Mindig is éreztem, hogy nekem soha nem lehet majd olyan fényűző életem mint a szüleimnek vagy a testvéreimnek. Ha nem mondták volna elégszer, éppen magamtól is rájövök. Különc voltam és leszek, mégsem kerestem soha a szeretetüket, a dicséretüket és nem áhítoztam a pénzre. Mások előtt természetesen normálisnak mutattak be, a problémáról soha nem beszéltek és ez keltett bennem valamiféle dühöt, megvetést. Mondanom sem kell talán, hogy a Durmstrangban mennyire kemény éveim voltak, hiába próbálták előhívni a mágiám a sárkánykór elnyomása alól, én nem akartam igazán, ezért még a mai napig sem teljes az összhang, a tűz eleme uralkodik testem felett, de sokszor úgy érzem ezt mégis jobban tudom uralni mint az elnyomott mágiám. Aztán eljött a változás szele, egy Tatjana nevű lány személyében. Soha nem gondoltam volna, hogy a szüleim házasságba ajánlanának, mégis megtörtént. Nem kedveltem a gondolatot, hiszen soha nem voltam egy kötöttséget szerető ember, de próbáltam pozitívan állni hozzá, hiszen megkedveltem őt. Nem mint szeretőt, nem mint leendő feleséget, csak barátot. Soha életemben nem engedtem még senkit ennyire közel magamhoz, de ennek is hamar vége szakadt. Bántam, nem tudtam értesíteni. Aztán úgy gondoltam, talán jobb ha azt hiszi meghaltam. Szégyen volt a menekülésem, szégyen, hogy nem szálltam szembe senkivel sem. Csak elfutottam a semmibe, célok és lehetőségek nélkül, teljesen egyedül.

Az erdő szélén a szürkület zavaró homályt nyújtott. Csak éppen átutazóba voltam, egy közeli elhagyatott házba tartottam, amit már több alkalommal is meglátogattam az elmúlt hónapban. Nem tudom mennyi idő telt el a szökésem óta, de lefogytam és félek mert a tél közeledtével egyre nagyobb a lehetősége annak, hogy nem élem majd túl. Talán más országba kellene elbújnom? Oda, ahová az Ő keze nem érhet el. Talán...
Leültem és elméláztam csak néhány percig, erőt kellett gyűjtenem a hopponáláshoz, hogy kikerüljem az erdőt. Viszont megzavart egy dörrenő hang. Majd mégegy. Felpattantam azonnal, lassan fordítottam fejem és kerestem meg az irányt, ahonnan a hang érkezett. Színes villanások közepette egy női hang és talán két férfi tűnhetett fel. Közeledtek. Kicsit lemeredtem, nem vagyok egy úriember, de lelkiismeretesnek tartom magam és nem úgy tűnt, hogy a nő erőfölényben lenne. Egy fa mögé bújtam, onnan pillantottam ki, majd elővettem a pálcámat, és felsóhajtottam halkan. Két halálfaló, sötét talárjuk beleolvadt a félhomályba, ezüstös maszkjuk mégis elárulta őket. Nehéz számomra a varázslás, a koncentráció stresszhelyzetben pedig még inkább. Lecsukom szemeim, mély lélegzetet veszek, de mire összeszedem magam, már mellettem látom a csuklyást, és hirtelen lépek, a pyromágiám védelmezően tűnik fel, azonnal porrá égetve a támadót. A másik pedig ennek láttán egyből elhopponál, mennem kell, elárultam magam, mennem kell.
A lány? Már mindegy, megmenekült és ki tudja ki ő, mit akar tőlem. Megfordulok, futni kezdek, egyszer-egyszer hátra pillantok, majd megbotlok és puhára esem, megragadom a karját, érzem, hogy ő eltaszít. Kinyitom szemem, védekezően próbálok eltávolodni tőle.
- Tatjana?