- Gyerüüünk, emberek, ne sajnáljátok a bútorokat és a kristályokat, ne hagyjatok semmit, mire jönnek a kibaszott behajtók! - furcsa érzés, ahogy a hangom betölti az egész teret, minden apró négyzentecentit. A pálcám a gégémnek furódik, az hangosítja fel a hangomat. Ki nem szarja le, hogy nyári szünetben nem varázsolhatunk? Úgysem akarok visszamenni abba a hülye iskolába.
Ma van az egyhónapos évfordulója annak, hogy fogta magát és lelépett. A levél, amit búcsképpen a konyhaasztalon hagyott, körülbelül arra alkalmas, hogy kitöröljem vele a seggemet. Amit egyébként meg is tettem a második héten, amikor kicsit elszabadult a pokol. Egészen addig azzal etettem magam, hogy majd visszajön, csak biztos elment valahová részegen orgiázni. Csakhogy egyig orgia sem tart két hetet, vagy ha mégis, hát az sokba fog még neki kerülni. Nem mintha nem lennének így is hatalmas adósságok a nyakunkban. Ami persze engem nem zavar, hiszen én még kiskorú vagyok, foglalkozzon csak vele a baromarcú bátyám, ha ennyire fontoskodni akar. Persze most minden indulatát rajtam vezeti le. Mindig utált, mert én voltam a fater kedvence, amikor engem tett meg örököséül az elsőszülöttje helyett, köpni-nyelni nem tudott. Most persze röhöghet a markában, nem érdekel. Szarok rá. Szarok Liam-re, és minden idegesító kis faszságára. Ha nem vitte volna magával az öcsénket, akkor talán még a nevét sem emlegetném olyan sokszor, és olyan cifra káromkodások között.
Szóval itthagyott mindenki, és én ittmaradtam ebben az indokoltalanul hatalmas házban, ahová ma-holnap bármikor bejöhetnek a végrehajtók, hogy elvigyék és elárverezzék, ami még mozdítható, aztán kitegyenek, mint macskát szarni az urcára. Úgy gondoltam, fölösleges előre idegeskedn, ha majd itt lesznek, hát itt lesznek. Én addig bizony el nem mozdulok. Minden éjjel Martyval közös szobánkban aludtam, abban a kis erődben amit építettünk még kölyökkorunkban és azóta sem szedtük le, mert egyszerűen nem engedtük meg másnak, hogy hozzányúljon. Főleg Liamnek nem. Persze az erőd már túlságosan szűk volt két ekkora mamlasz kamasznak, mint mi, így már évek óta nem aludtunk ott. Most, viszont hogy egyedül vagyok, beférek.
Hetek óta állt a kosz már az egész lakásban, mert a manónak odadobtam kesztyűmet, hogy ne üsse bele mindenbe az a hosszú, hegyes orrát Egyébként is tudom, hogy Liam kémje volt. Tudni akarta, mit csinálok ebben a bazi nagy házban egyedül, vajon elpatkoltam-e már. Nos, mivel valahogy ki kellett elégítenem a kíváncsiságát, úgy döntöttem, hogy csapok egy eszement nagy bulit a házban. Egy utolsót, aminek méltán elmegy a híre még a kibaszott Londonig is.
Felhörpintem még az utolsó kortyot, majd hátat fordítok és bevetem magam a tomboló tömeg közé. Mindig ki akartam próbáln a stage dive-ot.
Hagyom, hogy a tömeg magától vigyen, és közben az id- oda cigkázó neonfények bűvkörébe esek. Szinte hipnotizál, de az is lehet, hogy az előbbi kis bogyótól szédülök így, vagy csak mert már nem ettem három napja. A franc tudja.

Mintha elvágták volna a képet, az egyik pillanatban még a tömegtegerben nyomom hátúszással, aztán már a falnak támaszkodva próbálok hányni, csak hát nem jön már ki belőlem semmi. Vállat vonok és felegyenesedek, úgy nézek körül, vajon hány ember nézte végig a vergődésemet. A hátsókertben vagyunk, és igazából rajtam kívül csak egy nagyon-nagyon szőke üstök világít az éjszakában. Arcom gonoszkás mosolyra húzódik, ahogy tántorogva a pad felé indulok, amin éppen ücsörög. Fogalmam sincs, hogy ma már beszéltünk-e, hogy ő hozott-e ki, vagy csak véletlenül összefutottunk. Nem emlékszem semmire.
- Nahát, Ackerley koma, miért búslakodsz itt, miért nem iszol inkább az apám egészségére, aztán törsz bent össze legalább egy vizespoharat. Persze ha maradt még valami egyáltalán – teszem hozzá és elgondolkozva vetek egy pillantást a ház felé, ahonnan csak úgy hömpölyög a beat és az izzadságszag. Aztán tekintetemet megpróbálom újra Gil felé özpontosítani, ami nem is olyan könnyű feladat ebben az állapotban. - Hogyhogy apuci elengedett egy ilyen bűnfészekbe? - csúszik ki a számon a kérdés, de már meg is bánom. Nem Gil az, akire dühös vagyok. Sőt, senkire sem vagyok dühös. Minden a legnagyobb rendben. Azért csaptam ezt a kis partit is.

A felismerés úgy hasít belém, mint az a szúrő fájdalom ott mellkastájékon. A kezem automatikusan indul meg a pont felé, ahol a legjobban fáj, és arcom egy pillanatra eltorzul. De úgy, ahogy jött, a fájdalom már el is tűnt, csak furcsa ürességet hagyott maga után, mint.. a francba is, többé nem fogom kimondani. Nem leszek egy szentimentális kis hülye. Kezemet lassan eresztem le magam mellett és elnyíló szájjal, elkerekedett szemekkel nézek a szőke kis idegroncsra.
- Ó, hát ez így mindjárt más. Akkor talán te többet tudsz arról mondani, hogy miért sajog úgy a seggem meg az oldalam – hogy nyomatékot adjak szavaimank, még végig simítok előbb említett nemes testtájékomon, de csak óvatosan, tényleg baromire fáj, és nem tudom, mi történhetett vele. - Hohó, Gilcica, kimondtad a K betűs szót. Csaknem ideges vagy? - teszem fel a nyilvánvaló kérdést, amivel persze biztos, hogy csak olajat öntök a tűzre, de hát ez is volt a szándék. Felcukkolni Gil-t, hogy legalább egy kicsit szórakoztató legyen, és ne kelljen faképénél hagyjam őt, ha már ő a legjobb barátom, vagy mi a fene. Csakhogy hiába is tekintek a ház felé, igazat kell adnom Gil-nek. Ez a buli már kifulladt, bár egy percig sem bánom, egyedül nem tudtam volna ennyire taccsra tenni a házat, akkor sem ha bele gebedek. Így viszont még a népszerűségemet is sikerült feltornásznom, és megszabadulhattam mindattól, ami túlságosan is a családom sajátja volt. De hát már nem létezik család, minek nekünk ház?
Elvigyorodok, ahogy ügyetlenül magyarázni kezdi mozgókép sajátosságait, hátha rájövök, mire gondol. Annyira elbűvölő, ahogy Gil ilyesmikkel próbálkozik. Anyám folyton moziba cipelt minket, amikor külykök voltunk, minden nagy kasszasikert ismerek. Egyszer még Gil-t is magunkkal vittük, szerinte ő akkor először, és azóta sem látott filmet. Pedig az ő családja még azt is megengedhetné, hogy megvegyenek egy saját tévét, de ha valakit kevésbé tudok elképzelni mugli ketyerék között, akkor az Ackerley papa.
- Egy fenét nem csinálnak, nézd csak meg. Amikor utoljára megnéztem, még mindenkinél volt varázspálca – tárom szét a kezem, és a mozdulattól egy picit megtántorodok, de végül sikerül állva maradnom. Persze hazugság az egész, ráadásul az átlátszó fajtából. Igazából fogalmam sincs, hogy kik vannak ott bent. Talán idekeveredett pár mugli is, de nem hinném, hogy feltűnne nekik a külőnbség ebben az állapotban. Tudom, hogy nem győztem meg Gilt, de ehhez nem kell zseninek lenni, olyan látványosan húzza el a száját, hogy még nekem is elmegy tőle az életkedvem. Talán soha nem is volt kedvem ehhez az egészhez.
Talán egy átlagos barát most elkezdené ráncigálni az ingujját és pitizni, hogy maradjon, de én soha a rohadt életbe nem olvastam a bro kódexet és nem is valószínű, hogy fogom. Ahogy feláll, és tüntetően elindul én is próbálok lépést tartani vele.  
- Igazad van, Gil – undorodva nézek vissza a házra, mintha mindjárt újra hányni akarnék, majd vissza a szőke tarkóra – Nekem sincs kedvem ehhez a sok lúzerhez.
A következő pillanatban csak arra eszmélek, hogy Gil szálkás testébe ütközöm, ami nem éppen kellemes, de annyi mindenen vagyok ma már túl, hogy szinte meg sem érzem. Kihajolok a válla mögül és követem a tekintetét a diófa tövéhez.
- Upsz, talán azt hitték, hogy az is a berendezés része – kapom szám elé szimpadiasan a kezem, de kábé annyi megbánást tanusítok, mint egy Dung hasonló helyzetben. Habár a testem még itt áll, az agyam már messze hátul a garázsoknál jár. Felsejlik egy kép, egy kósza ötlet és mintha csak drótón rángatnának, enyhén tántorogva, de gyors tempóban indulok meg a gondolataim után. Már jó pár métert megteszek, amikor eszembe jut Gil. Metorpanok, hátrafordulok. Sejthettem volna, hoyg még mindig ott áll – Hé, gyere, hazaviszlek. És útközben bevágunk egy gyrost – kiabálom olyan hangosan, ahogy csak tudom, majd tovább lódulok. Tudom, hogy Gil ebből nem sokat értett, de ha sűrgősen nem eszek valamit, akkor lehet, hogy kilyukad a gyomrom.
Mintha ott sem lenne az ajtó, úgy rontok be rajta és felkapcsolom a világítást. Izgatottan, kipirult arccal, lihegve támaszkodok neki a falnak, de éppen csak addig, amíg Gil lépteit meghallom odakintről. Ekkor nekilendülök és nekiállok kézzel, nagy műgonddal leszedni a fóliát az előttem álló monstrumról. Nagy műgonddal, megállás nélkül szaladok körbe, de csak nagy sokára lesz kivehető, hogy mi van a borítás alatt. Az öreglány 69-es Camaroja. Volt egy két kocsija, úgyhogy amikor lelépett, apám eladta az összeset, de ezt valamiért megtartotta. De soha sem szabadott hozzányúlni. De hát most nincs itt. Diadalittas, részeg arccal pillantok Ackerleyre, miközben kezemmel végisimítok a poros visszapillantó tükrön.

Talán nem nagy titok, de mindig is éltető volt számomra, ha Gil agyát húzhattam. Olyan, mint az anyatej a frissen világra pottyant csecsemőnek vagy valami ilyesmi faszság. Szóval tényleg kibaszottul fontos. Mert ha volt kit szívatni, akkor az azt jelentette, hogy Gil is ott volt, és erre már jónéhányszor rácsodálkoztam már az évek során. bármekkora kapitális baromság is volt, Ackerley mindig visszajött mint egy bumeráng, vagy jobb esetben el sem ment. Csak dühöngött egy kicsit, mint most, feszítette az ideg, mint most, de aztán lenyugodott, megenyhült, mert valamiért nem tud nekem ellenállni. Nem mondom, elég egy ótvar ízlése van, de hát ez is bizonyítja, hogy pénzen nem lehet mindent megvenni. Nem ül ki a bűnbánat az arcomra, amikor elmeséli az elmúlt órák eseményeit, amiről halvány fogalmam sincs, de azért egy pillanatra megszeppenek. Hogy lehettem így benyomva, hogy nem emlékezzek semmire? És vajon hol lehet még olyan cuccot szerezni?
Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy mégis csak megfordulok és bemegyek a házba, hátha tudom még szerezni pár biztonsági pirulát, de amikor tekintetem összefonódik az acélos, makacs szemekkel, inkább meggondolom magam.
- Az időzítés tökéletes, mint mindig – vigyorgok rá. Nem mondok köszönetet, de a tekintetemnek elég kéne lennie, legalábbis az esetek többségében elegendő szokott lenni. Egy pillanatig habozok, csak utána szólalok meg – A franc essen belé, nem hiszem el, hogy stage-diveoltam és nem emlékszem rá? – csapok a levegőbe a kezemmel, majd felnevetek a középsőujj látványán – Örülök, hogy nem hiába lógsz mindig a nyakamon, és tanulsz is valamit – nézek rá olyan elérzékenyülten, mint egy gazdi a kiskutyájára, aki éppen most nyerte meg a kerületi szépségversenyt. Még azt is elnézem neki, hogy passzív agresszív módon minden mondata burkolatlan sértés. Csak szemeimet forgatom, mint bármikor máskor, amikor így reagál, és csak akkor szólok közbe, amikor el kezd hisztizni a seprűje miatt.
- Az első széria le van szarva, felejtsd már el. Szólsz Ackerley papának, és vesz egy másikat – egy pillanat alatt megbánom, hogy elvetettem a súlykot. Tudom, hogy bántó ez Gil számára, főleg akkor, amikor hálásnak kellene lennem, de egyszerűen nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Neki legalább van apja.
Érzem, hogy egy pillanatra megrándul az arcom, de nem veszek róla tudomást, mint ahogy arról sem, hogy éppen megint egy seggfej voltam. De legalább az autó eltereli a figyelmét, most van valami, amivel kicsit elterelhetem mindkettőnk gondolát, és ezt nem fogom csak úgy hagyni. Nem érdekel, hogy ittam, nem érdekel, hogy a lábamon is alig állok, és hogy még nem vezettem ezt évek óta. Már éppen keresem az érveket, amivel meggyőzhetném Gilt, de még mielőtt megszólalhatnék, elsötétül az arcom, és a vigyort felváltják a borús fellegek. Úgy rúgok bele az autó kerekébe, hogy még én is megtántorodok tőle. Érzem, hogy az ujjaim ökölbe szorulnak, és hogy valami keserű felkívánkozik ismételten a nyelőcsövemen. Megsegítem, és köpök egyet magam mellé a sarokba.
- Hát nem tűnt fel még, Gil, hogy nekem nincs apám? Mégis ki tépné le a golyóimat? Az anyám? Ja hoppá… Esetleg a bátyám, naná, majd pont ő – érzem, hogy egész testemben megfeszülök, és a következő pillanatban, mint egy gazella, úgy ugrok bele az ülésbe, keresztül a csukott ajtón. Ahhoz képest, hogy milyen részeg vagyok, meglepően jól sikerült a mozdulat. – Most pedig pofa be és ülj be. Azt mondtam, hazaviszlek – villantom rá dühös szemeimet, és a kesztyűtartóban kezdek el idegesen matatni, kirámolni mindent. Valahol itt kell lennie annak a rohadt kulcsnak. A gügyögése sem hat meg, de nem is dühít különösebben. Csak erőltetek egy vigyort az arcomra, és hasonló modorban próbálok válaszolni, mint ahogy ő szólt hozzám – Vagy azt akarod, hogy egyedül száguldozzak ezzel az izével? Felügyelet nélkül? – megrebegtetem szempilláimat, és amint a hideg fém az ujjaim közé kerül, már bőgetem is fel a motort. Hangos bőgés, sötét kipufogógáz lepi el a garázst, látszik, hogy rég volt beindítva a kicsike. – Nekem így is jó, gyalogolj csak nyugodtan abban a tudatban, hogy rászabadítottad a városra a Fletcher hurrikánt – ordibálom túl a motorhangot, és tekintetemet előre szegezem, arra koncentrálva, hogy bármelyik pillanatban zökkenőmentesen elindulhassak.

Ha nem vágná egyértelműen az arcomba, akkor is tudnám, érezném, hogy ezúttal messzire mentem. Mármint a szokásosnál is inkább. És erre nincsenek igazán mentségek. Mert az, hogy szar napod, heted van, vagy elhagyott a családod még nem jogosít fel arra, hogy az egyetlen emberen, aki de facto még itt van melletted, töltsd ki a dühödet. És mégis, olyan nehéz, szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy valami békítőt mondjak, valami kedves dolgot, amitől egy kicsit Gil is érezné, hogy milyen kibaszott fontos, hogy most itt van, és nem valahol máshol.
- Jól van, elismerem, hogy elég veszélyes a cucc. Volt egyszer az a csávó, tudod, a Gennyes Hegyitrollok Gitárosa, aki ugyanígy dive-olt, csak lebegtető bűbájjal tartotta fenn a közönség, és hát eléggé be volt mindenki baszva, szóval eléggé bele volt kódolva, hogy nem éli túl – morfondírozok, szinte csak úgy magam számára magyarázva a helyzetet, de azért éreztetve Gil-el, hogy felfogtam, mekkora szívességet is tett. – Szóval végső soron azért jó, hogy éppen ott jártál és kimentetted a seggem – hajtom le a fejem, és egy jó pár másodpercig makacsul bámulom a műszerfalat. Az állapot persze nem tart sokáig, nem akarom, hogy a végén még hangfelvevő bűbájjal elraktározza a mondataimat a vészteresebb időkre, vagy valami hasonló szarság.
- Értemértem, fontos volt. Csak nyugodj le, kérlek, nem segít, ha ordibálsz velem – hangom határozott kontrasztként jelenik meg Gil dühöngése mellett. De a lényeg benne van, tényleg vágom, hogy fontos volt az a seprű.
– Ha ragaszkodsz hozzá, bemegyek, és mindenkiből kiverem a szart is, ameddig vissza nem kerül az a seprű. Vagy ha már az illető messze jár vele, akkor megkeressük, legyen akárhol is, és rátaposunk kicsit a nyakára – biztatom teljes bizonyossággal, és Gil tudhatja, hogy nem szoktam csak úgy a levegőbe beszélni. – Csak reménykedjünk, hogy nem repült távolabb húsz kilométeres körzetnél, mert a franc se tudja, hogy kell ezt a szart utántölteni – pillantok az autó műszerfalára ismételten. Nem emlékszem már, hogy a különböző mutatók éppen mit jelölnek, de valamelyik az üzemanyagot mutatja, az tuti.
Közben hallgatom, hogy milyen ügyesen kivágta magát az egész kínos beszélgetésből, és igazából baromi hálás vagyok érte – Meghiszem azt, hogy nem lesz szép meló – nevetek fel, szinte csak úgy magamban – Inkább a kétszázadik, de nyugi, az is szép kerek szám és jár érte prémium – emelem meg a szemöldökömet, és egy gonosz kisfiús vigyor terül el rajta. És ez méginkább csak szélesedik, ahogy méltányolja a Dung-hurrikán kiemelkedő fontosságát, és erejét. Engem legalábbis olyan erővel tölt fel, mintha belémköltözött volna száz griffendéles halott lelke. Érzem, ahogy az egész felsőtestem nekifeszül a kormánynak. Éppen csak arra várok, hogy Gil megadja az utolsó lökést a piszkálódásával, de már belészorul a következő mondat, ha volt egyáltalán. Mert egész véletlenül pont eltalálom a gázpedált és hát padlóig nyomom. A kocsi hirtelen indul meg, olyan lökéssel, hogy egészen hátrakényszerít, hogy az ülésbe simuljak. Csak tudnám, hogy mire való az a fityegő öv ott jobb oldalamon.
Hangos puffanás jelzi, hogy valami útbanálló dobozokat félresöpörtem az útból, de egyébként másképp akadálymentes a közlekedés, csak éppen valamiért nem a kikövezett keskeny úton haladok, hanem mellette az ápolatlan gyepen. De ebben a pillanatban szarok éppen bele. Csak átadom magam az érzésnek, ahogy a hideg szél beletép a hajamba, és egészen kezdek kijózanodni. Legalábbis úgy érzem. Aminek persze semmi köze sincs ahhoz, hogy a véremben mi játszódhat most le.
- Szóval mit is mondtál a kiváló vezetési képességeimről – fordulok Gil felé diadalittas vigyorral az arcomon, amikor éppen levertem a ház előtt álló kukákat és postaládát. De nem állok meg, még csak le se lassítok, csak a visszapillantó tükörben nézem végig a művemet, majd egy pillantást vetek az egyre kisebbé zsugorodó családi fészekre, és egy hangos, felszabadult kurjantást hallatok.
- Szóval most elviszlek kajálni, mert éhgyomorral nem lehet lúzer seprűtolvajokat szétverni. Volt egyébként valami nyomkövető bűbáj vagy hasonló szarság rajta?

Ha nem bömbölne alattam a motor szelíd hangja, akkor most tuti valami gorombát válaszolnék vissza vagy legalábbis ragasztószalagot ragasztanék Gil szájára. Így viszont hagyom, hogy tomboljon, miközben én ujjaimmal dobolok a kormányon és az utat nézem, többé kevésbé, úgy téve, mintha mindent hallanék. De valójában eleresztem a mondatok többségét. Nem szólok közbe, hiszen neki is ki kell adnia valahogy a gőzt és nem hinném, hogy nála a vezets úgy beválna, mint nálam, feltéve, ha egyáltalán valaha a kormány közelébe jönne. Éppen csak pár mondatfoszlányt sikerül elkapnom, de akkor mindanyiszor felhorkanok a visszafojtott röhögéstől.
- Szóval én teszlek tönkre – jegyzem meg, mintegy a margóra felírva és megengedek egy önelégült mosolyt a műszerfal felé. - Jól van jól van, most már le lehet csillapodni. Ha nem akarod, nem megyek vissza abba a rohadt házba, csak fejezd már be. Miért nem adod te is át magadat ennek a csodálatos érzésnek? Hát van neked egyáltalán lelked? - teszem fel a kérdést és olyan gyengéden nézek a műszerfalra, mintha legújabb kiskedvencem volna. Valójában sohasem engedték, hogy háziállatot tartsunk, pedig azért itt ebben a kócerájba akár egy kentaur is elfért volna. Ja, hogy az nem is háziállat hanem értlemes lény? Leszarom, amíg négy lába van és kantárt lehet rá akasztai, mint egy pónilóra. - Szóval most átmentünk kibaszott gyerekesbe? Ha én megvakarom a hátad te is megvakarod az enyémet? – horkanok fel, látszólag ingerülten, de amikor felé fordítom a fejem, büszke vigyor játszik az arcomon. Úgy világít mint egy százwattos égő, de hát ezt megint magyarázhatnám Gilnek. - Dung hurrikán ide vagy oda, azért megintcsak tanultál valamit a jó öreg Dungietól – nem számít, hogy mi az ára. Most annyira lefoglal Gil újonnan felfedezett üzleti érzéke, hogy az sem érdekel, ha pucéran kell egy hónapig járnom-kelnem a Roxfortban. Amúgysem túl valószínű, hogy józan leszek egyáltalán. Vagy hogy mondjuk visszamegyek egyáltalán. De erről egyelőre hallgatok Ackerley előtt, mielőtt még okoskodni kezdene totál fölöslegesen. Helyette inkább hatalmas szemeket meresztek rá, amikor közli, hogy messzebb lakik, mint húsz kilométer. A francba is, erre nem is gondoltam. Sunyin lepillantok a műszerfalra és teljes lelkinyugalommal konstatálom, hogy ezzel bizony nem jutunk be a városba. Na, ehhez terv kell, és ahhoz meg kezdek túlságosan is józan lenni. Lepattintom a kesztyűtartó ajtaját, csak úgy menetközben és kotorászni kezdek újfent, aztán pár pillanat múlva el is húzom azt az üveg ruszki vodkát, amit ziher, hogy a muter hagyott itt. Beszorítom két térdem közé, miközben nagyban bólogatok, csak mert tudom, hogy Gil szája most sem áll be.
- Mi lenne, ha nem paráznál annyit. Szerintem egész jól vezetek. Azok a kukák voltak rossz helyen – magyarázom és félkézzel leszedem az üveg dugóját. Arcomon egészen őszinte mosoly bukkan fel, amikor Ackerley ecsetelgetni kezd, hogy hol is akar kajálni. A kis pretenciós máris lejjebb adott az igényből.
- Odaviszlek egyenesen – bólintok és beveszem  a kanyart, majd éppen az üveget emelném a számhoz, amikor Gil megint elkezd ordibálni. Tejesen igrnorálni akarom, de abban a percben már én is meglátom azt az idióta juhot, ami előttünk áll éppen. Fél kézzel rántom el a kormányt az utolsó pillanatban, érzem, hogy a pia az ölembe loccsan, aztán rázóssá válik alattunk a talaj. Naná, hogy lementünk az útról, de még a gyepről is és egyenesen az árok felé közelítünk. Először persze a gázt találom el, és csak utána  a féket, amikor már döccenünk. Nem olyan erős az ütközés, de azért rendesen kapaszkodnom kell, hogy ki ne fejeljek az előttem lévő ablakon.
A pia a kezemben egész szépen megúszta, csak a lábamnál érzem, hogy beszorult, de ahelyett, hogy azt rángatnám, fejem automatikusan az anyósülés felé kapom.
- Gil, haver, minden oké?