A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.

Hol volt, hol nem volt, élt az Óperenciás tengeren túl egy magas, tejfelszőke kisfiú. A szemei kékek voltak, mint a nyári égbolt, és amikor nevetett, tejszínű fogai mind kilátszottak. Vidám fiú volt, aki nagyon szeretett a testvéreivel játszani. Imádta a könyveket és a meséket, ezért hát nem átallt soha újabbnál újabb történetekkel fárasztani a szüleit sem. Volt olyan, aminek főszereplője egy mostoha volt, aki elveszítette hőn szeretett neveltlányát. Egy másik történet arról szólt, hogyan mentette meg a hős sárkány a férfi rabságából a hercegnőt, és még megannyi fel- és kifordított helyzet. Mert ez vicces volt és érdekes, nem a már megszokott sablontörténeteket kellett volna hallgatni, ha a szülei elfogadták volna ezt estimesének. De ők nem értették, hogy a mostohát miért kell sajnálni, hiszen nem is bánt jól a nevelt lányával. Azt sem értették, hogy a hős lovag mit ártott a hercegnőnek, hogy egy sárkány piszkos kezei kellettek inkább a boldogsághoz.
Sorbet mindig is tudta, hogy ezzel mit szeretne elmesélni a felnőtteknek. Szerette volna, ha nem ilyen lenne a világ. Mert már gyerekkorában is csak az erőszakról és a meséket meghazudtoló történetekről hallott játszótársaitól. Miért ne lehetne akkor a valóságból mesét írni? Miért ne lehetne felhívni az emberek figyelmét arra, hogy a sárkánynak csúf külseje és ijesztő lángja ellenére is lehet szép a lelke? Miért ne lehetne fontos egy gyermektelen mostohának a lány, akire rég vágyott, és amikor megkapta, sajnos csalódnia kellett saját anyai szerepkörében. Az emberek boldogtalanok a világban, és ezt Sorbet már fiatalon látta maga körül. De a felnőttek nem vevők a mesére. Nem látják benne azt, amit ő látott: az ártatlan fiú segítségnyújtását és kreativitását. Nem látják benne azt, ami a világot jobb útra terelhetné: a kedvességet és a megértést, vagy egy apró mosoly hatalmas erejét – a nevetésről már nem is beszélve. Ezért mindezt meg kellett tartania magának, és csak azokkal beszélni erről, akik hasonlóan tisztaszívűek és segítőkészek, mint Sorbet.
Ha pedig egy felnőtt kérdezte tőle, hogy mit rejteget az asztalfiókjában, abban a vastag dossziéban, aminek a borítóját gyerekrajzok díszítik, akkor csak elmosolyodott, és azt mondta: „a gyermekkor állandóságát”.

Bridzsről beszéltem neki, meg golfról meg politikáról és nyakkendőkről.

Meg kellett azonban azt is tanulnia, hogy miként beszéljen a felnőttekkel. Elvégre az nem járja, hogy csak a gyerekek kapjanak izgalmasabbnál valósabb történeteket, amíg a felnőttek az adóbevallások és a bevásárlólista kielégítése után csak egy kellemesen hangosan szóló jazzlemezt kaphat. Kétségtelenül megvan annak is a bája, de van, hogy egy kedves, értelmes beszélgetőpartner jobban felvillanyozza még a felnőtteket is. Ilyenkor pedig beszélni kell az iskoláról, a jegyekről, jövőbeli célokról. Sorbet pont ezért naprakész a nagyok számára fontos információkkal. Bár azt még nem tudja, hogy mit szeretne kezdeni később az életével, de az irányokat olykor, a megfelelő felnőtt társaságában meg tudja mondani.
Ismeri az illemet, és roppantul türelmes azokkal is, akik mindent megtesznek, hogy kihozzák a sodrából – és elkezdenek beszélni az időjárás viszontagságairól, amikor odakint süt a nap, és csiripelnek a madarak. Ilyenkor csak elmosolyodik, és emlékezteti erre az apró tényre beszélgetőpartnerét, amíg tovább nem lépnek egy sokkal kellemesebb témára: a könyvekre. Ezt kifejezetten szereti a felnőttekkel megbeszélni. A saját korosztálya ritkán olvassa azt, amit ő – és alapvetően is ritkábban vesznek a fiatalok könyvet a kezükbe. Nem kell ellenben bonyolult témákra gondolni. A Rómeó és Júlia és a Robinson Crusoe is ugyanolyan beszélgetési alap lehet, mint akár a Biblia. Persze meg kell mindehhez találni a megfelelő embert, aki vevő a témára és a felvetődő problémák megfejtésére.
Azonban nem maradhatnak ki az életéből azok a témák sem, amikkel egy diáknak okvetlenül találkoznia kell, és bizonyára felnőttel vagy egy magát felnőttnek hívő egyénnek konfrontálódva érheti el ezt a nemes feladatot – igen, a büntetőmunkáról van szó. Elvégre Sorbet sem hibátlan, és akármennyire nem keresi a bajt, és inkább segít másokon, mint hátráltatja az embereket, néha ez fordítva sül el, és büntetésbe kerül emiatt. Nem zavarja, ha ilyesmi történik, hisz az a fő, hogy ő segíteni akart, és emiatt neki nem kell, hogy lelkiismeret furdalása legyen. Tudja, hogy ez csak a protokoll része, és abban az emberben is ott van a jóság, aki ideküldte, csak már nem tudja, hogy merre keresse, olyan mélyre ásta magában. Ezt pedig nem róhatja fel a felnőtteknek, mert akkor csak vég nélkül kellene magyarázni azt, ami teljesen egyértelmű, de nem szeretnék megérteni.

Egyszerűen ilyenek; még csak haragudni sem kell rájuk miatta. A gyerekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt.

Elmúlt idő vállán, elszállt idő tetején, amikor a tó csak tócsa volt, a hegy csak vakondtúrás, akkor találkozott először Mr. Fortescue és a későbbi Mrs. Fortescue. Mesébeillő nap volt, és a súlyos betegségből – aminek vonzalom a neve -, hamar szerelem lett. Hogy is ne lett volna Mr. Fortescue részéről? Véla nőkhöz nehéz nem vonzódnia még egy olyan mogorva embernek sem, mint az Abszol út mestercukrásza. Mert kétség kívül a legjobb fánkok, mignonok és sorbetek, a legédesebb brownie-k és még megannyi nyalánkság az ő keze alatt születtek meg. De persze nem minden a tehetség, ha ehhez egy kiállhatatlan viselkedésforma társul, amit még a közeli hozzátartozók is csak nehezen tolerálnak, és annál nehezebben kezelnek. A véla nőnek azonban úgy tűnik, sikerült meglágyítani a kemény szívet, és ennek egy talán elhamarkodott, de mindenképp termésben gazdag házasság lett az eredménye. És ez igen komoly felelősséggel járt.
Félő volt, hogy Mr. Fortescue nem képes majd levetkőzni mogorvaságát és az emberek iránt tanúsított undorát gyermekei érdekében, és Mrs. Fortescue-nak is meg kellett barátkozni azzal a gondolattal, hogy egy társasághoz tartozik, aminek jobb esetben család, rosszabb esetben egy kisebbfajta káosz a neve. Vélaként ez sokkal nehezebb volt neki, mint férjének, mégis megpróbálta.
Sajnos Mrs. Fortescue kétszer is bebizonyította, amit már a házasság előtt is tudott: nem képes elköteleződni. Először három gyermek után érezte, hogy a nyaka körül megfeszül a családi bitófára kötött akasztófahurok. Ekkor még férje talán már tudta mélyen, hogy ebből nagyon nehéz lesz kilábalniuk, de a vélavér jóvoltából, esetleg a tényleges boldogság iránti vágyból úgy esett, hogy megpróbálta visszahódítani nejét, és sikerrel is járt. Az újult szerelemből pedig még egy gyerek született, és Mrs. Fortescue ezt már nem bírta sokáig. A legifjabb gyermek sem bizonyult elég oknak, hogy maradjon. Mondjuk igaz, hogy oknak elég hangos volt.

Milyen a hangja? Mik a kedves játékai? Szokott-e lepkét gyűjteni?

Jogosan merül fel a kérdés, miszerint ha van négy gyerek is a családban - naiv elgondolás, hogy ilyen kevés -, akkor miért nem esett még szó a többiekről. Pont ezért kötelességem őket is legalább megemlíteni.
Minden épkézláb kisfiúnak nem árt, ha van egy nagy és okos bátyja, aki segít neki az első repülésórára felkészülni, hogy még véletlenül se ő legyen a nevetség tárgya. Sorbetnek is van egy ilyen idősebb fiútestvére, akire mindig felnézhetett. Szinte rajongásig imádja, és kisebb korában mindent megtett, hogy a közelében lehessen. Volt, hogy átszökött a szobájába, hogy lefekvés után, titokban még kártyázhassanak, de amikor a házijával ment, akkor sem zavarták el. Bizonyára elég idegesítő volt a túlzó szeretete, de ezzel nagyon sokáig nem foglalkozott. úgy volt vele, hogy a szeretet minden mértékben csak jó lehet. Nem kizárt tehát, hogy bátyjának sokszor volt belőle elege, és legalább ennyiszer kívánta máshova az öccsét.
Persze az épkézláb kisfiúknak nem feltétlenül csak nagy és okos bátyjuk van, hanem lánytestvéreik is, akikre vigyázhatnak. Elég nőgyűlölő rendszer a miénk ahhoz, hogy a lányokat mindig jobban óvjuk a bajtól, de sokszor a bajt és a kalandot ők maguk keresik, és a fiúk csak együtt sétálnak velük az éles szituációkba. Sorbet mindkét húga ilyen, akár akarva, akár akaratlanul. És nem hiszem, hogy meglepő, de őket is rajongásig szereti, még ha ezt kicsit másképpen is mutatja ki feléjük, mint ahogyan a bátyja irányába. Próbálja őket minél többször megölelni, de amióta mindkettő a Roxfortban van, azóta ez sokkal nehezebb, mint azt előzetesen gondolta volna. Más az órarendben a szabadidő, túl nagy a kastély, más a baráti kör, és az is benne van, hogy egy idő után ciki, ha a báty megöleli a húgát nyilvánosan.

Hát bizony furcsák a fölnőttek.

Apja nem hagyta, hogy a csalódottság túl sokáig uralkodjon felette felesége elidegenedését követően, és hamarosan összeismerkedett egy hasonló sorsra jutott nővel, mint amilyen sorsú férfi ő maga is volt - nem elhanyagolható információ, hogy ismételten véla nővel, akinek a kapcsolata valami hihetetlen módon nem az ő hűtlensége miatt ment tönkre, hanem a férfi miatt. Nem kellett tehát vitatkozni a már meglévő, Sorbetnél alig fiatalabb fiú felügyeleti jogáért, mert az apa egyértelműen kijelentette, hogy köszöni szépen, de neki erre semmi szüksége nincs.
Mivel az első Mrs. Fortescue azóta sem kíváncsi a volt férjére illetve a múltbélivé tett gyermekeire, ezért nem tudott az első néhány évet követően olyan anyai ragaszkodás kialakulni, ami egy egészséges családban jelen van. A nevelőanya lett az igazi anya, elvégre kiskoruktól kezdve ő viselte gondjukat, és vele vannak közös élményeik, de valahol mégis ott bujkál a tudat, hogy ennek nem így kellett volna történnie. De ahogy saját szemeinkkel láthatjuk, így történt.
Az új feleség, a sokkal inkább valószerűbb anya családba kerülése nem csak a nyugalmat és az aránylag klasszikus családmodellt juttatta a városiak életébe, hanem egy olyan környezetet is, ami mentes a nagyváros zajától és bűzétől. Egy olyan helyet, amit bátran lehet idilli otthonnak nevezni, és ahol nyugodtan felnőhet hat testvér. Négy édes- egy fél- és egy mostohatestvér, akiken csak fizikai értelemben látszódhat különbség. Sorbet legalábbis mindannyiukat ugyanúgy szereti, és ugyanazzal a féltő gondoskodással tekint rájuk ezekben a nehéznek ígérkező időkben is, holott nincs tisztában azzal, hogy pontosan mivel is állnak szemben, vagy mi mellett kötnek majd ki. Csak azt tudja, hogy számára a családja boldogsága és biztonsága a legfontosabb.

welcome to wonderland
we've got it all
potions and pastries that make you grow tall

Minden gyerek álma, hogy cukrász legyen az apukája vagy az anyukája, és ez nekünk nagyon is megadatott. Nem is akármilyen, de a varázsvilág egyik legjobb és legnevesebbike készíti nekünk a finomabbnál finomabb falatokat – nem mindig nekünk, és általában a selejtet kapjuk, de az is mennyei. Érdemes elképzelni, hogy amikor a cukrász szülő otthon próbál valami újat kitalálni, de soha nem elégedett a munkájával, akkor mennyi „selejt” termelődik, amit kidobni azért mégsem dobunk ki, mert nem szabad pazarolni. Ezt kapjuk mi, ha jók a jegyeink, vagy csak kitakarítottuk a szobánkat. Mondhatni azt is, hogy ez a kutyák helyett nekünk szánt jutalomfalat, és mi nagyon szeretjük ezt a rendszert. Bár én személy szerint jobban szeretem a sós süteményeket, és az édesekkel kapcsolatban elég speciális elvárásaim vannak. Ilyen például, hogy ne legyen rajta hab, ne legyen túl krémes – elvégre, ha majdnem folyékony édességet akarok enni, akkor csinálok magamnak forró vaníliapudingot. (Igen, kizárólag forrón szeretem, és csakis a vaníliát.)
Sokszor kapom meg otthon anyától, hogy milyen finnyás vagyok. És igaza van. Amikor még kisebb voltam, akkor mindenfélét megettem, amit az orrom elé toltak, de az nm jelenti azt, hogy szerettem is ezeket az ételeket. Inkább csak elhittem, hogy ez nekem jó, és nem akartam, hogy a szüleim szomorúak legyenek. Azóta viszont tudom, hogy nem mindennek kell úgy lennie, ahogy a felnőttek tanítják, és mondják. Szerencsésnek vallom magam, hogy foglalkoztak velem kisgyerekként rendesen, és nem jobban vagy kevésbé, mint a testvéreimmel, és tisztelem is ezért a szüleimet – még akkor is, ha anya nem is az igazi anya. Ettől függetlenül azonban mindenkinek ki kell alakítania a saját mesebeli birodalmát, amit aztán el tud fogadni saját sorsának és életének. Örülök, hogy ez nekem valamelyest már sikerült tizenöt éves koromra. Sokakon látom, hogy csak utálattal tekintenek a világra, és nem tudják értékelni azt a sok jót, amit az évek során barátoktól és családjuktól kaptak. Nem szeretnék ilyen ember lenni. Sokkal jobb, hogy élvezhetem az életet.

Dancing through a dream
Underneath the stars
Laughing till the morning comes
Everyone that leaves has a heavy heart
Oooh, wonderland I love

Már kisgyerekként is képes voltam arra, hogy a családomat minden teendőm elé helyezzem. Inkább titokban társasoztam vagy kártyáztam velük takarodó után, vagy önfeledten nevettem a vacsoraasztal mellett, minthogy elmosogassak. Ide tartoznak még az éjszakákon át tartó vigasztalások kisebb testvéreimmel kapcsolatban. Mert számomra mindig is fontosak voltak az emberi kapcsolatok, és ebből sohasem nőttem ki, de hosszú évek kellettek ahhoz is, hogy ez a tenni akarásom kicsit alábbhagyjon, és arra koncentráljak, ami az én életemet viszi előre. Ilyen pillanat volt az, amikor először mentem el a Roxfortba. Tudtam, hogy ezt az utat nem teszi meg helyettem senki, és el kell kezdenem a saját magam urává válni. Talán jól is ment, bár ennek megmondója inkább csak külső szemlélőként a családom, esetleg néhány tanárom lehet a megmondója.
Sokan akadálynak tekintették a szülők nélküli világot, mások pedig felszabadultak benne. Én inkább az utóbbi kategóriába tartozok, még ha nem is abban az otthoni túlzott elvárások, feszélyezett légkör és évszázados hagyományok miatt. Jó volt végre kiszakadni a biztonságos, féltve óvó otthoni légkörből, és végre a kezembe venni az irányítást. Szerintem nekem még jót is tett, hogy sok esetben magamnak oszthattam be az időmet, amit tanulásra vagy szabadidős tevékenységekre fordíthatok. Az első három évben annyira sikerült beosztanom, hogy a tantárgyak nagy részéből sikerült nyolcvan százalék fölött teljesítenem, és ez a negyedik évben csak javult egy kicsit. Nem vagyok kiemelkedően jó tanuló, mert csak megcsinálom, amit kell, de azért büszke vagyok magamra.
Ami azonban fontosabb: büszke vagyok arra, hogy immáron második éve az iskolaújság rovatai melletti képeket én készítem. Eleinte csak egy iskolai kölcsönkamera volt ebben a segítségemre, de a roxmortsi hétvégékről megmaradt galleonokat félretettem, hogy legyen saját gépem, és az idei évemet már saját kamerával kezdhettem. Nem a legjobb, meg használt is, de ragaszkodtam hozzá, hogy én vegyem meg magamnak, ha már ezzel szeretnék foglalkozni akár hosszabb távon is. Így legalább tudok gyakorolni, meg szabadidőmben is fotózni, nem csak az újság miatt. Kezd egy egész szép gyűjteményem lenni az iskola szegleteiről, állatairól, néha még a lakóiról is. (Van képem McGonagall professzorról is - bár nem mosolyog, és csak az újság miatt engedte meg.)