Miért nem fordultál vissza, amikor még lehetett?   - A hang komor, de Andy most mégis érez egyfajta biztonságot a közelében. Az árnyalak nem szól, mintha eltűnt volna. Furcsa egy hely ez, ez már biztosan tudott.

Feszült pillanatok ezek, amikor, a beálló csendben némán küzd magával. Menni, nem menni, átadni, megtartani. Halántékában szép lassan erősödik a lüktető érzés, amely a megpróbáltatások átka után kezdi felütni magát. Szerencsére nincs sok fény erre, így az nem bántja, de gyanítja, a kaland végére ezzel is meg kell küzdenie majd. Azonban így is kissé hunyorog, miközben a hang forrásának irányába pislog, mintha ettől azt remélné, hogy meglát egy kézzel fogható alakot, amellyel nm olyan régóta tárgyal. Észlel is valamit, de nem sokat, és nem tudná megmondani, milyen alakot rajzol ki az az árnyék, amelyet tanulmányoz. Egyik pillanatban egy nagydarab, testes alak, másikban akár medve is lehetne. Nem szereti ezt a játékot, a felhőkbe sem képes teknősöket, és kismacskákat látni, így ezzel nem jutott előre. A hang húzza vissza a jelenbe, és ismét, ugyanúgy fókuszál össze-vissza. Nagyon zavarja, hogy nem tud a beszélőre tekinteni.
- És a jelentéktelen boszorkány miért nem mutatkozik? Tőlem nem kell félni.. én.. nem akarom megtartani. Ha valóban a tiéd, és védelemre való, visszaadom.. – ezt a dolgot nem tudja elhinni. Ha jelentéktelen lenne, vélhetően az árnyékban lenne, és sírna, de legalább látná. Nem, az teljesen más eset lenne. Ennyi logikája még maradt, így a lánc marad a kezében, arcára pedig kiül az, hogy nem hisz neki. Ebből talán ért. De a kínos hallgatása meglepi, hisz biztosra vette, hogy nem hagyja magát csak úgy. A miért pedig hamarosan érkezik is, de elsőnek csak léptek hangjaként. Az eddig kihalt helyen szinte már bántóan hangosak a léptek. Első saccra azt hiszi, a boszorka lépett ki az árnyékból, de egy kis forgolódásra megleli az eleven alakot. Szemeit rámereszti, és az eddigi kábulat, amelyet a boszorka, és a lánc kettőse alkotott, most mintha sehol sem lenne. Ettől kicsit furán is érzi magát, de ez mellékes.
- Én csak.. nem vagyok sötét holmikkal üzletelő alak – szólal meg, majd elakad, mert hát nem tudja, hogy most bemutatkozást kér, vagy valami mást. A következő mondatai hatására le is pillant a láncra, és fújtat egyet. Nem szereti a kioktatást, nem kis suhanc már ő, de valahol mélyen igaza van. Miért vette fel? Már akkor hatott volna rá valahogy a lánc? Meglehet, azonban nem fog neki igazat adni, a dac, és makacssága nemigen enged ilyet.
- Találtam, miközben majdnem eltapostam – kezd bele a dologba, és megcsóválja a fejét. – Én.. eltévedtem, és azt hittem, hogy valaki elhagyta. Az elhagyott dolgokat illik visszaadni.. gondoltam beviszem az egyik üzletbe, de ez a vacak nem hagyta magát. Nem akarom megtartani – ezzel körbenéz ismét, és az árnynak se híre, se hamva. No, már nem akarja annyira? Ezek szerint igaz volt a megérzése abban, hogy nem a valódi tulaja volt.
- Volt itt valaki.. aki azt mondta, ez az övé – nem tudja, miért említi meg a dolgot. Inkább visszatér, és vizsgálni kezdi az alakot. Ritkán találkozik furcsasággal, és nem illik ilyet megjegyezni, de nem tud elmenni mellette. A szimbólumoknak nem tudna jelentést adni, idegen számára, és egyelőre a lánc összefüggést sem találja meg a jelek, és a láncok között. Leköti a férfi, és a mondanivalója.
- Hát.. nem hazudok, fogalmam sincs. Valami sötét üzleti negyedben? Talán. Ennyit tudok. Vissza akartam, de amint mondtam nem tudtam. Ez az izé.. nem tudom mit csinál, de ide vezetett, mintha tudta volna, hogy vissza akarom adni. De nem találtam meg, kinek kell.. Netán a tiéd..? – bukik ki belőle a dolog. Nem lenne ellenére, ha ezt ennyivel le lehetne rendezni, és mehetne végre a dolgára. Sok volt ez neki mára, és nem akar nagyobb bajt.

- Nem mehetek ki. - Suttogja, szinte hisztérikus hangnemben még utoljára az árny, majd amikor megjelenik a férfi, pillanatok alatt eltűnik, beleolvad a sötétségbe, mintha eddig sem lett volna itt. Talán valaki, aki hasonló helyről jött mint Andy, most el sem hinné, mi történt, de a varázsló láthatóan elég jól ismert errefelé. Kérdéseiben nem kertel, és végig nézelődik, miközben a fiú magyarázatot ad neki. Néhány kijelentése után felvont szemöldökkel és összeráncolt homlokkal méri végig Andyt. Talán egy picit koncentrálnia kell az angolra, nem sűrűn hall idebenn más nyelvet, mint a sajátjuk.
- Ez a hely, ahová besétáltál, egy mágikus csapda. - Sóhajt fel a férfi, láthatóan nem igazán érdekli az a sok nyavalyás mentegetőző szöveg, amit a fiú elmondott neki az utóbbi két percben. Nem válaszol rá. - Itt, ezen a helyen veszélyes sötét mágiával foglalkozó alakok vannak "elszállásolva". Ezért jöttél ide, mert a hely, a lánc... ez mind vonzott és a boszorkány, aki az árnyból szólt hozzád, csapdába akart csalni. - Valószínűleg ez elég hihetetlenül fog hangzani, de sok olyan dolog van a világon, amit még nem is tudunk, hogy létezik.
- Én vagyok az őrző. Ha valami furcsát vélek felfedezni... jövök. De egy kicsit el kell, hogy rontsam a kedved. - Kezét a fiú hátára teszi és kitolja a sikátorból arra az utcára, a folyosóra, amin befelé is jött. Megáll mellette, komoly tekintetével végigmérve még egyszer a fiút. - Nem tudsz kimenni innen. Én sem tudlak kivinni. - Elég komoly kijelentés volt, hosszú szünettel utána és ebből Andy biztosan hirtelen pánikba eshetett. Túl sok egyszerre... egy börtönváros, vonzó tárgyak, a lánc még mindig ott díszeleg a kezében, valószínűleg most legszívesebben megszabadulna tőle. De még mielőtt bármit is tehetne, a férfi újra megszólal.
- A lánc amit a kezedben tartasz, valóban egy védelmező eszköz, amit azért készítettünk, hogy mi ki tudjunk innen jutni, ha szükséges. Viszont én csak ezen a körzeten tudok közlekedni, a társam pedig eltűnt és nála volt a másik darabja a láncnak. Ha megtalálod és elmondod nekem, mi történt az őrzővel, jutalmul megkaphatod a láncokat. - Kezével előre mutat, a kijárat felé, vagyis a térhez, ahonnan Andy érkezett. Ő pedig eltűnni készül a sötétségben. - Ellen kell állnod a kísértéseknek, mert ha valaki becsábít, ha valamibe beleesel... örökre itt fogsz rekedni. - Ezt még elmondta, de már ígyis alig hallhatóan, hiszen a végtelennek tűnő folyosón eltűnt, és Andynek csak egy lánc maradt a kezében, ami valószínűleg még bajba sodorhatja ittléte alatt.