Csend honol a folyosókon, én pedig varázspálcámmal a kezemben üldögélek a párkányon. Az órámra pillantgatok, de az idő csaknem akar gyorsabban telni. Azt várom, hogy végre leteljen az egy óra, és ismét őrjáratra induljak. Egész egyszerűen nem tudok mit kezdeni magammal, ma a kastélyba osztottak be, és ez még rosszabb, mintha a birtokon lennék. Ott legalább a tiszta ég alatt vagyok, tudok kóborolni, ha esetleg úgy tartja kedvem; de itt már mindent tudok, és mindent láttam. Már ügyet sem vetek a négy Griffendéles kölyök csámborgására a folyosókon, sőt, még néha mondtam is a bolond Fricsnek, hogy majd én jól móresre tanítom őket, aztán szartam is bele az egészbe. Persze mindenkivel nem vagyok ilyen elnéző, de ahogy hallottam, ők nagyon szeretnek minden éjszaka kint lófrálni a folyosókon, a birtokon, így minek tartóztassam fel őket ezen tervükben? Az igazgatónak nem szólok, nekem nincs érdekemben elrontani a mókát. Mi is császkáltunk eleget, mikor ennyi idősek voltunk, és öreg meg elmaradott ember nem vagyok, hogy elrontsam mások mókáját. - Tünés innen, nyavalyás dög! - morranok rá a gondnok macskájára. Ha nem lenne ez a nyavalyás dög, minden kastélyban töltött éjszakám kellemesebb lenne. Ha egy este alatt nem riasztja rám négyszer azt a rigolyás bolondot, akkor egyszer sem. És nem hiszi el nekem, hogy én nem diák vagyok. Nos valóban, inkább nézek ki egy bukott diáknak, mint aurornak. Köszönöm, Argus. Ismét az órámra pillantok, és tenyereimet összecsapva konstatálom, hogy bizony éjfél, kezdődhet az újabb őrjárat. Lekászálódom a párkányról, és lassan elindulok. Halvány fényt gyújtok a pálca végén, és válaszra sem méltatom a festményeket, akik mellett elhaladok, és azt kántálják nekem, hogy oltsam el a fényt a pálcám végén, mert aludni szeretnének. Nos, képzeljétek el, én is. De nem lehet, mert őrjáratozom. Akkor ez elvileg egy-egy igaz? Éppen elhaladok egy üres terem mellett, amikor motoszkálást hallok bentről. Ha nem venném komolyan a munkámat, még el is mennék mellette, de szegény tilosban járó, vagy éppen járók pórul jártak. Nagyon remélem, hogy nem arra fogok benyitni, hogy valakik egy üres teremben éjnek évadján dugnak,mert azt nyugodtan intézhetnék a Szükség szobájában, ha éppen tudnak róla. Ha pedig nem, akkor ám lelkük rajta, csak én ne lássam. Nem célom ráijeszteni senkire, így kinyitom az ajtót, és a világító pálcámmal bemegyek. - Remélem tudod, hogy ilyenkor a hálókörletedben lenne a helyed. - kedvesen szólok bele a csendbe. Amikor lejjebb eresztem a pálcámat, akkor veszem észre, hogy egy szőke lány néz kifelé az ablakon. Megkönnyebbülök, hogy egyedül van, és nem mással, valami egészen más dolgot csinál. Közelebb lépek hozzá, pálcámon még mindig ott ficánkol a lángocska, amivel világítottam, viszont most leeresztem magam mellé, hogy ne süssem ki a saját szememet, és lehetőség szerint őt se vakítsam el. - Öh... Szóval. - nyelek egyet, miután sikerül túltennem magam azon, hogy milyen szépségbe is futottam bele. - Na, szóval az a helyzet, hogy... Az éjszakai csendnek itt most véget kell vessek, és vissza kell kísérjelek a hálókörletedbe. - ennél jobban össze sem foglalhattam volna azt a semmi mondanivalót, amit pillanatnyi zavarom okozott. Így inkább tűnhetek egy prefektusnak, vagy tanárnak, mintsem feketemágus vadásznak. No de sebaj, a formalitáson essünk először túl, aztán szépen sorban jöhet minden.
Az éjszaka eljövetelével teljesen más színbe burkolóznak a körülöttünk lévő helyek, a Roxfort átváltozik valami mássá, egy olyan hellyé, ami rejtélyt szimbolizál számomra. Érdekesség lapul minden egyes emelet sarkán és a kíváncsiságom nem hagy nyugodni, ahogyan otthon sem szoktam engedni az olyan emberi szükségleteknek, mint az alvás, ha egy fontos felfedezés vár rám. Jelenleg a fontos felfedezés kimerül annyiban, hogy meg kell találnom a legjobb helyet, ahonnan kinézhetek a birtokra és bambulhatok. Néha, mikor az álommanók messzire elkerülnek, és csak forgolódok az ágyamban bevilágít a Hold fénye és azon gondolkodom, hogy milyen lenne odafent élni. A Hold mindig érdekes volt számomra, vonzott a jelenléte főleg telihold idején; nem mintha vérfarkas lennék vagy valami ilyesmi – csak kötődök a fénylő égitesthez. Anyám elmondása szerint éjjeli gyerek voltam, pont akkor születtem meg mikor a legjobban ragyogott a telihold és lehet ez a mágikus kapcsolat ékesíti mindennapjaimat. Kelletlenül kászálódok ki az ágyamból, majd megigazítva azt és egy felsőt keresve a hátamra indulok el az éjszakai túrámra. A fejemben egyszer sem fordul meg, hogy rossz ötlet lenne kimászni a klubhelységből és megkockáztatni az összetalálkozást az egyik aurorral. Jobban vonz az ismeretlen megismerése, a kíváncsiságom kielégítése, mint a pontok gyarapítása a házamnak. Sosem érdekelt a házak közötti versengés, sőt, egyenesen az agyamra ment, hiszen ezzel egymás ellen fordítottak minket. A prefektusok meg ott húztak le a másikaktól pontot, ahol csak tudtak. - Nyugodjatok meg. Nem sokáig zavarlak titeket. – nyugtattam meg a mozgolódó festményeket, akik nem épp a legkedvesebben fejezték ki nem tetszésüket afelől, hogy villogó pálcával ébresztem fel őket. Amúgy is megszokhatták volna már, hogy akadnak kalandvágyó egyedek – lásd jómagam és a rémes négyest -, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal az éjszaka folyamán és kóborolni indulnak. Halk léptekkel, egyenes háttal és egy Beatles számot dúdolva sétálok végig a folyósokon a toronyból, egészen egy lentibb emeletig, ahol összetalálkozok minden roxforti diák rémálmával: Mrs. Norris. - Menj innen, macsek. – hajtom el kedvesen, majd amilyen gyorsan csak tudok tűnök el a helyszínről, minél messzebb, hogy össze ne találkozzak a szépségverseny idei nyertesével, aki nem más, mint a gondnokunk, Friccs. Szépségessége határtalan, ügyessége páratlan, bújkálási és megtalálási rátája eléri a 100%-os teljesítményt. Rémisztő egy kvibli, ezért amint biztonságba érzem magam egyből behúzódok az első osztályterembe. - Meg vagy. – vigyorodok el, ahogy megtaláltam a kedvenc termemet, ahonnan jól belehet látni mindent. Főleg most éjszaka. A Fekete-tó nyugodtnak hatott mégis volt benne valami különleges, érezni lehetett a vibrálását, amit a benne lakó szörnyek idéznek elő. Megijedek mikor az ajtó nyílását meghallom és pár másodpercig a vér is megáll bennem, annyira félek attól, hogy Argus Friccs, a Roxfort rémes réme, megtalált. Büntetőmunka, eltiltások és kitudja mi vár még rám… Ekkor viszont kedves hang szól vissza, ami megnyugtat, és az eddig bent tartott levegőt megkönnyebbülten engedem ki. - Tisztában vagyok azzal merre kéne legyek. Inkább az a kérdés, hogy miért nem vagyok ott, nem? – huncut mosoly ül ki az arcomra, mikor meglátom, hogy egy fiatalabb auror lép be. A holdfény megvilágítja az arcát és különös módon hívja oda tekintetemet. Nem akarom bámulni, de az arca olyan különleges… nem tudok ellenállni. - Muszáj? – kiskutya szemeket meresztek rá, nagyokat pislogva. Remélem sikerül rávennem, hogy ne vigyen be, mert elég siralmas véget érne így a kis kalandom. – Egymagam vagyok, nem fogok sok vizet zavarni. Mindenki más alszik. Egyedül a bolond macska tekereg itt, meg… én. És Ön. – világítok rá arra, hogy milyen egyszerű a képlet. Én egyedül vagyok, Ő úgy tesz mintha nem látott, Mrs. Norris meg elmehet a fenébe. - Olyan szép ma este a Hold. Nincs kedve velem nézni? – kedvesen kérdezem meg a nálam öregebb varázslót, hátha kedve tartja és csatlakozik hozzám. Maradásom jeléül pedig felülök az egyik közelemben lévő padra. Nem tágítok.
Akárhányszor szolgálatban vagyok és őrjáratra indulok, elkapnak a régi emlékek. Hányszor és hányszor róttuk mi is a folyosókat, kalandvágy után. Hányszor menekültünk fejvesztve a gondnok elől, és hányszor értek minket tetten a professzorok. Aztán pedig mehettünk Hagridhoz, büntetőmunkára. Vagy sucvickolhattuk a pajzsokat mágia nélkül a Trófeateremben. Akár az ágytálakat is megkaptuk ha olyan szintű volt a kihágás. De ennek az én életemben mára már vége. Szomorú voltam, mikor elhagytam a Roxfortot, hiszen hét egész évig az otthonom volt, ugyanakkor örültem is. És most megint itt vagyok. Vajon meddig? Senki sem tudja. Viszont most megint úgy érzem, mintha otthon lennék, pedig nagyon, de nagyon nem akarok itthon lenni. Kint akarok lenni innen, ahol bizony harcolhatok a feketemágusokkal, és megvédhetem azokat az embereket, akik erre nem képesek. Ez az én hivatásom, ezért élek. Szomorúnak kellene lennem, hogy bedugtak a négy fal közé, mégis örülök. Azt hiszem ,a muglik ezt hívják öröm az ürömben-nek. - Azt hiszem, hogy erre nem nekem kell keresni a választ. - mosolyodok el. Halkan beszélek, ugyanakkor minden szavamat hallani lehet, hiszen csak ketten vagyunk a teremben. - De ha mindenképpen meg szeretném találni, azt mondanám; kalandvágy. Álmatlanság. Ábrándok. Álmok, amelyek az ébrenlét alatt törnek rá az emberre. - lépek pár lépést közelebb hozzá. - De ezekkel mind vigyázni kell. Az álmok egy olyan világba kalauzolnak el minket, ahonnan visszatévedni ugyan nem lehetetlen, mégis oly nehéz. Könnyen odaveszhet az ember lánya, ha nem figyel arra, mi álom. - szünetet tartok - És mi valóság. - szeretem az ilyen tanító jellegű történeteket. Talán túlságosan komoly vagyok, túlságosan felnőtt a koromhoz képest. Ha öt évvel korábban találkoztunk volna, egy mindenre és mindenkire fittyet hányó suhancot látott volna maga előtt. Most azonban már nem olyan vagyok. - No, rendben. - sóhajtok aztán elmosolyodom - Ám legyen, nem küldelek vissza. De! Amikor az őrjáratom lejár, akkor visszakísérlek majd, és ha egy tanár, vagy Friccs ránk akadna... - széles, igazi csínytevő mosoly kúszik arcomra - ...akkor majd azt mondjuk neki, hogy a gyengélkedőről kísérlek a hálókörletedbe. - a mondatom végén felnevetek halkan. - Én is voltam ám diák, nem vagyok semmi rossznak az elrontója. De a kötelesség, az kötelesség. - vakarom meg üstökömet. - Különben is: nem vagyok ám én annyira öreg, hogy magázzál! Garry vagyok. Garry Moody. - nyújtom a kezemet felé, aztán a következő pillanatban pedig fel is ülök mellé a padra. Tekintetemet először a Holdra, majd a szőkeségre emelem. - Szereted az Asztronómiát? - meglengetem a pálcámat körülöttünk, és megjelennek a bolygók, amik az űrben vannak. Mindegyik. A Hold pedig különösen nagynak tűnik az én varázslatom miatt. Pálcámat leteszem magam mellé, aztán a Hold képmására mutatok. - Egy darabig fogalmam sem volt, hogy miért csodás tudomány az, amelyik a bolygókkal foglalkozik. Aztán sikerült megértenem, mikor a képzésre jártam. Furcsa, hiszen ha már találkoztál kentaurokkal, ők a bolygók jelentését és állását bárkinél jobban tudják. Viszont baljós és furcsa egy népség. - összevonom a szemöldököm és elmélázva figyelem a bolygókat. Néhányat a pálcámmal irányítok, hogy aztán teljesen összekeverve lebegjenek most a tanterem különböző pontjain. A tanteremben, ahogy kint is; az ég csillagos. - És... Melyik házba jársz? - pillantok ismét oldalvást a lányra. Nem tagadom, nagyon aranyos, és elragadó, ahogy a Holdat nézi. Az is nagyon tetszett, hogy aranyos. Hát, akkor: itt az ideje annak, hogy megismerjem.
Kezdőlap
