Noh Eul – Édesanyám mindig is imádott zongorázni. A főztje isteni, a parfüm, amit használ levendulaillatú. A hangja csilingelő, a kacaja olyan, mintha angyalok nevetnének. Mindig tudja, mit kell mondani, mindig kifiomult, mindig kecses, mindig udvarias. Soha nem emeli fel a hangját, minél halkabb, annál dühösebb. Arca pirospozsgás, szemei barnák és melegek. Imád kisérletezni, és magának varrja a ruháit.
Vincent Vaisey – Édesapám sakkmester. Mély, dörmögő hangja van, akár egy medvének, és akkora is, mint egy medve. Olyan védelemmel öleli át anyámat minden pillanatban, hogy az egész világ biztonságban érezné magát tőle. Minden reggel Prófétát olvas, és kávé helyett feketeteát szürcsölget. Gyermekkoromban minden nap reptetett a seprűjén, mára már mellettem repül, amikor épp otthon vagyok. Csokoládé-rajongó.
Jace Vaisey – hetedéves hollóhátas. Nagyszájú, igazi csajok kedvence. Túlságosan védelmező, de nagyon okos, és emaitt alig veszem észre. Nagyon szereti az alkoholt de tudja a határait. Három hónapos koromban beledobott a kandallóba, mert azt hitte akkor visszahopponálok anya hasába. Animágus.

- Quinnie, megtennéd, hogy ideadod a mártást? – Anyám meleg, kellemes hangja, mint valami dallam kúszik be a fülembe,  ahogy gyönyörű hosszú ujjaival felém nyúl . Mindig is imádtam hallgatni ahogy zongorázik, az a megnyugtató harmónia ami árad a játékából sehonnan máshonnan nem jön, talán csal apám hümmögéséből varázslósakk közben, amikor épp laposra veri a bátyámat, aki minden igyekezetével azon van, hogy egyszer sikerüljön győznie ellene. Nem mintha bárki elvárná tőle, csak a saját szórakoztatására csinálja. Mosolyogva nyújtom felé a tálat, mogyoróbarna szemeibe fúrva tekintetem, de kezem megremeg, a fiatalos vonások eltűnnek és már csak a sikolyt hallom, és a csattanást, ami én vagyok, a székre esve. Nem érzékelem a fájdalmat. Már nem itt vagyok.

Álmomban ismeretlenül ismerős helyen járok. Álmomban a táj hófehér, és az ég bíborszínű. Álmomban nem létezem. Két férfi közeledik, ismeretlen ijesztő. Kivont pálca, fekete talár, a gyermek is tudja, kik ők. Félek, remegek, de nem vesznek észre, elhaladnak mellettem, mintha ott se lennék, ismerős ház, ismerős illatok. Mi vagyunk, mi leszünk...
- Menekülj, anya! Apa! Jace! – Ordítok, ahogy a torkomon kifér, de hát ott nevetek, a fa mellett, anya mellett, mi ez?

- Édesem, Quinnie, hallasz engem? – A lágy hangba féltés költözött. Ahogy a látásom kitisztul, az aggódó barna szempárhoz aggódó arc is kapcsolódik, szorongatva a kezemet. Tanácstalanul kicsit szédelegve ülök fel, pislogva párat.
- Mi... Mi történt? – Nézek hol az egyik, hol a másik, mandulaformájú szempárba.
- Reméltük, hogy nem így fog előjönni. Quinnie drágám, látó vagy. A dédnagyanyád is az volt, az ő dédnagyanyja is. Mikor hozzámentem apádhoz, reméltük, hogy nem fog öröklődni, sajnálom kincsem. – A könny megcsillan a szemében, ahogy elcsuklik a hangja, én meg csak értetlenül meredek rá, mint valami buta kislány a mosogatóbűbájra. Ez miért rossz dolog? Hiszen megyek vissza a Roxfortba, ma mindenkinél okosabb leszek, mert látni fogom a feladatkérdéseket előre. Aztán rájöttem.
Itt már nem az számít, hogy milyenek a feladatok. Nem az számít, hogy ki nyeri a kviddics kupát. Mikor látod, ahogy lemészárolják a családod, miközben közöttük ebédelsz, mert mindez majd megtörténik. Mikor látod, hogy a legjobb barátnőd elárul, és már nem tudsz ugyanúgy nézni rá. Vagy mikor az a szőke hatodéves megcsókol a fagyöngy alatt, és neked az az első csókod, holott még csak szeptember másodika van... mondjuk az egész jó. Elvégre már elsőben is rajongtál érte, nem?
Quinn Mina Vaisey vagyok, koreai anyától született negyedéves hugrabuggos. Szeretem a bájitaltant, a bűbájtant, és a gyógynövénytant, félek a hipogriffektől és a csoki békától. Óh, és látom a jövőt.