Nem tudom. Mármint azt, hogy mi a fenét csináljak már magammal ezen a nyomorult helyen. Iszok, dohányzok egész nap, néha egy-egy bunyó befigyel, de büntetve sem vagyok, szórakoztatva sem, gyakorlatilag nem történik soha semmi. És ettől megőrülök. Be vagyok ide zárva, mint egy istenverte börtönbe. Az utcán legalább mindig volt valami, ami miatt érezhettem bármit is. Félelmet, örömöt, bánatot, aggodalmat, izgalmat, fáradtságot, hálát, dühöt. Itt egy b@szott légy is több érzelmet kelt bennem, mint bármi más. Esküszöm, még balhé sincs, de olyan igazi. Nem érzek semmit...
Az emeleteken sétálgattam, hátha elkerülhetem az idióta diákokat és tanárokat, akik úgy nyüzsgönek az egész épületben, mint vöröshangyák a tetemen. Beszélnek, beszélnek egyfolytában, zsong az agyam tőlük. Nyomják a lényegtelen hülyeségeket, amikről azt hiszik, fontosak, miközben r0hadtul nem érdekel senkit az, amit mondanak.  Ahogy sétáltam előre a folyosón, próbáltam félrelökni az utamba kerülőket, és már kezdtem kicsit izzadni a tömegtől, amikor megláttam Hannibál professzort a falnak dőlve. Mikor odaértem, elég közel álltam meg, majd ránéztem.
- Na mi van, tanár úr? Hamar leléptél múltkor – mondom halkan. – Talán vársz valakit? Vagy te is unod már ezt a porfészket?

- Más dolgod – vigyorgok rá. – Milyen titkozatos lettél, tanár úr! – kötekedek vele kicsit. – Itt is csak azért vársz, mert valami dolgod van a fallal?
Amint ezt kimondtam, egyszer csak elég furcsa dolgokat kezdett el csinálni. Fel-alá járkált a fal előtt.
- Mondd, te mit szívtál? – kérdezek rá elkerekedett szemekkel. Majd hirtelen megjelenik egy ajtó a falon. – Aztak*rva – motyogtam magamban. Elismerősen bólintottam egyet, majd körülnéztem a folyosón, hogy mások is látták-e ezt. Senki nem járt már erre, úgyhogy nem volt kitől megkérdezni, hogy káprázik-e a szemem. – És én vajon mit szívtam?
Nem tudtam mire vélni ezt a hókuszpókuszt, amíg ki nem tárta előttem az ajtót és betessékelt.
- Nincs az az isten, hogy én oda bemenjek – jelentettem ki elég határozottan, amikor előre engedett. – Mi a sz@r ez? Hirtelen itt termett a kínzókamrád, ennyire unatkozol? És most fogod demonstrálni, amit még érkezésemkor felvázoltál? – már majdnem felnevetek, mert hát ez így enyhén irreális. Bár nem értem, hogy lehetek még szkeptikus azok után, amiket láttam eddigi „iskolás” éveim alatt... Hajrá, professzor, győzz meg, hogy bemenjek! Kéz- és lábtörést, haver!

Szemberöhögött, amikor nem akartam bemenni az előbb még nem is létező szobába.
- Mi ennyire vicces? – néztem rá felhúzott szemöldökkel, majd ingerülten válaszoltam, hogy miért nem megyek be. – Nem, Hayes, nem félek! De hülye leszek bemenni egy pár perce még fizikailag sem létező sötét kamrába. Nem mintha attól félnék, hogy megerőszakolsz vagy megkínzol. Az is lehet, hogy mindkettőt élvezném... – suttogtam a fülébe jelezve, hogy nem félelemről, hanem ösztönös elővigyázatosságról van itt szó.
- Erről a szobáról mindneki tud? Ha hamarabb szólsz róla, már rég berángattalak volna – kacsintottam rá kihívóan. Ja, dögös pasi. Az meg még vonzóbb benne, hogy nem is lenne szabad és nem is hagyja magát. Sőt az sem elhanyagolható, hogy abban a tudatban él, hogy szerelmes.
Amikor előttem bement az ajtón, majd visszafordulva rám nézett, felfogtam, hogy be kellene mennem.
- Valamiért nagyon be akarsz vinni engem abba a sötét lyukba, Evan – elvigyorodtam, majd beléptem a szobába. Amikor bezárult mögöttünk az ajtó, hátrafordultam a zajra. Nyugi, Cat, mit árthatna Hannibál professzor...

- Minden nap? Akkor már meg is van az új játékom – súgtam oda neki kéjesen. Bár eléggé úgy tűnik, hogy a kedves igazán sármos professzor urat elvesztettük. Nem azt mondom, hogy számomra is lehetetlen lenne elcsábítani, de szinte nem is ezen a világon van. És mégis van benne valami, ami miatt nem untatott még halálra. Például most is vigyorog, miközben verbálisan folyamatosan elutasít. De legalább csak az agya utasít el. Elméletileg...
- Legalább most szóltál. Így talán nem vágom le semmidet – vigyorgok még mindig. Kezd érdekelni ez a játszadozás.
Kissé kétkedve tehát, de bementem. Azzal a lendülettel be is csapódott mögöttem az ajtó. Mint egy horrorfilmben. Izgi... Ja nem.
- Minek zártad be, ha nem akarsz tőlem semmit? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel, kétkedő mosollyal. - Mi az, hogy milyen napom volt? – ez most komoly? – Na jó, nézd... Hayes... Úgy látom, két lehetőség maradt. Nekem esel, vagy azt várod, hogy ha már így hátradőltél, én mászom rád. De! – egész közel mentem hozzá. – Te nem vagy ilyen egyszerű... Valamiben mesterkedsz, és nem szeretem, ha mesterkednek a közelemben. Úgyhogy tessék, itt vagyok, vagy teszel valamit, vagy nyisd ki azt a rohadt ajtót és engedj ki! – nem, nem vagyok klausztrofóbiás, csak nem bízom ebben a f@sziban.

Tudjátok, mit csinált? Evan Hayes egy idegesítő, szőrszálhasogató, kiborító kis seggfej. Szórakozik velem. De nem a jóféle módon. Saját magát szórakoztatja. De ugyan miért szórakozás neki, ha felhúz és bedühödök? Nem hinném, hogy azt akarná elérni. Ha pedig igen, akkor miért?? Tuti, hogy mesterkedik valamiben. Tuti, hogy forral valamit. De miért pont én, miért pont velem?
- Hayes, mi a tetves fenét akarsz tőlem? – kiáltok rá, miután hidegen, objektíven, kiakasztóan elmagyarázta, mit kérdezett. – Nyisd ki azt a retkes ajtót vagy kitöröm! Nem érdekel a hülye dumád! Nincs türelmem ehhez a piti kis játszadozáshoz! – már igazán kezdtem bedühödni, de csupán csak azért, mert szemétkedik velem valami oknál fogva. És velem senki se szemétkedjen!
Minderre csak annyi volt a reakciója, hogy elismételte azt a dühítően egyszerű és közhelyes kérdését, amit már sokadjára tett fel, mióta bent vagyunk ebben a szobában. Oké, taktikát váltunk. Belemegyek a kis játékába. Akkor majd mit szól hozzá?
- Na jó. Ha ez valami pszichológiai vallatás, akkor semmit sem fogsz megtudni tőlem, Hannibál professzor! Én speciel leszarom, hogy milyen napom van, és neked is ezt kéne tenned. Több tíz diák van még, akit csesztethetsz rajtam kívül az ilyen hülyeségekkel. De tudod mit? Elmondom, milyen napom volt – egy feltétellel: ha elmondom, megcsókolsz – na erre mit lépsz, faszikám?

- Azt szidok, amit akarok! Engedj ki! – reagáltam ingerülten. Nekem csak ne mutogassa az ujját. Kezdett elborulni az agyam. Éreztem, ahogy átjárta testemet a meleg. Nem akartalak bántani, Hayes, de ha így folytatod, nem fogok tudni mit tenni. Remélem, ezt te is felfogtad.
- Hayes... – motyogtam beteg vigyora után. A kezeim egyre csak forrósodtak, a hátam borsózni kezdett. – Ne tedd ezt – nagyot nyeltem, mert tudtam, hogy nemsokára elszabadul a pokol, ha nem hagyja abba ezt és nem enged ki. És esze ágában sem volt ezt tenni. Sőt mi több, tovább szórakozott velem. Semmibe vette még azt is, hogy tettem egy próbát a hülye játékára.
Azt mondta, ha elmesélem a napomat, elenged. Na persze, hagyjuk már. Elég nyilvánvaló volt számomra is, hogy valami más van a háttérben. Felmerült bennem, de nem hittem el, hogy szándéksoan akar felhúzni.
- Evan, ennyire nem szereted a nyomorult kis életed? – provokáltam én is. És fel tudtam volna sorolni csak azt a pár dolgot is, amit én láttam az életéből, és azok alapján nem mondanám, hogy boldog ember volt. Na de az utolsó mondata, aztán a gesztusa teljesen kihúzta a gyufát. Hatalmasat csaptam az arcára forró tenyeremmel. – Te hülye fasz! – kiáltottam rá dühtől elöntve. – Körülbelül fél perced van kinyitni azt a kibaszott ajtót és elmenekülni, különben itt fogsz megégni – sziszegtem összeszorított fogakkal. Kezdtem elveszíteni a kontrollt egyre forrósodó és már füstölni kezdő testem fölött, és a legrosszabb az volt, hogy mindennek tudatában voltam. A baj csak az volt ezzel, hogy minél inkább urrá lett rajtam a tűz, annál jobban rettegtem attól, amire képes voltam, teljes kontroll nélkül, és általában ez volt az egyik dolog, ami pánikrohamokhoz vezetett. Nem fétlem attól, hogy megerőszakol, mert egyértelmű volt, hogy hozzám sem akar érni, így hát maradt a másik verzió: bántani fogom azért, mert ez a hülye pöcs kiprovokálta magának. Nem akartam bántani, de tudtam, hogy ez fog következni, és ezt nem bírta elviselni a tudatom és a lelkem. Nem voltam berúgva, úgyhogy teljesen biztosra vehető volt, hogy itt lángok lesznek, aztán pedig ki fogok hűlni, mint átlalában ilyen esetekben, és ismét egy szörnyű éjszaka előtt állok. Ettől iszonyatosan rettegtem, és emiatt felgyorsult a kontrollvesztés is. – Menekülj – suttogtam a tekintetébe bámulva, amikor szemeim elkezdtek elvörösödni és apró szikrák kezdtek táncolni a karomon végig.

Még néhány percig tovább játszotta a hülyét, aztán láthatóan rácsodálkozott arra, amit megjósoltam. Istenem, szét tudnám verni a hülye fejét egy seprűvel. Idióta! Most viseld a következményeit! Hát...jól megmondtam... Az lett a következmények viseléséből, hogy nyakon öntött egy adag jéghideg vízzel.
- A rohadt életbe! – üvöltöttem fel, aztán újra arcon ütöttem, aztán be is húztam egyet neki meg a mellkasát is megmasszírozta az öklöm, majd többször is hátrább löktem. – Te szemét barom! Azt hiszed, ez vicces? Azt hiszed?! Az életünkkel játszol, te gyökér! Jól szórakozol? Hm?!
A víz csak mintha még jobban felélénkítette volna a lángokat. De persze nem a víz volt, csak a bennem tomboló indulat, düh és félelem. Már egész szép kis lángocskák táncikáltak a végtagjaimon. Körülöttem izzott a levegő, égtem, miközben víz csöpögött a fejemről. Ez a retardált meg azt mondta, uralkodjak magamon.
- Aaaaaaah! – nyögtem fel összeszorított fogakkal, eszméletlenül dühösen. És azért voltam rá dühös, mert ezt tette velem. Mert kényszerített arra, hogy megint elveszítsem a fejem. És még egyszer azzal „biztatott”, hogy képes vagyok uralni a betegségemet. Te tényleg ennyire nem érted? Csalódtam benned, Hayes... És nem szeretek csalódni.
Szerencséje volt, hogy egy kicsivel arrébb löktem. Hátat fordítottam neki, és amikor már egész testemből lángok csaptak fel, mindkét kézfejemet felemeltem és a zárt ajtóra hatalmas csattanással érkeztek meg a hatalmas tűzgömbök. Tudtam, hogy nem lesz vége, amíg el nem szállnak az érzéseim. Kénytelen voltam hagyni, hogy körülöttem minden molekula lángra lobbanjon, és a szenvedést lerövidíthettem azzal, hogy valakin vagy valamin levezetem legalább a dühöt. A valamit választottam. Pedig megérdemelte volna, hogy megperzseljem...
Néhány nagy csattanás után alábbhagytak a lángok minden irányba. Lassan elcsendesedett a sercegés is. Kirázott a hideg, átjárt a félelem, és tudtam, hogy megint át kell élnem ugyanazt a talicskányi szart, amit mindig ilyenkor. Mostanában egyre gyakrabban és egyre csak rosszabb érzés. Csöpögött a víz a hajamból, remegni kezdtek a kezeim, a lábaim, majd a vállaim, a lapockáim és szépen lassan az egész testem.
- Baszódj meg, Hayes! – fordultam felé és kívántam neki minden jót halkan, rekedten, némi undorral az arcomon, majd reszketve visszafordultam az ajtó felé, és addig terveztem ott állni, amíg ki nem nyitja vagy el nem ájulok.