A családom teljesen normális, átlagos varázslócsalád. Édesapám a Mágiaügyi Minisztérium dolgozója, ahogyan édesanyám is. Mindig is szerették az egyszerű, társadalmi életet élni, éppen ezért nem folynak bele túlságosan a jó és rossz oldal között dúló háborúba. Akárhányszor megkérdeztem, mi erről a véleményük, mindig rosszallóan legyintettek egyet; mintha ez rájuk nem tartozna. A húgom egy igazi cserfes teremtés, aki nem fél semmitől és senkitől; bizton állíthatom, hogy a családban neki van a legnagyobb szája és képtelen magában tartani a véleményét. Ő a tipikus példája annak, hogy ami a szívén, az a száján.

Barna haja rendezetten fésülve, csak egy-két rakoncátlan szál kel önálló életre, a talárja kissé gyűrötten engedi láttatni a ruha alatt megbúvó, izmos alakját, egyetlen kósza pillanat erejéig. Arca rezzenéstelen, semmilyen érzelmet nem lehet rajta észrevételezni, de a szemfüles figyelőnek feltűnhet, hogy valószínűleg nem tegnap borotválkozott, ugyanis enyhe borosta ütközött ki rajta. A barátságos-barna íriszek az igyekvő embertömeget pásztázzák, s ebben a zajongó pillanatban bármit megadnék a gondolataiért. Soha nem tudom, éppen mi jár a fejében. Az iskola? A családja? Esetleg én? Szívem akaratlanul is hevesebben dobban meg erre a futólagos gondolatra, amit azonban elég gyorsan a képzeletbeli szőnyeg alá söprök. Mielőtt észrevehetné, hogy őt bámulom ilyen átéléssel, magam elé húzom az Átváltoztatástan órán készített jegyzeteimet, tekintetemet a betűk halmazára szegezem, ám gondolataim minduntalan kacskaringós utakra tévednek; oda, ahonnét már nincsen visszaút. Egy apró sóhajt hallatva adom meg magamat a Sors akaratának, fekete keretes szemüvegemet feljebb nyomom orrnyergemen, lopott pillantásokkal égetve elmémbe a mellettem ülő minden egyes apró rezdülését; ahogyan lágyan beszívja alsó ajkát, miközben az előtte heverő feladatra koncentrál; ahogyan hosszú ujjai között a pennát forgatja szórakozottan.
- Kell segítség? - Bágyadt-rekedt hangom karcol a levegőbe; talán kissé meg is ijeszti a fiút, ahogyan lassan mozdulok meg testemmel, a válla fölött áthajolva pillantva bele a jegyzetek sokaságába. Önzőségem határtalan méreteket öltve kerekedik felül rajtam; ahogyan friss pézsmaillata orromba szökik, a józan és ésszerű gondolataim üveggolyók módjára terülnek szét elmém üres terében. Mielőtt realizálhatnám Methode közelségét, tekintetem cseresznyeszín ajkaira vándorolnak, a légzésem kapkodó-akadozóvá válik, szívverésem pedig hirtelen a kétszeresére ugrik… főleg, amikor hátam mögül egy ismerősnek tetsző hang szólít nevemen, végül aranybarna tincsek súrolják vállamat. Mélyrózsaszín árnyalat játszik orcámon, tekintetemet lesütöm, egy múló szekundum erejéig még a szemhéjaimat is lehunyom, hátha így eltűnhetek a kíváncsi tekintetek elől; hátha akkor a húgom befogja a lepcses száját és nem szólja el magát. Mert ő tudja… talán ő az egyetlen élő ember ezen a kugligolyón, aki tisztában van az érzéseimmel, hogy miket is táplálok a legjobb barátom irányába.
- Olyanok vagytok, mint egy édesen turbékoló párocska. Ha lenne nálam fényképezőgép, le is kaptalak volna titeket. - Kihívó kacsintással jutalmazza szavait az édestestvérem, majd ahogyan feltűnt, ugyanolyan gyorsasággal a távozás mezejére is lép, magamra hagyva vízesésként zubogó gondolataim hadával, s lelkemet kaparászó érzéseimmel. Arcomra erőltetek egy halovány mosolyféleséget, ami sokkal inkább egy torz grimasznak illik be, de így igyekszem elütni a testvérem tréfálkozását.
- Úgyis azt mondják, hogy a hetes szám a vízválasztó, mi pedig pontosan hét éve vagyunk barátok. - Jegyzem meg mintegy mellékesen, a vállaimat is megvonva utána. Az arcom talán nem árulkodik erről, de rettegek a naptól, mikor magam mögött kell hagynom ezt az iskolát, a benne lévő nyüzsgéssel és minden jóval-rosszal együtt. Nem azért, mert annyira hiányozna… csupán egyetlen ember közelsége, ki mindennapjaim szerves részévé vált. Methode Warrington. Mihez is kezdek majd nélküled?