Szart se ér a szabadnap, ha az ember nem mozdul ki, ugye? Habár nekem egy ideje minden nap szabad, mióta véletlenül a halálba kínoztam azt a hülye mugliszármazásút, de a legtöbbet Orabellával töltöttem, és kezd már az idegeimre menni. Hiányzik az erőszak, a vér, valami, ami kirángatna engem az ágyon fetrengés egyhangú, szürke csapdájából. Persze, hogy szeretem a lányt, talán az egyetlen párát ezen a földön, de csaknem lehetek vele minden nap, mint valami gárdedám, ami a mosdóig kíséri az ágyától!
Hiányzik a férfitársaság. Ahol felnőttem, ott túlnyomó részt férfiak vettek körül, a testvéreim, a felnőtt rokonaim. Más a légkör, mikor az ember kizárólag a húgát látja napokig. Azt is mondhatnám, más energiát árasztanak magukból a férfi emberek, erőt, agressziót, míg a nők általában gyengédek, kedvesek.
A kocsma, ahol Preston - az egyik halálfaló, akivel néha szóba állok - vár már rám, eléggé eldugott helyen van. London egyik külső részén, ahol ilyenkor már a halál sem jár, pedig még csak mostanában sötétedett be teljesen. A hangzavart már kintről hallani, a korsók öblös csattanása, mikor összeütik a részeg varázslók, a csapolt sör csobogása, a hangos kurjantások, nevetések, kiszűrődnek a nehéz fémajtón át. A számban lévő cigiből kiszívom a lelket is, majd az utolsó slukk után elhajítom messzire, pattan kettőt a betonon, a parazsából látom. Belököm a jobb kezemmel, és körülnézve észreveszem Prestont. Magasabb és zömökebb ember nálam, bár ezt a mérföldkövet nem nehéz megugrania, nem nőttem hatalmasra vagy fenyegetőre, nem kaptam ahhoz eleget enni. Általában az ilyen fazonok ellenséges oldalát ismerhettem meg, de ő vele egészen haveri kapcsolat alakult ki köztünk. Ami fura, mivel nem szoktam dumálgatni csak úgy bárkivel, pláne nem "kollégákkal", szocializálódni meg nem tanítottak meg, nehéz egy bezárt padlásszobában ilyesmi élményhez jutni. Lehet, annyira beteg elme, mint én, szeret pusztítani, mit tudom én, nem érdeklődtem nála. Az ilyen beszélgetések maradjanak meg a mugliknak, én nem kérek belőlük.
- Preston! - nyújtom a jobb kezem, nehezen ugyan, de hozzászoktam az illendőség ezen szokásához. Nem jó, ha a nem tudatlanságomból adódó bunkóság miatt húzom ki valakinél a gyufát. - Igyunk valamit! - mondom, mert én már alig várom, hogy valami szesz égesse a torkomat. Az alkohol jóleső marása a nyelőcsövemen, a forróság, amivel eltölt, a felszabadultság érzése, mind-mind hiányzik már, szó szerint remegek érte.