Viszketés kúszik fel egészen a nyakamig, amint megpillantom magamat a ruhaüzlet vizenyős kirakatában. Eltorzított női testekre érthetetlen szabású ruhákat aggattak, üres, semmibe meredő szemük riasztóan csapódott le a kéklő semmiben. Az üvegfelületről visszatükröződő arcom azonban fehérnek, élettelenek, nyúzottnak tűnik, szemeim alatt sötét karikák éktelenkednek, homlokomon ráncok emlékhasítékai derengenek. Nem ismerem fel azt a fiút, nem ismerem ezt a rettegő szempárt, nem ismerem ezt az élettelen arcot, mintha nem is hozzám tartozna, semmi köze sem lenne ahhoz az Evan Rosierhez, akit megszoktam. Talán az első este után lehettem ennyire atomjaira hullott kuszaság, talán a görcsös tusolásnál, az ezredszeri szájöblítésnél, talán az első rá következő reggelen rémképektől kísértetten, kimerülten.
De ez… a szövetekbe burkolózott farkas-kór, ez… Elviselhetetlenné tesz minden pillanatot. Hetek vannak hátra a teliholdig, hetekre vagyok még tőle, mégis riadtan kapom tekintetem minden fénystráfra, mely felszántja bőrömet. Majd ez is elmúlik, gondolom ostobán, és zavartan fordulok az utca felé, tekintetemmel tájékozódási pont után kutatok. Megszoktam már, hogy idegen számomra a muglivilág, minden kereszteződés, zebra és zsúfolt útszakasz rejtélyes. Farzsebembe túrva előhalászom a levélből letépett csücsköt, oda kapartam a találkozási pont nevét és címét, hunyorítva igyekszem kibetűzni. Nem emlékeztem teljesen a levél tartamára, valamit írt az apjáról, kérdései voltak, a név ismerősnek tűnt, de csak futólag szaladtam át rajta, és görcsösen kapaszkodtam meg a gondolatban, hogy néhány órára kiszakadhatok ebből az undorító körforgásból. Még a saját érzéseimet sem tudtam elrendezni ezzel kapcsolatban.
Hirtelen azt érzem, nem tudom, ki vagyok, mi vagyok, mit keresek itt, ezek között az emberek között, ezen az utcán, egyáltalán ebben az egészben, amit életnek nevezünk. Végül fejemre húzom a kapucnimat, napszemüveget is teszek fel, és egyenesen a megbeszélt helyre indulok. Nem is emlékszem, mi szerepelt a levélben. Valami az apjáról. Apák. Görcsbe rándul a gyomrom. Ha a név és az apja megegyezik… Egyáltalán miért találkozom vele? Veszélyes vagyok mindenkire, akinek az útját keresztezem. Amolyan fatalista módon.
Megtalálom a hangulatos kávézót, hozzánk hasonlóan fiatalok húzódnak meg benne, felkapott hely lehet, mosolygós pincérek korcsolyáznak egyik végéből a másikra. Letörölhetetlen a jókedvük, csak a szemük csillog furcsán, fásultan. Valamelyik tekintete megakad rajtam, lehámozom a kapucnit, rögtön Dylan felé veszem az irányt.
- Egy kávét… - huppanok le mellé, csak félvállról adom le a rendelést egy felénk lépő pincérlánynak. – Vagyis kettőt, igen, legyen kettő. – Pillantásomat a lányra függesztem. Most kellene köszönni. Szótlanul bámulok rá néhány másodpercig. – Fura hely – mondom végül.
Mit is mondjak neki? Szia? Ments meg? Könyörgöm, ölj meg? Hogy kezdhet az ember normális beszélgetésekbe azok után, ami történt? Hogyan veszi fel a fonalat sorsfordító események után? Szánj meg, mert beharaptak, de ne tudj róla, mert nem mondhatom el neked...?

Tekintetem futtában letapogatja a hely steril semmilyenségét, bár valahol a csontos koponya mögött barázdált tekervények regisztrálják, hogy egy álmos délutánon tudnám értékelni a fesztelen pezsgést, ha én nem én lennék, és a világ sem lenne olyan, amilyen. Gondolatban visszatekerem az időt, elbotorkálok ebben a felelősségmentes ál-pillanatban, néhány hónappal ezelőtt elszökhettünk volna ide – és élveztük volna. Ebben biztos vagyok. Pillantásom átsiklik rakoncátlan, bájosan hullámokba verődő hajtincseire, égetően tiszta szemeire, szinte semmit sem változott, azonban pilláin szótlanul ül meg néhány kimondatlan kérdés, de amint felkönyököl, hogy tüzetesebben megvizsgáljon, bőrömön szikraként pattog el egy kellemetlen viszketés. Bohónak látszik a komolykodó arckifejezésével, ami nagyon nem illik hozzánk, mint a laminált poháralátét a bükkfa asztalokon, és hirtelen rádöbbenek, ha valami véletlen folytán el is árulnám neki az igazat, ugyanolyan tanácstalan lenne, mint én. Semmivel sem lennék előrébb. Sem hátrébb. Ugyanúgy a semmiben lebegnék.
Ajkainak találkozási pontjai közé feszített mosolyát hiányolom, tényleg rossz bőrben lehetek, ha a kérdése ilyen váratlanul és mélyre talál, vállat vonok válaszként, és megvárom a pincérnőt, aki két közel tolt asztal között próbál észrevétlenül átoldalazni egy kopott, ezüstözött tálcával tökéletes szögben tartott tenyerén. Muglik. Milyen egyszerű élete lehet! Este hazamegy, leheveredik, nem kell foglalkoznia gyógyíthatatlan betegségekkel, bestializmussal, háborúval, élete egyetlen feszített zsinegen gördül végig hibátlanul, háborítatlanul.
- Ha bárki meglátna minket itt... – jegyzem meg mellékesen, és mosolytalanul fogadom a két, jó szívvel felszolgált kávét. Ha meglátnának, sosem mosnám le magamról. Sem azt, hogy vele voltam, sem azt, hogy itt voltam.
Mélybarna, őzike szemeibe hirtelen belefutok, a tekintet ártatlansága hirtelen túl mélyre vág, szinte riadtan kapom el róla pillantásomat. A pincérnő tovább libben, várják más asztalok, más tiszteletlen vendégek, nincs ideje leragadni egyetlen bunkó tinédzsernél. Megköszönhettem volna, érzem a testtartásán, ahogyan elaraszol mellettünk, hogy legszívesebben tarkón vágna a tálcájával. Talán mégsem olyan egyszerű azon a muglizsinegen végiggördülni.
- Persze, csak keveset aludtam – hazudom szemrebbenés nélkül. Gondolataim között kétségbeesetten kutatok, és végre megtalálom a témát, amivel elvonhatom magamról a figyelmet. – Írtál valamit az apádról… nem volt időm végigolvasni rendesen, ne haragudj. Tehát mi történt? Milyen információkra bukkantál?