Újra itt, a Roxfort ódon falai közt. Immáron nyomai sincsenek az évzáró lakomát kettévágó támadásnak. Talán itt-ott eldeformálódott egy-egy fal, de ez sem feltűnő. A torony felé veszem utamat. A tegnapi évnyitóról hamar kivontam magam fáradtságra hivatkozva, így tényleg volt időm aludni. Ez nem marad így túl sokáig az éjszakákba nyúló gyakorlati órák miatt, illetve ehhez még jöhet pár korrepetálás is, ami szintén fárasztó, ha a legtöbb diák elsős szinten van. Félreértés ne essék, nincs semmi gondom az elsősökkel, sőt, ők még viszonylag elviselhetők, de amikor egy ötödéves jön megkérdezni, hogy a Naprendszer csillagtérképén hol is a Nap, akkor az már egy kicsit sok számomra. Nem szeretek órát tartani, meg úgy a Roxfortban lenni sem, de a kezdeti lendület mégis oda vezetett, hogy meghirdettem egy fakultatív órát. Ez tegnap kikerült a faliújságra minden klubhelyiségben. Remélem, azért eljön valaki a tanévkezdés ellenére is. Mindenki most szörnyülködik az órarendje zsúfoltságán, hogy nem tud így kviddicsezni, és hasonlók. Anno én ezt nem így fogtam fel. Sosem érdekelt semmi a tanuláson kívül. Rendszertelenül étkeztem, és alig néztem fel a könyveimből. Meg is lett az eredménye. Már ötödikben kikerülhettem ebből az iskolának nevezett, a világtól elzárt börtönből. De ez most nem rólam szól, hanem az órán résztvevő diákokról. Már mindent kiraktam, ami szükséges. Elővettem teleszkópokat, ha valaki elfelejtené elhozni a sajátját, egy kinagyított csillagtérképet, és pár darab pergamen került minden asztalra, ha esetleg valaki jegyzetelni szeretne. Egy normális órán elvárom, hogy mindenki így tegyen, de ilyenkor nem tartom magam ehhez. Nem kötelességből jöttek, hanem mert érdekli őket a dolog. Nagyapámtól öröklött, fából készült karórámra pillantok, mely háromnegyed tizenegyet mutat. A diákok még csak szállingóznak, de ez nem probléma. Negyed órával kezdés előtt teljesen normális, hogy csak a túlbuzgó diákok vannak jelen. Akik pontot szeretnének csak szerezni házuknak, azok pontosan, vagy egy kicsit késve érkeznek. Felülök a tanári asztalra, ha a már itt lévők kérdezni szeretnének, vagy beszélgetni, akkor nyugodtan kezdeményezzenek. Aki rendszeresen jár az óráimra, az már megtapasztalhatta, hogy tudok közvetlen is lenni, ha úgy ítélem meg, hogy ezt a másik megérdemli.
//A kezdőkör szeptember 15-ig tart. A későknek természetesen ez után is lehet írni.//
Vidámabban tértem vissza a Roxfortba, mint azt gondoltam volna valaha is. Részben, mert az évzáró utáni feszültségek csak még jobban felizzították bennem a tüzet az aurori hivatásom eléréséhez. Egész nyáron azon voltam, hogy minél többet gyakoroljak és előre megnézzem, a hatodéves könyveket, amikből már sokkal több fontosabb dologra lesz szükségem a RAVASZ-hoz, mint az előző években. Természetesen ezeket magammal cipeltem a Roxfortba is, azt hiszem az egy szerencsém, hogy nem nekem kell felvinnem az óriási bőröndöt a szobámba, hanem a varázslat csodái megteszik helyettem. Huhh. Nem telt rosszul az első pár nap. Mindent megtettem azért, hogy újra otthonosan érezzem itt magamat és megfogadtam Dumbledore évnyitós tanácsát: legyünk pozitívak. Nekem ezzel sosem volt gondom igazán. Az meg csak egy plussz volt, hogy megláttam a minap az Asztronómia fakultatív órát a hirdetőtáblán. Ez már alapból egy jó esély az esti kijárásra, és persze ki nem hagynám az év első legérdekesebb óráját. Minden tantárgyban meglátom a vonzást, asztronómiában is és egy pillanatot sem vesztegetek el, mert aztán tudom, megbánnám, hogy nem voltam. Felpakolva minden fontos felszereléssel indulok neki az útnak, ami a Griffendél toronyból a csillagvizsgálóig nem olyan vészes. Azért kicsit kiábrándulok ilyenkor a fiúkból, mert egyáltalán nem udvariasak és nem segítenek becipelni ezt a rakás -főleg felesleges- dolgot, úgyhogy talán útközben párat el is szórhattam. Így lépek be a terem nyitott ajtaján, és sietek végig az asztalok közötti folyosón a professzor elé. - Jó estét, professzor úr! Ömh, megmondaná, hová tehetném ezeket, kérem? - Egynél több teleszkópot is hoztam, hátha szükségem lesz rá, na meg még a kezemben akad egy kicsit vastagabb kötetű könyv is, ami nem az idei tankönyvem asztronómiából. Sosem lehet eléggé felkészülni! Kicsit sikerül meginognom, csak most ne bénázzam el, csak most ne!
Az évzáró után azt gondolta, most már tényleg minden más lesz. Aztán újabb év, újabb évnyitó, újabb Dumbledore-féle hegyibeszéd, és mindenki megpróbál úgy tenni, mintha a világon semmi sem változott volna. A tizenkét sikeres RBF-je után, most, hogy már igazából auror sem akar lenni – de végtére is mi más lehetne? –, mert a normális mérföldkövek annyira értelmetlennek tűnnek egy háború közepén, majd utána, ha kialakult az új rend, majd ha minden megváltozik, még lehet auror. Ha akar. Majd ha mindenen túl lesznek, elgondolkodik azon, hogy akar-e egyáltalán valamit. De jelenleg szűk és kényelmetlen az iskolapad. Le akarta adni szinte az összes óráját (tizenkét RAVASznak már tényleg semmi értelme nem lenne, de talán kettő is sok), de aztán győzött a megszokás. A rutin, ami azt követeli, hogy minden órán legyen ott, minden nyomorult, jelentéktelen kis szarságban teljesítsen százhúsz százalékosan… még egy órát sem adott le. És igen, amikor eljön a meghirdetett asztronómia fakultáció ideje, jóformán gondolkodás nélkül indul el a csillagvizsgáló torony felé, még gépiesen büntetőmunkára ítél két túlságosan harsány másodikost, aztán mikor meglátja a lépcsőn szanaszét heverő apróságokat, amelyekkel valaki egészen nyilvánvalóan asztronómia órára indult, némi unott ingerültséggel felszedi őket. - Jó estét, professzor – köszön Awkwardnak. Aztán tekintve, hogy mindössze egyetlen egy ember van máris jelen, és az illető az eddigi öt év tanulságai alapján pontosan úgy néz ki, mint aki képes összeszemetelni a nyamvadt törött pennáival meg pergamenfecnijeivel a lépcsőházat, nem kérdés, hogy kihez kell fordulnia. - Gondolom, ezeket te dobáltad szét – veti oda a hűvös szavakat az elhagyott holmijaival együtt McCreadynek, azaz nem, mivel a lány még mindig egy teljes Abszol úti üzlet készletével felszerelkezve ácsorog, ezért a lányhoz legközelebbi padra teszi le őket. Ha a prof nem lenne jelen, biztosan lenne még egy-két megjegyzése arról, hogy az iskolai dolgok megfelelő csomagolását és szállítását az ember általában elsőben megtanulja, ha ötéves korában mondjuk véletlenül lekéste volna a megfelelő leckét ezzel kapcsolatban. Így viszont csak vet egy megsemmisítő pillantást a griffendélesre, aztán minden tétovázás nélkül helyet foglal a teleszkópjával és jelképes méretű táskájával együtt a lehető legjobb helyen. (Az óra kezdetéig azonban még bőven van idő, úgyhogy kihajtja maga elé a Reggeli Prófétát. Sűrű nap. Még nem jutott a végére.) Ez van. Minden sejtje hánynivalóan stréber, és nagyon úgy tűnik, hogy ezen már a világon semmi sem változtathat.
Csak néhány hónappal ezelőtt történt, hogy Sev itt várt rám, az asztronómia órám után, és együtt battyogtunk le a lépcsők végtelennek tetsző útvesztőjében. Édes Istenem, mennyi minden történt azóta! A lábam, amit Dolohov kígyója megkóstolt az évzáró napján, még mindig ramaty állapotban van - Perkins gyógyító szerint még két hónapig kell kennem azzal a bűzös krémmel, hogy minden helyrejöhessen. A kötést is engedelmesen cserélem. Ettől viszont átható menta és fertőtlenítőszer szagot árasztok, valahányszor felbukkanok.
Ezúttal is felfelé sántikálok, a csillagvizsgáló irányába. Elég korán elindultam, hogy legyen időm a lépcsőn vesztegelni - a sok szétdobált cucc között. Mintha egy bolhacirkusz vonult volna el itt. A táskámat a vállamon cipelve lépek be a terembe, körbenézek, úgy fest, sikerül az elsők közt helyet választanom. - Jó estét, Tanár úr! - köszöntöm Awkwardot, majd a diáktársaimnak hozzáteszem: - Sziasztok! Azzal elsántikálok az egyik hátsó hely felé. Talán Sev is megérkezik. Fogalmam sincs, de azért jelzésértékkel lepakolom magam mellé a táskámat. Ezt a helyet Marlie-nak tartom fent. Vagy Potternek... izé, Jamesnek. Már ha bármelyikük is ugyanolyan lelkes pontgyűjtőnek mutatkozik már a tanév második napján, mint én.
Végre Roxfort, végre Roxfort... Dudolászom magamban miközben az évnyitó utáni napon frissen ébredek reggel, tanóráimat letudva veszem észre a klubhelyiségben, hogy ma lesz egy plusz óra mely igen csak felkelti az érdeklődésem. Asztronómia... Mivel mindenről tudni óhajtom hogyan működik nem is döntök máshogy, mennem kell. Bár még nem tudom mit is vigyek egy ilyen kései órára magammal, egy üres füzetet felcímkézek az óra nevével. Írni biztosan mindenhol kell, legalább azért, hogy gyakorolni is lehessen. A vacsora után lerohanok hogy összeszedjem a holmimat a szobámban, majd a tornyok felé veszem apró lépteimet. Persze azt sem hagytam ma ki, hogy apának írjak egy levelet, hogy minden rendben, sőt még arra is jutott időm az ebéd előtti kis időben, hogy egy két felsőbb évest megdobáljak vízzel telt lufival, aztán persze jött a rohanás, hogy el ne kapjanak. Csak azt tudnám, hogy Kyra merre kószál, mondjuk valószínű, hogy már alszik, ki tudja. Kopogós kis cipőimet egyre feljebb sétáltatom büszkén húzom ki magam a sok lépcső után, de aztán mint akit elvágtak összegörnyedek és levegő után kapkodok. ~Milyen hülye vagyok hogy erre edzés nélkül vállalkoztam...~szidom magam, majd ismét kihúzom a vállaimat és végül belépek a terembe, rajtam kívül már hárman vannak a Professzor urat bele nem véve. Persze szembe tűnik, hogy én vagyok itt a legkisebb, megszeppenve lépek egyet vissza az ajtóból, majd megköszörülve torkomat szólásra nyitom a számat. -Jó estét Professzor Úr. Sziasztok.-persze diák társaimnak már kicsit félszegebben köszönök, fix, hogy nem értik miért is tévedtem erre, de hát ez nem évfolyamnak hirdetett óra nem igaz?! Gyorsan magányba is burkolózom és a terem végében igyekszem helyet keresni magamnak. Úgysem igen fogok megszólalni, először felmérem a terepet, még a végén... ~Na de Kaderie, nem vagy te ilyen nyuszi...~korholom magam, így végül az első sorokba tornászom magam, hiszen tanulni vágyom. Célom kijátszani a halált majd az anyu miatt, szóval így kezdődik minden. -Kérem, Professzor, mi lesz az óra témája?-nyitom is kis számat a füzetemmel együtt, majd ha reakciót kapok a címet fel is kanyarintom az első lap közepére.
Ha belegondolok, hogy egy karnyújtásnyira voltam attól, hogy az apám ne engedjen vissza a Roxfortba, és én még képes voltam olyan mélyre süllyedni, hogy szó szerint könyörögjek neki, még most is elfog a tömény undor, amikor megpillantom a tüköréképemet, ami az ablakból néz rám vissza, tökéletesen érdektelen arccal. Apám ugyanis a siralmas RBF eredményeim után újfent megpedzette a témát, hogy mi van akkor ha tényleg kvibli vagyok, és csak egy végzetes félreértés nyomán kaptam levelet a Roxfortba, amit mondjuk a szomszéd kúriában lakó kölyöknek címeztek. Meg amúgy sincs semmi értelme itt elvesztegetnem két értékes évet az életemből, és helyette egész nyugodtan gyakorolhatnám otthon, hogy hogyan legyek termékeny az év minden napján, vagy hogyan varrjak zipzárt a számra, mert látszólag itt ilyesmivel nem foglalkoznak. Tulajodnképpen sohasem tudtam volna meggyőzni az apámat, legalábbis szép szavakkal, és kigondolt érvekkel biztos nem. Egyetlen fegyverem mindig is az volt, hogy az agyára megyek, de még ezzel szemben is immunissá vált. Szóval valószínűleg most otthon unatkoznék ilyen rémesen, ha a nyári szünet utolsó napján nem állít be Barty Crouch és három jól megtermett dementor és viszik el gúzsba kötve azt az idiótát. Mármint az idősebbik Croch-ra és a családunk fiatalabbik idiótájára gondolok most. Kifújom a füstöt és kipöcklöm a cigit az ablakon, aztán megindulok felfele a csillagvizsgáló torony felé. Felszerelés nélkül, zsebre tett kézzel, álmos, réveteg arccal. Azt sem tudnám, hogy milyen óra van éppen, ha nem találkoztam volna útközben McGalgonnyal, aki szó szerint megfenyegetett, hogy járnom kell legalább Asztrológia órára, mert abból valahogy sikerült egy RBF-et szereznem. Én sem tudom, hogy hogy sikerült, még csak vissza sem tudok emlékezni arra a napra, de biztos, hogy be volt szívva Awkward, különben rájött volna, hogy még a tantárgy nevét sem tudom helyesen leírni, de hát már azért érdemes volt eljönni, hogy leolvassam a terem ajtajáról. Asztrológia - asztronómia, most mi a különbség egyáltalán? Mindenféle kopogás nélkül lököm be magam előtt az ajtót és körüljáratom a tekintetemet. Nem mintha keresnék valakit, inkább próbálom felmérni, hogy melyik az a hely, amit mindenképp el kell kerülnöm. Így első bliccre tele van minden stréberekkel, mint például Evans vagy McCready, arról a túlbuzgó első éves formáról ne is beszéljünk inkább. Szóval fogalmam sincs, hogy mi a francot keresek itt, és ki is somfordálnék az ajtón, mielőtt még túl nagy feltűnést keltenék, de aztán eszembe jut az apám, és már csak valami dacos önigazolásból inkább mégis beljebb lépek. - Üdv – biccentek a tanár felé, a többieket még csak köszönésre sem méltatom, megcélzom magamnak a leghátsó sort stílszerűen, de közben megcsapja az orromat a bergamott kesernyés illata. HIrtelen torpanok meg, és fordulok a széttárt Próféta felé, olyan arckifejezéssel, mint aki rögtön elhányja magát. Némi habozás után ráülök a pad tetejére, és egy mozdulattal lehúzom a kettőnk között falként terpeszkedő újságot, kényszerítve Juniort, hogy rámnézzen, és egészen közel hajolok hozzá. - Gratulálnál a nevemben annak a szarzsák apádnak? - olyan halkan sziszegek, hogy mások nem nagyon hallhatják, bár itt még a falnak is füle van. Beharapom alsó ajkamat, és egy pillanatig habozok. Nem igazán gondoltam át, hogy mit is mondhatnék, vagy egyáltalán miért vettem a fáradságot, hogy leálljak vele itt mindenki szeme láttára, de egyszerűen nem voltam képes visszafogni magamat. Megesik néha. - Csak azt nem értem, hogy nem jutott még eszébe a saját háza-táján kutatkodni kicsit?
Asztronómia órán – avagy bármi, csak tereljük a figyelmünket
Az évzáró óta teljes letargiában voltam. Az a veszteség még most is úgy élt bennem, mintha az imént történne, és egyáltalán nem kellemes az érzés, amikor tudod, hogy tehettél volna valamit, de megkéstél, leblokkoltál. Első éves aurorképzésem kapcsán sosem gondoltam volna, hogy még a végzés előtt ilyen hirtelen éles helyzetben találom magam, ahonnét nagyszájú és főképp meggondolatlan kölköket menekíthetek, noha alig pár évvel utasítottam csak őket magam mögé. Az, hogy betörtek az iskolába, csak azt jelentette számomra, hogy apámnak igaza van: egyelőre még otthon lennék a leginkább biztonságban, ráadásnak a vérárulók listáján szerepeltünk. Fincsi sors… vicceltem, a fene se enne belőle, ha egy kis esze van. Megtörten, beesett, karikás tekintettel olvastam el a hirdetést, amit megpillantottam a faliújságon. Mint valami idióta, bokszoltam a levegőbe, diadalittasan: igen, ez kell nekem, erre van szükségem. Részt venni az életben, és terelni a figyelmem a nyár eseményeiről, különben megbuggyanok – a szemem láttára halt meg egy diák, basszus! Életemben először láttam… mindegy, nem szabad ezen tovább gyötörnöm magam, különben a végén még kényszerpihenésre helyeznek ki. Muszáj összeszednem magam, a lurkók kedvéért, az ő érdekük, hogy összeszedett legyek és a munkámra koncentráljak, hogy több ilyen ne fordulhasson elő.
A meghirdetett időponttól kicsit késve, kábé két perccel az egykori asztronómia tanárom után érkezem, saját teleszkóppal és térképpel. Arcomra fáradt mosolyt ültetek, véletlenül se lássa rajtam, hogy pocsékul vagyok. - Jó estét! – köszöntöttem, a tisztelet megadása kijárt alapból. Fogtam magam, és igyekeztem ismerős arcokhoz csapódni, lehetőleg feltűnésmentesen. Nem baj, ha van itt egy auror, de azért nem szeretnék feszengést emiatt. Nem eszem embert reggelire, na, azért a kannibalizmusig nem fajultam. - Lil, nem baj? – kérdeztem tőle halkan, mikor beültem mögé. – Hogy vannak a többiek?
Mióta élek, ha felnézek az égre, nem látok sohase többet amorf fényfoltoknál. Az egész csillagtudomány mindig is humbugnak tűnt. Nem volt mindig így, valahol második évvégén kellett még Awkward professzor elődjének csillagtérképet rajzolnunk, azt hiszem, ott volt valahol a törés. Persze ehhez hozzájön, hogy nem vagyok túl jó megfigyelő, de ugye – ha minden igaz, ha a Föld tényleg kerek, ha a csillagok tényleg fényévmilliókra lévő izzó gázgömbök, amik mind a maguk pályáján mozognak – ott van az is, hogy az egész eleve mozog. Nem tudom, pontosan milyen tempóban. Felteszem, lassan. Mármint tényleg elég lassan. Tehát nem életszerű, hogy két égre nézés között teljesen megváltozzon a boltozat ábrája, én mégis azt mondom, hogy nem találtam meg sose kétszer ugyanazt a csillagot, így aztán elég nehéz volt a csillagtérkép felskiccelése. Két fényes pontot sikerült a régi házifeladatom keretén belül lokalizálnom és papírra vetnem, azóta üres óráimban arra próbálok rájönni, hogy az vajon nem ugyanaz a csillag volt-e, csak épp másik helyen? Szívem szerint már rég feladtam volna ezt a tárgyat. Vagy, ha őszinték akarunk lenni, már tényleg fel is adtam, csak amíg anyámnak doktorátusa van asztronómiából, legalább miatta fenn kell tartanom a látszatot, hogy nekem ebben még van jövőm. Valami ilyesmi gondolat vitt fel a csillagvizsgáló torony lépcsőjén is. Vagy a lábaim. Nézőpont kérdése. Álmos voltam, fáztam, és a távcsövemet is valahogy elállítottam - már évekkel ezelőtt - és a világért sem ment visszakalibrálni, homályos fénypöttyöket láttam, valahányszor belenéztem. A hajamba túrtam. Megálltam a terem ajtaja előtt. Óvatosan felmértem a terepet. Awkward úgy ült a tanári asztalon, ahogy arra családneve predesztinálta. McCready-nek már a látványától valami baljós gyomorgörcs kapott el. Egy pillanatig az auror-t figyeltem, ahogy valamit Evans-szel diskurált, aztán és mielőtt még jobban szemügyre vettem volna, hogy kurvulnak el a szorgalom utcasarkán a háztársaim, rájöttem, hogy milyen rohadtul nincs kedvem ehhez az egészhez. - Bocsánat, én csak… asszem eltévedtem. – morogtam kedvetlenül, aztán mielőtt bárki hozzám szólt volna, sarkon fordultam és elsétáltam onnan.
Órakezdés előtt vagyunk öt perccel, és a tantárgyhoz mérten meg vagyok elégedve a létszámmal. Ha valaki véletlen késve fut be, akkor azzal sincs baj, én már örülök, hogy gondolt az órámra. Udvariasan köszönök mindenkinek, egyeseknek még egy mosolyt is eresztek. Van egy pár ember, akire nem számítottam, azonban a legnagyobb meglepetést mégis Evangeline okozza. Mivel már nem diák, kicsit furcsállom a megjelenését egy fakultatív tanórán, de nem ellenzem, sőt, még örülök is neki. Megdöbbenésemből azonban egy valószínűleg elsős lány kérdése húz ki, de ebben nem vagyok biztos. lehet, hogy csak hátul ült eddig órákon. - Föld-típusú bolygók holdjai - mondom neki el a címet, majd tovább figyelem az érkezőket, és kis idő múlva ismét szépen faragott karórámra pillantok. Úgy ítélem meg, hogy elkezdem az órát. Kicsivel múlt ugyanis tizenegy óra. - Jó estét kívánok! Nagy szeretettel üdvözlök mindenkit az év első fakultatív óráján. Köszönöm, hogy ennyien megtisztelnek azzal, hogy eljöttek. - darálom a szokásos, unalmas sablonszöveget. - Az óra a Föld-típusú bolygók holdjairól fog szólni. Ehhez az első kérdésem az lenne, hogy ki tudná felsorolni ezeket a bolygókat, és holdjaikat? - nem gondolom, hogy ez egy egetrengetően nehéz kérdés lenne. A naptól számított első négy bolygót kell felsorolni, és összesen három holdat. Körülnézek, s amennyiben jelentkezik valaki, azt felszólítom. Helyes válaszért három pont jár, de ha véletlen nem jelentkezik senki, akkor én mondom el, hogy a mai órán a Merkúrról, Vénuszról, Földről, és Marsról, jobban mondva ezek holdjairól fogunk beszélni. Az előbb említettek közül az első kettő ugye nem rendelkezik saját holddal, ezért csak a Holddal, Phobossal és Deimossal foglalkozunk. Még mindig az asztalon ülök, mikor valaki megszólal az ajtóban. Odafordulok, és megpillantom Mr. Mulcibert. Különösebben nem jó a tárgyból, de itt van, és még ha el is tévedett, amennyiben nincs dolga, ide is beülhetne. Jó estét, önnek! Semmi sem történt, de ha ideje engedi, csatlakozzon hozzánk. - megeresztek felé egy kedves mosolyt, ami tényleg annak látszik, de mindketten tudhatjuk, hogy ezt csak a látszat miatt tettem. Ha bejön, és helyet foglal, vagy ha elmegy, akkor is folytatom az órát. Az alapokkal akkor már tisztában vagyunk, így jöhet a második lépés. -A holdak ugyebár olyan égitestek, melyek nem rendelkeznek önálló fénnyel, és egy bolygó körüli pályán keringenek. Az előbb elhangzott, hogy Földünknek egy darab holdja van, melynek neve nem túl bonyolult. Na mármost, mit kell tudni a Holdról? A római mitológiában Lunáról, az éjszakai fény istennőjéről nevezték el. Felszínén kisebb-nagyobb kráterek láthatók, illetve sötét területek. Ezeket a sötét foltokat a tudósok szintén latin névvel illették, és mindegyiknek köze van a vizekhez, mocsarakhoz. - próbálok nem túl sokat beszélni egyhuzamban, ezért beiktatok egy kérdést is. - Van valakinek ötlete, hogyan alakultak ki a kráterek? - van egy olyan érzésem, hogy Phobosra és Deimosra nem marad időnk, vagy csak néhol említve őket.
//A második körbe október 1-ig van lehetőség írni, és nagy szeretettel várom a kedves későket is.//
Merev arccal hagyja, hogy Selwyn összegyűrje az újságját, bár minden OCD-vel átitatott kis sejtje sír odabenn. Ez nem volt váratlan: már akkor tudta, hogy lesz egy ilyen beszélgetésük, amikor lekapcsolták a bátyját, sőt… talán várta is. De amikor végül tényleg meghallja azt a szisszenést, csak azt érzi, hogy sűrűsödik odabenn az a feketeség, amin mindenáron próbál úrrá lenni a nap minden percében, hogy ember maradjon. És Selwyn valahányszor besétál a képbe az idegbeteg bambiszemeivel, felrúgja ezt az igyekezetetet. Gúnyosan és önkínzó gyűlölettel simít fel a tekintete a majdnem szemmagasságba tett combokon, ha már így ideült elé az asztalra. Tényleg bele kéne markolni a hajába, és beleverni a fejét a padba. És most közel van, nagyon közel, gyakorlatilag az arcába mászik, meg tudná számolni az anyajegyeket vagy szeplőket vagy mi a faszomokat a márványbőrén, a millió szempilláját, a pici ereket a szemfehérjében, a cirmokat az íriszében, a száraz barázdákat az elfehéredő ajkán, vagy… Csak a pillantásán látszik, hogy kontrollproblémákkal küzd, mikor kényszeríti magát, hogy visszanézzen a szemébe. A hangja tökéletesen hideg és higgadt. - Hát itt az én egyszemélyes rögtönítélő bíróságom – mordul, a szavak szinte megfagynak a levegőben. A padra dobja az összegyűrt Prófétát. – Tudod, lenne jövőd a minisztériumban, apám pont ilyeneket keres. Múltkor viszont még a Sötét Oldallal gyanúsítottál meg, ma már az apám ügynöke vagyok, aztán megint halálfaló… a résuméden azért még dolgoznod kell. Ez az ideológiai bizonytalanság nem lesz pluszpont. Annyira könnyen átterelhetné a témát Selwyn szarzsák apjára. A házkutatások és letartóztatások előnyei. Gyakorlatilag minden mocskot tud azokról az iskolatársairól, akik szerepelnek a Sr.-féle sötét családok jegyzékében. Általában olyan dolgokat, amikre kurvára nem volt kíváncsi. Könnyen mondhatna olyan, ami garantáltan kibaszottul fájna, mert nehezen tudja elképzelni, hogy épp vele akarná megbeszélni a családi szennyest. De túl könnyű lenne. És egyébként sem ez a megfelelő hely és idő a kisded játékaikra. Úgyhogy elereszti a füle mellett a másik megjegyzést, csak egy kissé izzik jobban a szemében az indulat, csak egy kicsit lesz sápadtabb. Lerágott csont. - Gratulálnék neki – hajtja félre a fejét aljasul, és gúnyosan elmosolyodik –, de félek, hogy sértésnek venné. Eredetileg csak tejért ment le, azért volt hálóruhában… A tehetségtelenség valami családi hagyomány nálatok? – Nem talált. Selwyn bátyja egyáltalán nem tehetségtelen. Ellenkezőleg. Vagy legalábbis: nem volt tehetségtelen. Más az, ami az Azkaban után megmarad belőle… mert a Nagyúr nem fogja hagyni ott rohadni az övéit. Ebben egész biztos. Csak idő kérdése. És ezt ennek az őzikeszemű picsának is megmondaná, ha képes lett volna valami kevésbé kurva szar alkalmat találni erre a beszélgetésre. - Látszik, hogy az öregemen is fog az idő: téged már be se vitt. Nagyon meggyőző lehettél a kihallgatáson. – Egyáltalán nem úgy mondja, mint aki ismeri az apja-féle „világos” rohadékok módszereit, meg mint aki akár bele is nézhetett a jegyzőkönyvbe, ha történetesen akart. Áh, dehogy. Pedig blöfföl. De ismeri az apját. Ha valakinek a másodunokatestvére csak ránézett a Sötét Oldalra, az már bőven elég indok, hogy az újszülötteket is kihallgassák, és elég egy nyelvbotlás a hivatali túlkapáshoz. És Selwyn stílusát ismerve… csoda, hogy nem a Szent Mungóban kezdte a szemesztert. Az órájára pillant, aztán még egy pont azelőtt, hogy Awkward elkezdené az órát, parancsolóan kihúzza a maga melletti széket. - Tedd le magad – utasítja fojtott hangon –, hacsak nem akarsz máris büntetőmunkát. – A hangszínéhez és szenvtelenül gúnyos arckifejezéséhez egyáltalán nem illő, csupa indulat mozdulattal elé lök egy darab pergament, pennát, tintát. Küzd a késztetéssel, hogy olyan messzire húzódjon tőle, mintha fertőzne. Mert fertőz. Az ép elméjét fertőzi. – És nyugodtan folytasd a vinnyogást írásban, majd óra után foglalkozom vele. Ugye azóta megnézted már a szótárban, mi az az óra?
… és a többiek
Awkwardra szegezi a tekintetét, mintha a világon semmi nem lenne olyan érdekes, mint ez a kezdő szintű konzultáció, pedig az igazság az, hogy még ő is teljesen képtelen koncentrálni. Így mondjuk legalább hagyja érvényesülni a többieket is, mert őszintén szólva csak akkor fogja fel, hogy az arcátlanul fiatal prof feltett egy kérdést, amikor már a válasz is elhangzott. Mulciber futó látogatásán halkan felhorkant (és körülbelül ekkor, mikor hátrapillant, veszi észre azt is, hogy az egyik aurorcsaj is itt van az órán, amit legfinomabban szólva sem tud hova tenni, elvégre nem túl valószínű, hogy a teleszkópok hirtelen rájuk támadnának az első adandó alkalommal). Úgyhogy a második kérdésre már jóformán azelőtt jelentkezik, hogy a prof egyáltalán a kérdést befejezte volna, és amennyiben felszólítják, unott természetességgel közli, hogy aszteroidák és meteoritok becsapódásából, hátha akkor kicsit turbóbb üzemmódba kapcsolnak, mert nagyon kéne, hogy ez az óra legalább úgy nagyjából képes legyen lekötni a figyelmét.
Néma, elgyötört sóhajjal gyűrögetem a Flitwick apró, kerek betűivel telerótt pergament az asztronómia torony aljában. Mindegy, hogy önhibámon kívül, de gyűlöletes dolognak találom a késést – diákok vagyunk, lehet, hogy az életünk nem tökéletes, és közel sem fenékig tejfel, de azért egyikünk sem mondhatja, hogy túl sok figyelemelterelés érné a Roxfort falai között – legalábbis azokat, akiknek az én látásmódom szerint mind az esze, mind a gerince a helyén van, és még a prioritásaival sincsenek nagy gondok. Jobbára hiszek abban, hogy csak az képes elkésni egy tanóráról, aki nem igyekszik eléggé, hogy odaérjen. Attól tartok, most én is felcsapok a késők garmadájához – valaki kis híján fellök, ahogy szaladva suhan el mellettem a lépcsők felé, én pedig csak elhúzom a számat. Most már ugyancsak mindegy, nem…?
Hűvös ráérősséggel szedem hát a lépcsőket, semmi okom arra, hogy egy bölénycsorda patáinak zűrzavarát idézzem fel a sötétség első óráiban, pláne nem egymagam. Igaz, valaki elrohan mellettem lefele tartva, amíg én tekintetemet a torony ajtajára szegezve egy kicsit mégis megszaporázom a lépteimet, de egy futó pillanatnyi értetlenségen túl ennek sem adózok a kelleténél több figyelemmel. Tőlem telhetően halkan osonok be a többiek háta mögött, és a torony körbe futó, fodrozott korlátját jobbról kerülve meg osonok előre, Awkward professzor felé. Nem szeretek ajtóstul a házba rontani, ezért megvárom, amíg a mondandójában kis szünet áll be, vagy kérdést tesz fel, és csak sietősen a kezébe nyomom a papirosomat egy - Jó estét, és elnézést kérek, professzor úr – kíséretében. A pergamen úgyis pontosan jelzi késésem okát, miszerint Flitwick professzor irodájában, McGalagony professzor társaságában igyekeztünk épp a helyére tenni az órarendem hajmeresztő pontatlanságait, hogy lehetőleg eleget tudjak tenni csapatkapitányi teendőimnek is. Mindezzel azonban nem szeretném a kelleténél tovább feltartani a tanórát.
Következő mozdulataimmal máris kapom magam elé a táskám, elfoglalom a hozzám legközelebb eső szabad helyet, függetlenül attól, milyen kívánatos, vagy épp számomra nem kívánatos diáktársaimhoz esik az közel, és igyekszem a lehető leghamarabb felvenni az óra fonalát, hogy eljussak mondjuk a jegyzetelés lehetőségéig is.
Nem nehéz meglfeledkeznm arról, hogy itt mindjárt egy óra kezdődk, és hogy határozottan nem vagyunk egyedül. Talán az is a mázlija most Juniornak, hogy azért valahol a lelkem mélyén tekintettel vagyok arra, hogy ne mások előtt essek neki tízkarommal. Szinte érzem, ahogy végighordozza rajtam a tekintetét, és ettől egy hosszú pillanataig zavarba jövök, és legalább a lábamat próbálom összezárni. De nem hátrálok meg, viszonylagos türelemmel várom meg, hogy végre a szemembe nézzen. Próbálom nem felvenni azt, amit mond, nem akarom, hogy elterelje a figyelmemet a baszogatásaival, jószokásához híven, de azt hiszem, a szilárd elhatározásnál itt jóval többre van szükség. - Talán könnyebben tudnék ítélkezni fölötted, ha nem lennél egy gerinctelen, alattomos féreg, aki oda simul, ahonnan éppen több simogatást remél – hangom ugyanolyan csendes, mint eddig, de egyre türelmetlenebb. - Igazad van, és remélem, hogy sohasem leszek olyan szánalmas, hogy valami mások által összetákolt, beteg ideológiáa irányítsa az életemet – érzem, hogy az ajkam megremeg az utolsó szónál, elhallgatok, de nem bírok sokáig csendben maradni, amikor újból gúnyolódni kezd. Nm is lehetne jobban elemében. - Ne szórakozz velem, ez most kibaszottul komoly – nem akartam soha ezt az arcomat mutatni, főleg nem Jr-nak, de érzem, hogy a kétségbeesés egyre inkább úrrá lesz rajtam, ahogy arra a sok rémmesére gondolok, amit az Azkabanról hallottam. Olyan hirtelen szalad át a testemen az indulat, hogy képtelen vagyok kontrollálni magam, és a cipőm már koppan is Barty sípcsontján. Amiért persze sohasem fogok bocsánatot kérni. Összepréselem az ajkaimat olyan vékonyra, amilyenre csak tudom. És próbálom kikerülni a fejembe toluló emlékeket arról a nyomorult kihallgatásról, de hála Crouchnak, már veszett a dolog. Hogy milyen élményekkel maradtam, miután idősebb Barty Crouch és a két dementor végzett velem? Még most is megborzongok, ha arra a sok szörnyű-idegbeteg, kavargó érzésre gondolok. Pedig csak álltak a szoba sarkában, és meg sem mozdultak. Nem sok tartott attól vissza, hogy a bátyám ellen tanúskodjak, vagy börtönbe juttassam az apámat és Dolohovot is. Szívességet tettem volna a világnak és saját magamat is megmentettem volna. És mit tettem helyette? Hallgattam. Mint a néma gyerek, aki még a kérdést sem érti, biztos azt hitte az idősebbik Crouch, hogy fogyatékos vagyok, és ha véletlenül megkérdezte volna a drága fiacskáját a dologról, ő sem nyilatkozott volna másképp rólam.
Óra
Észre sem veszem, amikor a hátam mögött Awkward felállt, csak bámulom pár másodpercig a felém “kínált” széket, majd egy kelletlen fintor kíséretében lekászálódok az asztalról és helyet foglalok Jr. mellett. Felvont szemöldökkel, elnyíló ajkakkal nézem, ahogy elém tolja a tintát, tollat és pergament. Tényleg úgy festhetek ki, mintha nem lenne semmihez sem közöm. Ekkor pillantok csak fel Awkwardra, aki már előre is lépett és különösen affektáló hangon nekiáll darálni az anyagot. Annyira meglepődök azon, hogy tudom, miről beszél, hogy egy pillanatra belefeledkezem az egészbe, és merev tekintettel nézek előre, egészen addig, amíg el nem hangzik egy kérdés. Amire nyilván nem tudom a választ, vagy csak nem is jut eszembe gondolkozni ezen. Csak azt nem értem, hogy másnak hogy nincs ennél fontosabb dolga annál, hogy itt ücsörögjön? Mivel legalább fele a jelenlevőknek évfolyamtársam, van róla egy kis fogalmam, hogy vajon ki lesz az, aki lecsap a következőkben a házpontokra, én meg az előttem heverő üres pergamenre összpotosítok már. Kapokodva nyitom ki a tintásüveget, és durván mártom bele nyakig a pennát, nem is csoda, ha az egész kezem sötét tintapacákkal lesz tele pár másodperccel később.
Jr.
Igaz, hogy kiszabadítja azokat a híveit, akik az Azkabanban rohadnak? Apám folyton ezt hajtogatja, de az is lehet, hogy csak túlságosan elvakultan hisz benne, hogy így lesz. Barty valószínűleg nem fog meghatódni ettől, de most vagyok annyira kétségbeesett, hogy mégis bepróbálkozzak. Girbe-gurba, alig olvasható betűimért még csak eszembe sem jut szégyenkezni. Awkardot figyelem, és várom a megfelelő pillanatot, amikor éppen valaki másra figyel, ami nem is olyan szokatlan tőle, hiszen vannak nálam érdemlegesebb arcok is itt, aztán a fejjel lefele fordítot pergament átcsúsztatom a másik térfélre, anélkül, hogy Jr. felé vetnék egy pillantást is. Igaza van, talán tényleg egyszerűbb levélben, így talán képes vagyok kontrollálni magam, és feltenni azokat a kérdéseket, amiket amúgy nem mernék.
Nem gondoltam volna soha, hogy én ide eljövök csak úgy, szerintem még apu sem hinné el ha megírnám neki, ez csak az én kis titkom marad. Egyébként is nagy érdeklődést szoktam mutatni egy egy csillagkép iránt, meg olyan békés az égbolt éjjel. A felérve persze megfogadom, hogy többet edzés nélkül ide fel nem jövök, aztán elfoglalom a helyem és még a Professzortól is megkérdezem a fakultatív óra címét, melyet miután elmond fel is írok a füzetembe. Még jönnek utánam páran de nem fordítok különösebb gondot nekik, valószínűleg én vagyok az egyedüli törpe a csapatban, így inkább még kisebbre húzom össze magam, véletlenül se szólítson fel se a tanár, se más. Amikor olyan információt hallok beleírom a füzetembe, ha pedig megjegyezhető, akkor csak csendben hallgatok. Tudnék én válaszolni de csak a föld nevű bolygókra, így azért apró kezem a magasba lendül és várom, hogy felszólítsanak. Ha ez megtörténik már fújom is a bolygókat. -Merkúr, Vénusz, Föld, és Mars. Azt hiszem.- teszem hozzá a végét halkan, majd gyorsan újra a füzetem fölé hajolok. Főleg azért hallgatok mélyen, mert a Holdon kívül nem tudok több holdat felsorolni, ennyire még nem vagyok otthon a témában, csak aput szoktam olykor olykor megkérdezni egy-két égi dologról, de mivel nem szakmabeli nem mindig tud kielégítő választ adni. Aztán mikor a professzor új kérdést tesz fel, már csak rázom a fejem, de a kérdést a kráterekről felbiggyesztem a füzetbe, hogy a választ is mögé kanyaríthassam ha valaki (a professzor) válaszol rá. Mivel úgy tűnik hogy a többiek jobban foglalkoznak egymással, mint az órával.
Leteszem a dolgokat még mielőtt valami bajt okoznék és a többiek jól kiröhögnének a túlbuzgóságom miatt. Először csak sürgök forgok, hogy rendesen eligazgassam a felszereléseket, és ekkor tekintetemet az ismerős Mardekáros fiú felé fordítom, szúrós megjegyzését pedig csak egy fintorral tudom nyugtázni először. Miután a hozzám közeli asztalra helyezte le azt a pár dolgot, odalépek értük, elveszem őket és Bartyhoz vágom: - Kössz. De nyugodtan ott is hagyhattad volna őket a folyosón. - Vágok vissza hirtelen, nem túl kedvesen és felvont szemöldökkel. Jó, igazából az álca alatt igenis hálás vagyok, hogy visszahozta őket, de egyébként meg miért mutassam ezt ki? Mindegy is, csak hülyeségeken jártatom az eszemet. Legfőképpen azért is hallgatok el, mert mellém áll egy kislány. Nem vagyok az a fajta, aki rossz példát mutat a kisebbeknek és hát szegény még csak most jön bele, most kezdődött számára az igazi élet. Ezért inkább helyet foglalok a dolgaim mellett az első sorok egyikében és a profot hallgatom, amint elkezdi az órát. Nem túl sok ismerős van itt számomra, Lily Evansnek biccentek azért egyet, mert hát ő háztárs. Egyelőre csak elbíbelődöm a jegyzetfüzetemmel és meghagyom a válaszadási lehetőséget másoknak, főleg úgy, hogy az első két kérdést szinte a figyelmemen kívül is esik. Néha hátra-hátra fordulok, főleg amikor pár késős is érkezik és egy auror, de hát engem itt már semmi sem lep meg.
Meghökkenve fordulok hátra, mikor meghallom az ismerős hangot. Eve, hát persze! Régen nem láttam már, bár ami azt illeti, a többiek mesélték, hogy visszajött. Talán ez az egyetlen ok, amiért nem kiáltok fel meglepetésemben a láttára. Elmosolyodok, hátat fordítok Awkwardnak, és fürkészve megpróbálok a lány arcáról leolvasni bármit, amit a halálfalók betörése előtt még nem láttam. Oké, nem vagyok képzett a mikromimika tettenérésében, de azt hiszem, mindkettőnknek van mesélni valója. - Hogyhogy beülsz? Te ezen a szinten már rég túl vagy, nem? - kérdem, majd amikor a többiekre kérdez, róluk is ejtek pár szót. - Jól vannak. Marlie is. A nyár nagy részében Potteréknél voltam. Neked hogy telt? - érdeklődök, fél szemmel visszapillantva Awkward felé. (Ja, Potteréknél lábadoztam, de nem akarom mindenkinek adni a szerencsétlent. Nem bírom, ha sajnálnak.)
Óra
Anno Severusszal is kitárgyaltuk párszor, most pedig még inkább érzem, mennyire igaz: a prof lehetetlenül, szemtelenül fiatal. Több figyelmet terel el, valószínűleg akaratlanul, a sármjával, mint ahány kiválót kioszt. Örülnék, ha Theia is hozzám közel ülne le, de mivel későn érkezik, nyilván nincs módja a helyek közt válogatni. Crouch és Selwyn fojtott hangú beszélgetésbe merülnek, a legőszintébben teszek rá, de rossz előérzetem van a látványuktól. Bárcsak a prof kérdései elterelnék a figyelmem, de mivel a Minchum lány válaszol, különösebben nem érzem fontosnak, hogy mozgásba lendüljek. Crouch is megereszt egy választ, nocsak, micsoda prominens férfiak gyerekei közé kerültem! Kár, hogy a miniszter dementoros akciójával nem értek egyet, Crouch papa pedig kifejezetten félelmetes. A remény lovagját nem ilyennek képzelem. Pennám hegyével a padomra kiterített pergament piszkálom. Még nem találok okot arra, hogy bármit is leírjak.
Az első kérdésem felét a fiatal lányka helyesen válaszolja meg, én pedig elmondom a hiányzó dolgokat. Ettől függetlenül persze jár majd neki a házpont. Mivel Mr. Mulciber sajnálatos módon nem ajándékozott meg bennünket hosszabban is jelenlétével, ezért inkább elkezdtem az órát. Egyszerűen imádom a Hold felületét. Órákat tudnék róla beszélni, de sajnos most ezt nem tehetem meg. Összesen másfél órát tűztem ki az órára, szóval biztosan nem lesz idő mindent végig venni. Persze, ez az én formám. Különösen sajnálom, Marsért megérné pedig tovább tartani az órát, de nem akarom, hogy a diákok másnap miattam ne teljesítsenek az órákon rendesen. - Pontosan, Mr. Crouch. Én személy szerint a meteoritok becsapódását vallom helyes válasznak ilyen téren, de a tudósok vitatkoznak arról, hogy valóban így történt-e, vagy pedig vulkánok működése miatt keletkeztek ezek a mélyedések. Mindenesetre, ez most számunkra ne okozzon fejtörést. Az előbbiekkel ellentétben a Hold felszínét holdpor, más nevén regolit fedi. Ez a bizonyos, púder finomságú por általában négy-öt méter vastag rétegben van jelen az égitesten, de akadnak területek, ahogy ez az adat tizenöt méter is lehet. Valaki meg tudja mondani, hogy a Föld melyik kontinensén található igen nagy mennyiségben regolit? - ez már öt pontos kérdés, persze aki tudja, hogy is néz ki a regolit, és járt már Ausztrália regolittal borított területein, annak ez egy könnyen megválaszolható kérdés... Nem hiszem, hogy sokan jártak volna arra. - Ugorjunk is a következő ponthoz. A holdfázisokat most kihagynám, ha nem haragszanak. Egyik kedvenc témám a Holddal kapcsolatban, és sosem végeznénk vele. Ehelyett viszont beszéljünk a Hold kérgéről, és köpenyeiről. Kérge felőlünk közel tizenkilenc, az általunk sötét oldalnak elnevezett felén pedig ötven-hatvan kilométer vastagsággal rendelkezik. Erről ennyi elég is lesz nekünk, a köpenyéről viszont részletesebben beszélnék. Ki tudja megmondani, hogy hány részt különítünk el, ha a Hold köpenyéről beszélünk? - nem elvárható, hogy ezt tudják, mert nem tananyag, szerintem viszont érdekes, mind felépítésben, mint pedig vastagságban.
//A harmadik körbe október 15-ig van lehetőség írni. A későket még mindig szívesen várom.//
Ez a nap is úgy kezdődött mint a többi. Elfelejtettem este behúzni a függönyt ezért most irritálja a szememet ez a sok fény. Pontosabban az égve hagyott lámpa. Hunyorítva pillantok a plafonra, egy pillanatra, majd nagy sóhajtás közepette felültem és a szememet kezdtem el dörzsölgetni. Valamiért olyan érzésem van, mintha el lennék késve valahonnan. Azt hiszem elég sokat aludtam. Csigatempóban beleléptem a papucsomban és felálltam. Pontosabban akartam volna. Mert hirtelen vissza huppantam az ágyra, szédülésemből kiindulva. Nálam ez is mindennapi. A fáradságtól gyakran kezdek el szédülni, ami elég hamar el is múlik. Most is így volt. Pár perc alatt már semmi bajom nem volt és nyugodt szívvel állhattam fel. Oda léptem a tükörhöz és az alatta lévő asztalkáról felkaptam egy fésűt és rendbe tettem a hajamat. Egy egyszerű fekete csattal feltűztem a hajamat, hogy azért mégse lógjon a szemembe. A nyakamba tettem az egyik kedvenc gyöngysoromat és felkaptam magamra egy egyszerű ,fekete, combközépig érő, a vonalú egybe ruhát, fönt egy kicsit nagyobb kivágással. Tudom ,hogy egyenruha is van de én nem igazán rajongok azért. Néhány tanártól már fejmosást is kaptam érte. Viszont nem csak én, nem hordok azt. Rajtam kívül is vannak olyan diákok. Az apró táskámban már minden megvan aminek benne kell lennie. A vállamra vettem és elindultam, egyenesen ki a szobámból, közben belelépve egy egyszerű, fekete, magassarkúba.
Óra Hamarosan odaértem az egyik teremhez. Ha jól tudom most odabent asztronómia óra van. Nem igazán tudok sokat az ezzel kapcsolatos dolgokról. Épp ezért találom izgalmasnak, hogy bemenjek oda és tanuljak róla egy kicsit. Gyengéden kopogtam az ajtón és nyugodtan benyitottam. Awkward tanárúra-t pillantottam meg. Még csak párszor találkoztam vele, épp ezért nem is igazán ismerem és nem tudom, hogy tanít. Kicsit talán félek is tőle.Remegve csuktam be magam után az ajtón és mereven állva, a földet bámulva, mentegetőztem. -Ne haragudjon a késésért. Elaludtam... húzom kicsit össze magam de még mindig remegek. Nem szoktam elkésni sehonnan sem. Gondolom a tanárok is megszokták, hogy mindenhol időben ott vagyok. Ennél rosszabb már nem is lehetne..Talán rosszul tettem, hogy bejöttem ide.
Sosem hittem volna, hogy tudok válaszolni még alig tanulatlanul egy-két kérdésre. Aztán a professzor újabb kérésére megint csak magasba lendül a kezem, bár nem értem miért. - A Föld esetében pl. Ausztrália jelentős területein több tíz méter vastag regolit réteg van, illetve egyes égitesteken Hold, Mars, Vénusz, Titán.-motyogom a férfi szemébe nézve, majd összehúzom magam ahogy hallom az ajtó nyílását, új ember lépett be a terembe, hátra is fordulok, de közben serényen jegyzetelek a füzetembe. A professzor ismét csak kérdez, én pedig felírom a kérdést. Illetve az előbb elhangzott kis adat morzsákat is. Aztán már nyitom is a számat. -A köpeny is két részre osztható, felső köpenyre és alsó köpenyre. A felső köpeny szilárd, az alsó pedig részlegesen olvadt.-hangom tisztán cseng remélve, hogy nem mondtam butaságot! De ez majd kiderül persze ha a Professzor rábólint a válaszra le is írom. Milyen jó, hogy kicsit átböngésztem a könyveimet a vonaton idefelé jövet.
Gerinctelen? Alattomos? OPPORTUNISTA? Ő? Nem sűrűn jut el valaki oda, hogy tényleg fel tudja kúrni az agyát, de úgy tűnik, Selwynnek valami természetadta tehetsége van ehhez. Szabályosan elborul az agya a vörös ködtől, a körmei tehetetlenül a tenyerébe vájnak, vérfakasztásig, lehet, hogy most tényleg csak az óvja meg ezt a libát attól, hogy ő is beálljon a sorba, hogy ő viszont vele ellentétben nagyon is tisztában van azzal, hogy tanteremben vannak, és nincsenek egyedül. De aztán Selwyn tekintete valahogy leállítja. Hamarabb hervad le a gúnyos mosolya, minthogy a szédült tyúk sípcsonton rúgná. De csak az arca rándul meg a váratlan, áramütésszerű fájdalomtól, és az ajka préselődik össze Selwyn szájának tükörképeként, ahogy visszafojtja a szisszenést. Néhány másodpercig némán, fagyosan bámul vissza a szemeibe, aztán egy szó nélkül húzódik arrébb, hogy nehogy véletlen az ő keresetlen párosuk akassza meg a kiváló professzor munkáját.
Tanóra
Belby felbukkanásán félhangosan felhorkant. Hát persze. Neki bizonyára ez is megengedett. Sőt! Még papírja is van. Hihetetlen. És aztán még csak arra is gondja, hogy tartsa azt a távolságot, amit elvárna tőle. Mondjuk, hogy a teremben a lehető legtávolabbi pontra üljön. Ha már ennyire imád feltűnösködni az igazolt késésével, akkor miért nem mászik keresztül az összes padsoron? Persze, ő is tisztában van vele, hogy az ingerültségének köze sincs a hollóhátas csapatkapitányhoz, de ürügynek van olyan jó, mint bárki más. Az újabb, griffendéles későn már meg se lepődik. Mit várjon az ember a griffendélesektől? (Pont ugyanezért egy szemöldökránduláson kívül nem méltatta többre McCready „hálás” reakcióját sem korábban.) Az óra tovább csordogál a maga gyöngéd és lassúdad ütemében, a miniszter pici szeme fénye csak úgy ontja magából a válaszokat, láthatóan gyorsítófőzettel szokták felönteni otthon a reggeli müzlijét (te jó isten, és ez a gyerek terelő lesz az ő csapatában, terelő, egy elsős kislány), úgyhogy mikor már harmadjára lóg ki a padból, hogy válaszolhasson, részéről fel is adja, hogy jelentkezzen egyáltalán, hadd élje csak ki magát a kiscsaj. Elvégre a pontok így is, úgy is a Mardekárt illetik az aktivitásáért. A háttérbe húzódás viszont arra készteti, hogy…
Panda
… akaratlanul is arra figyeljen, hogy Selwyn még mindig ott ül mellette. Percekig nem vesz tudomást a pergamenről, mielőtt lepillantana, hogy elolvassa. Az első reakciója, hogy figyelmen kívül hagyja, vagy letagadja, hogy bármit tudni vélne a témáról. De... most komolyan, Selwyn mégis mennyire kell kétségbeessen, hogy pont őt kérdezze ilyesmiről, amikor ott az apja, pláne Dolohov... összeszorítja a száját, és végül elveszi a pennát. Végül is, Selwyn úgyis elkönyvelte már halálfalónak, és amúgy is, nem tökmindegy, mit gondol róla egy szemellenzős buta csitri? Biztos vagyok benne - írja lendületes, nyúlánk kalligráfiával a pitvarfibrilláló szívritmusra emlékeztető írás alá. Vet rá egy lopott pillantást. Tényleg kétségbeesett. Neki ugyan a legközelebbi tapasztalatai a testvéri kapcsolatról Regulustól származnak, de lehet, hogy az a griffendéles seggfej nem feltétlenül reprezentatív mintavétel. Eddig mondjuk nem tűnt fel, hogy Selwyn és a fivére olyan közeli kapcsolatban lettek volna, de hát biztos így volt, ha a lány ennyire ki van bukva. És nem a kihallgatás miatt, mint a kérdés is bizonyítja. Pedig a srác biztosan halálfaló, viseli a Jegyet. Selwynt valamiért mégis érdekli. Sajnálom - írja utána, és sokszoros sebességgel folytatja, mielőtt még félreérthetővé válna: - a bátyádat. Nem csúsztatja vissza a pergament Selwyn elé, épp csak kettejük közé löki, és nem néz rá. Majd óra után lecseszi. Majd óra után megkapja a magáét. De addig csak nyugodjon meg a hülye a felzaklató szemeivel.
Én nem akartam késni, én tényleg nem akartam késni óráról, de hát a dolgok közbeszóltak.. Siettem, ahogyan csak tudtam, mert már ott akartam lenni. Imádom a csillagokat és imádom a csillagképeket is, pont ezért néztem ki magamnak az Asztronómia órát, de hát tudjuk, hogy én.. én elkéstem. Csipkedtem magam, szedtem a lábaimat, ahogyan csak tudtam. Nem kellett volna annyit beszélgetnem Thomasszal, mert lefoglalt. A beszélgetés elején még mondtam is neki, hogy nincs sok időm, mert rohanok órára, de végül ott maradtam vele és belemerültem a beszélgetésbe. Mert épp szoba került a kviddics, hogy milyen jó terelő vagyok és látta az egyik edzésünket, bár most így visszagondolva.. Miért volt ő ott az edzésen? Miért nézett pont engem? Tuti, ha elmondanám ezt Jesse-nek, akkor felkeresné és elbeszélgetne vele, bár nem értem, hogy miért.. De azt mondta, hogy ha egy fiú zavar vagy les engem, akkor mondjam csak el neki a nevemet. Már nem volt sok vissza a teremig, alig vártam, hogy odaérjek és kinyithassam azt az ajtót. Érdekel, hogy milyen lesz az első óra, hogy a tanár kedves lesz e velem. Félek, hogy le fogja ordibálni a fejemet, hogy csúnyán fog velem beszélgetni. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy nálam van az ütő és a gurkót megütve egyenesen a fejét célozza meg, majd becsapódik. Nem hiszem, hogy ilyen bunkó lenne a tanár, nagyon reménykedem benne, hogy kedves lesz. Végre elérkezett a pillanat, amikor kinyitom az ajtót és belépnék csendben, azonban megcsúszok és elesek, amivel még nem is lenne baj, ha nem járna hanggal. Jó hangosan csapódok a földhöz. Nem fáj, nem kellemetlen, inkább égő és gáz, hogy megint megcsináltam magamnak a galibát.. - Jól vagyok! Nincs semmi bajom! – tápászkodom fel, majd mosolyogva közlöm hangosan. Tudom, hogy ezzel megzavartam az órát, hogy közbeszóltam, de közölnöm kellett. - Elnézést, hogy megzavartam az órát és késtem, nem akartam. – mondom a tanárnak címezve és próbálom is elszégyellni magamat, ami nem is megy olyan nehezen, hisz elég csak arra visszagondolni, hogy mekkorát estem.. Ezt biztos, hogy még hallgatni fogom egy darabig, mert ki ne dörgölné ezt az orrom alá? Arról nem is beszélve, hogy vannak itt Mardekárosak is, akik pedig kedvvel és akarva bántják a többieket. Természetesen azzal nincsenek tisztában, hogy hiába vagyok hugrás, én kiállok magamért és szembeszállok a mardekárosokkal is..
notes: Hát nem lett jó, de kezdésnek remélem megfelel
Nem hiszem el, hogy rá vagyok kényszerítve, hogy eljöjjek egy fakultatív órára egy olyan tantárgyból, amiből csak a kegyelem taknyán csúszva sikerült egy E-t szereznem és még figyelnem is kell. Mivel Junior nem tűnik túl kooperatívnak, a tanár felé vetem cseppet sem érdeklődő tekintetem. Fél szemmel, lopva pillantok Barty felé párszor, de amikor nem reagál, idegesen magam elé húzom a megcsonkított pergament és hihetetlen módon elkezdek jegyzetelni. Nem összefüggően, csak pár idegennek tűnő kifejezést firkantok le egymás alá, dőltbetűkkel, alig olvashatóan, de hamar ráunok. Főleg, amikor a kiscsaj elkezd ontani magából az információkat, és úgy érzem, valamiről baromira lemaradtam. Hogy eltereljem a figyelmemet arról, hogy legszívesebben most a csillagvizsgáló tetején ülnék és cigiznék, az asztalra könyökölve hordozom végig a tekintetem az osztálytermen. Ha nem vesszük figyelembe, hogy egy tanórán vagyunk, a hely egész kellemesnek mondható, a maga félhomályában és tulajdonképpen a mindenféle megfigyelő műszerek is egészen izgalmasnak néznek ki, de sohasem mernék egyet sem a kezembe venni, tuti, hogy elrontanám. Tekintetem megállapodik Evansen és a az aurorcsajon és próbálom visszatartani az undoromat, de nem tehetek róla, kiül az arcomra egy fintor formájában. Nem vagyok mostanában túl jó véleménnyel a minisztériumi patkányokról, főleg, most, hogy megtudtam, még az olyan nem túlságosan kompatibilis emberekből is lehet auror, mint Wellington. Aztán belemártom a pennámat a tintásüvegbe, és újra lejegyzetelek két szót, fel sem kapom a fejem a késő érkezésére. Ha Awkward ekkora lúzer, hogy képes bárkit beengedni egy jó húsz perces késés után is, akkor ez nem az én problémám. Csak tudnám, hogy nekem miért kellett olyan rohadtul pontosnak lennem? Talán még ki is bírnám óra végéig, ha most jöttem volna. Végül csak az ajtó felől érkező puffanás gyakorol rám olyan hatást, hogy felkapjam a tekintetemet. Megvetés sugárzik a szememből, amikor végignézem, ahogy a szőke csaj próbál feltápászkodni. Persze a díszhímek még csak meg sem erőltetik magukat, hogy legalább felsegítsék szerencsétlent.
Jr.
Apropó, díszpéldányok. Hátradőlök, és egyenesen Crouch tekintetével találkozom. Szeretnék újra belerúgni, de olyan erősen, hogy ne csak felszisszenjen. Ekkor veszem csak észre, hogy a pergamen, ami ugyanott fekszik kettőnk között, mint eddig, időközben újabb sorokkal lett tele. Nem jut eszembe leplezni az izgatottságomat, úgy vetem rá magam, mint egy párduc, és azonnal magam elé húzom, anélkül, hogy egy pillantást is vetnék Bartyra. Már attól is eltátom a számat, hogy egyáltalán válaszolt, de az, hogy még értelmesen is, mindenféle fölösleges, lenéző kioktatás nélkül, na az előtt megemelném a nemlétező kalapom. Ahelyett azonban, hogy meghatódnék, csak újfent dühös leszek, és türelmetlenül körmölök fel egy újabb sort. Ne próbálj úgy tenni, mintha nem élveznéd a helyzetet. Tudom, hogy neki megfelel ez a helyzet, hogy kínos nyugalommal nézné végig, ahogy az apja elhurcolja az egész sleppet és tudom, hogy nem sajnálja. Az nem vall Crouchra. Tulajdonképpen már megtudtam, amit akartam. Nem szimpatizálok a haláfalókkal és nem fogok ezután sem kevésbé félni tőlük, de ha ez az egyetlen módja, hogy a bátyám kiszabaduljon arról a borzalmas helyről, akkor hát megbékélek vele. Csak az a kérdés, hogy nem lesz-e túl késő már akkor, és nem szipolyázzák-e ki a bátyám maradék lelkét is? Ígéred? Nem tudom, hogy miért van szükségem megerősítésre. Úgy nyújtom át a pergament, hogy már meg sem próbálom leplezni, hogy valami másvalamivel foglalkozok. Végig Jr. tekintetét keresem. Látni akarom, anélkül nem ér egy lószart sem. A kezem enyhén remeg, és a mellkasom fel-le hullámzik az izgalomtól. Az apámat persze nem merem kérdezni a dologról, Dolohov, meg. Nos, nem hiszem, hogy el lenne ragadtatva a ténytől, hogy ezután én vagyok az a bizonyos nem kívánatos oldalbordája, próbálok minél kevesebbet kommunikálni vele, de lassan már lehetetlenség. És mit mondana egyébként is? Barty Crouch Juniorról legalább biztosan tudom, hogy igazat mond.
Sikerül átellenben leülnöm Crouchhoz képest? Egészen fantasztikus. Azért a pad felé tartva így legalább blazírt tekintettel, lehetvékony szögben megbillenő szemöldökkel reagálhatok a meglehetős valószínűséggel az én késésemnek adózni kívánó horkantásának. Ha nincs jobb dolga, hát nyugodtan bosszantsa a puszta létezésem is – idén úgysem fog tudni nem tudomást venni róla, ha máshol nem, hát a kviddicspályán. Azon kívül… még ennyi néma kommunikációt is szolid túlzásnak érzek vele. Amióta Jack végzett, elment vele együtt nagyjából az összes mardekáros, akivel volt valamilyen viszonyom is – valamilyen, ami nem súrolta a passzív agresszivitást, amit általában a kviddics élez ki közöttünk. Semmi baj. Én sem igyekeztem soha, hogy tegyek ez ellen bármit is. De azért fájó emlékeztető, hogy a vőlegényemnek volt pofája egy évvel előttem megszületnie, és pont egy ilyen a rémségessel határos tanévben magamra hagyni…
Lily felé suta gyorsasággal intek egyet a jegyzeteléshez szükséges holmik kipakolása közben. Nem sok hetedéves tartotta meg a tárgyai között a jelek szerint az asztronómiát. Kicsit ugyan én is elgondolkodtam ma este, hogy elképzelhető, túlvállaltam magam, de végül arra jutok – most is, mint mindig -, hogy jobb elfoglaltnak maradnom. Alig egy perc alatt már serény mozdulattal tintát fog a pennám, és zilált körmölésbe kezdek kráterekről, regolitról, kéregről, köpenyről, és némán mulatok azon, hogy a kis elsős – mert hogy nem ismerem a mardekáros színben feszítő kislányt, így feltételezem, hogy elsős – feltett szándéka lesöpörni itt mindenkit a pályáról. Nem mintha ez engem zavarna. Legalább addig sem érzek késztetést arra, hogy esetleg ellenszenvesebb jelenlevőkbe támadjon kedvem belefojtani a szót. Azt sem bánom, ha csendes láthatatlanságban csak végigjegyzetelem az órát.
Nagyjából meg is tenném, ha én nem pattannék fel zsigerből arra, amikor mérsékelt érdeklődéssel folytatott jegyzetelésemet egy későn érkező eltaknyolásának puffanása zavarja meg. Mindenesetre, mielőtt segíthetnék, a Hugrabug csapatából ismerős Edwards már fel is pattan, úgyhogy én meglehetősen haszontalanul, és némileg idiótán kinézve – gondolom – zuttyanok vissza a padomhoz, rezignált sóhaj kíséretében. Idegesen söpröm ki a hajam az arcomból. Idén, igazán így gondolom, még a tanóráknak is más a hangulata.
A fiatal, elsős lány holdkéreggel kapcsolatos megjegyzésére bólintok egyet. - Pontosan! Maga a kéreg két részből áll, amely összesen ezerkettőszá-ezerháromszáz kilométer vastag, és a felső, illetve alsó réteg körülbelül fele-fele arányban van jelen. - ennél többet felesleges is lenne elmondanom, még ez sem tananyag, de gondoltam, hátha érdekel valamit. - Elnézést, hogy ilyen szót kell használnom, de a helyzet megkívánja. A Hold szeizmológiai értelemben egy csendes égitest. Mugli mérések alapján ugyanis több ezerszer kisebb a rengések összenergiája, mint a Földön mérteké. De mit is jelent a szeizmológia? - a táblához sétálok, és egy krétát kezembe véve, felírom a szót jól láthatóan, hogy le lehessen hibátlanul másolni. - A szeizmológia a geológia és a geofizika, más néven földtan és földfizika egyesített tudományága. Ezen ág foglalkozik a földrengésekkel, ezért is hívják földrengéstannak. - biccentek egy későnek, és míg leül az egyik még szabad helyre, addig tovább magyarázok. Ugyan zavar, hogy nincs rajta az egyenruhája, még nem teszem szóvá. Nem szeretném egy ilyen apró jelentőségű dologgal megzavarni a saját órámat, ezzel kizökkenteni a diákokat. - A köpeny leginkább oxigénből, szilikátokból, és fémekből áll. Bizonyos mennyiségben található benne hidrogén és kálium is, de ezek mennyisége nem annyira jelentős. - ahogy látom, nem mindenki aktív annyira, mint az előttem ülő mardekáros lány. Sebaj, talán majd a következő érkező, aki... Szentséges Merlin! Hogy lehet ekkorát esni? nem mintha én nem lennék rá képes, sőt gyerekkoromban elég sokszor mutattam be akaratlanul, egyszerűen a saját bénaságomból, vagy egy kis szívatás eredményeként akrobatikus mutatványokat, melyek végén általában a gyengélkedőn kötöttem ki. Megállok a beszédben, és szótlanul, ugyanakkor aggódva nézek a lány felé. Amikor azonban közli, hogy jól van, bátorításként rámosolygok, és folytatom az órát, amit lassan be is kellene fejezni, mert nem szerencsés, ha a diákok fél egy után fekszenek. Nehéz lesz így is a holnapjuk. Első napok, első megpróbáltatások. - Köszönjük a gesztust, Ms. Belbynek! - pillantok az imént ismét helyet foglaló lányra. - A köpenyről nem kívánok több szót szólni, és a maggal is csak röviden szeretnék foglalkozni, mert már későre jár. A Hold magja főleg kénből és vasból áll. Két részből áll, ahogyan a köpeny is; a külső rész vastagsága háromszáz-háromszázötven kilométer is lehet, míg a belsőé "csak" százötven-százhatvan kilométer. A belső rész olvadt kőzetekből, a külső szilárd anyagokból áll. - órámra pillantok, és látván, hogy tíz perc múlva éjfél, inkább elengedem a diákokat. - Ezzel vége is ennek az órának. Amennyiben valaki nem ért valamit, vagy mélyebben érdekli a téma, nyugodtan keressen meg. Köszönöm, hogy ennyien eljöttek, ezzel pontokat szerezve házuknak. További szép estét, illetve éjszakát! Kérném, hogy a két legkésőbb érkező maradjon itt, szeretnék még beszélni velük. - intek a két lánynak, hogy a terem elejénél várom őket, a többiektől pedig, ha szükséges, egyesével elköszönök.
//Erre a reagra nem kötelező válaszolni, de azokat, akiket magamhoz hívtam, remélem, hogy maradnak még egy-két körre. //
Tényleg csak egy sima (lopott) pillantásnak indul, egy idegesítő, értelmetlen kényszerből született, gépies odanézésnek, mint ahogy az ember folyton a sebet piszkálja a szájpadlásán, pedig pontosan tudja, hogy csak hagynia kéne, hogy meggyógyuljon, de amikor teljesen véletlenül meglátja, hogy Selwyn jegyzetel, szabályosan kiesik a szeme a helyéről. Önkéntelenül is közelebb hajol, hogy leellenőrizze, tényleg nem a hajadonsága emlékiratait körmöli. És nem. Selwyn. Jegyzetel. Egy órán. Ez lenne az apokalipszis nulladik lovasa? – leheli hangtalanul, gúnyosan felvont szemöldökkel. Ilyeneket, hogy levelezik meg beszélget, sose engedne meg magának egy komoly tanórán, de ez a picsa teljesen felborítja a létezését működtető fizikai törvényeket ez a fakultáció percről percre kevésbé vehető komolyan. (Végül is, valahol természetes, hogy Selwyn megpróbálja az alapoknál kezdeni. Majd kölcsönadja neki a szorzótábláját.) Már Belbyt és a griffendéles végzőst is túlzásnak tartotta, de amikor még Edwards is képes idetolni az arcát, már ő is kezd kételkedni abban, hogy Awkward aktáját érdemes volt a Szombati Boszorkány-címlapfiúk kartotékból véletlenül a roxfortos tanári kar nyilvántartójába keverni. Pedig a tudásával nincs gond, szenvedélyesen tanít, és nem politizál minden kibaszott óráján „ezekben a sötét időkben”, mint némely más tanárok teszik. De úgy tűnik, a kora és az órai fegyelem egyszerűen nem egyeztethetőek össze. Mindenesetre hangosan felröhög az esésen, aztán udvariasan eltakarja a száját a kezével, mintha így nem lenne nyilvánvaló a lenéző káröröm. Pedig ez már tényleg az a szint balfaszságból, aminél az ember inkább oda se akar nézni, annyira kínos és szánalmas. A Hugrabug csapata nyomorékok bevonásával igyekszik pluszpontokat szerezni a kviddicskupához, vagy mi? - Hála Istennek – mordul félhangosan, teljesen átlátszó iróniával az Edwards felpattanását kísérő jól vagyokra. Aztán megfogadja, hogy tényleg megpróbál legalább ő méltóságot gyakorolni Awkward óráján, mert eddig tartotta valamire, és egy utolsó kihívó-feszült összenézés után a hánynivalóan segítőkész Belbyvel (igyekszel jó pontokat szerezni, hogy legyen, aki téged kapar össze a meccs után? – üzeni a tekintete) inkább egy darab pergamen fölé hajol, és úgy tesz, mintha jegyzetelne.
Te meg se próbálsz ragaszkodni EGY logikus, konzekvens koncepciós perhez, ugye? – pillant fel sztoikusan Selwynre. Persze. Halálfaló, aki gratulál az apjának, aki tárgyalás nélkül dementorokkal eteti meg minden második félig gyanús varázsló lelkét. Halálfaló, aki élvezi, hogy elhurcolnak egy másik halálfalót. Agyatlan picsagondolkodás. Vagy tényleg ennyire elvtelen, megalkuvó féregnek tartja, és akkor meg pláne baszódjon meg. Az asztalra dobja a pennát, és tüntetően Awkwardra szegezi a tekintetét, mintha hallana egyáltalán bármit is abból, ami elhangzik. Vagyis hallja, a koncentrációra trenírozott tudata még fel is fogja, egy részét talán el is raktározza, de a frontális kérgében teljesen más folyamatok zajlanak épp főműsoridőben. Ki bírja tovább, hogy Selwyn zaklatott, szomjasan izzó tekintete lyukat éget oldalról a védtelen szemfehérjébe, hogy nézzen már rá végre. Nem érdekli. Szarik rá. Bámulja csak, amíg ki nem gúvad a szeme. Majd meglátják, melyikük bírja tovább. Selwyn bírja tovább. Egy egészen kicsit fordul csak felé, de még ebbe a nüansznyi moccanásba is belefér minden türelmevesztett ingerültsége. Viszonozza a pillantását. Sőt megkapja a kibaszott biztosítékot is, amit a szemkontaktustól nyilván vár: gúny nélküli, meztelen a tekintete, teljesen egyenes, fáradtan is jól kivehető benne az abszolút meggyőződés. Nagyon lassan, de jól láthatóan bólint. Aztán végtelennek tűnő idő után végre felveszi a pennát ismét. Már nem olyan takarosak az ő betűi sem. Nyugi, nem fog lemaradni a keresztelőről. Egy szemét pillantással végigméri Selwynt tetőtől talpig, már amennyire ezt a helyzet lehetővé teszi, mintha csak dátumot számolna a megsaccolt csípőkörfogatból. De a félmosolya – grimasza, zárt ajkú vicsora – még szemetebb. D amúgy tudja, hová kell bedugni, vagy csak végigpróbál mindent?
Valószínű, hogy soha óra nem ért véget alkalmasabb időpontban. Felpattan, beszáll a visszamotyogott köszönjükjóéjszakátba, odabiccent Awkwardnak (bár nagyon halovány bűntudatot érez, amiért hagyta, hogy Selwyn lekösse a figyelmét a hülyeségeivel), aztán kifelé menet még teljesen véletlenül fellöki Edwardsot, aki nyilván a professzorral való elbeszélgetéshez lépett elő, udvariasan és jól hallhatóan elnézést kér miatta, és elsők közt hagyja itt a termet.
Ahogy a hang megszólal a fejem felett valahol, érzem, hogy automatikusan végigszalad valami áramütés a testemen. Nem nézek fel, csak egy pillanatra mozdulatlanul görnyedek a papír fölé, lehunyom a szemem, várok, és elszámolok magmaban legalább tízig, amíg a hangnak még csak az emlékét is kiverem a fejemből. Aztán már hiába próbálok koncentrálni, nem megy. Awkaward mondatai összefolynak, és már nem igazán találok kapaszkodót. A szavakat sem értem rendesen, nemhogy le tudjam őket írni. És amikor már azt hinném, hogy az óra további részében csendben marad, meghallom az egészen közelről jövő röhögést, és gúnyos kommentárt, és még ha csak nem is hozzám szól, már annyira kellemetlenül érzem magam, hogy legszívesebben hozzávágnék egy teleszkópot, de helyette az asztalra könyökölök, és próbálom elterelni a figyelmemet. A falióra Awkward feje felett monoton tempóban kattog, de olyan hangosan, hogy szinte eggyé válik a szívverésemmel. Hihetetlen, de mindjárt vége az egésznek, és én még csak egy ásítást sem nyomtam el. Mondjuk az asztronómia óráknak van egy behozhatatlan előnyük bármelyik más tanórával szemben, mondjuk az, hogy nem hajnalban kell hozzá felkelni, és azért még én is jobban bírom az éjszakázást. Meg azért megvan annak is az előnye, ha az ember lánya kevesebb RBF-et harácsolt össze. De most először nem érzem fölöslegesnek az ittlétemet, és semmi pénzért nem hagynám itt a Roxfortot, mondjuk nem értem miért? Biztos jó móka lehet a Dolohov birtokon élni, nem is különbözik annyira nagyon a mi kúriánktól, és valójában ez teszi olyan borzalmassá az egészet. Különös, hogy a lapon sercegő penna hegye átüt ezen az egész káoszon, a morajon, amit olyan tökéletesen próbáltam kizárni a fejemből, és a tekintetem automatikusan vetem a lapra, ami már ott fekszik lustán a kettőnk között eszkalálódott ütközőzónában. Nem válaszolok, csak egy sötét pillanatást vetek rá, aztán valahogy ottragad a tekintetem és képtelen vagyok levenni róla a szememet. Vehetném a fáradságot, hogy kiismerjem, hogy belássak a gondolatai, tettei mögé, de az mitől lenne nekem jó? Nincs kínosan sokat már így is a gondolatszférámban az a rohadék Crouch? Nem akarom megtudni, hogy valójában mit gondol, rohadtul nem érdekel, és igen, ennyire elvtelen, megalkuvó féregnek tartom. Na és akkor mi van? Olyan vagyok, mint azok a kis nyomorék vadászgörények, ha egyszer elkapom a pillantásommal, nem eresztem, szugerálom, hogy rám figyeljen. Miért csinálja mindig a szöges ellentétét annak, amit én akarok? Nem tudom, mivel vettem rá, hogy miért adta fel végül, de az biztos, hogy nem voltam felkészülve arra a nyílt, őszinte és gúnytól mentes tekintetre, amit még akkor sem vár az ember tőle, ha éppen otthagyja a földön kuporogva egy omladozó kastélyban. Állom a tekintetét, de érzem, hogy bele kell kapaszkodnom a szoknyám szegélyébe, hogy megtartsam az egyensúlyomat, hogy az eszembe véssem, hogy ez nem csak gyerekes képzelgés. Eszem ágában sincs most Crouchban kételkedni. Készpénznek veszem azt az egyetlen bólintást, anélkül, hogy tovább kérdezősködnék, pedig a fejemet elárasztották a gondolatok, de mivel még mindig a retkes asztronómia teremben vagyunk, nem áll módonban megkérdezni. Amikor a pergamen újra megtelik, mohón kapok utána, kiéhezve minden információra, de a lelkesedésem pont addig a pillanatig tartott, ahogy elolvastam az első pár szótagot. Erőszakosan gyűröm össze a markomban a pergament és szikrákat lövelek Barty Jr. felé, és olyan halkan, nyugodtan szólalok meg, hogy még én is meglepődök – Kapd be, Crouch – annál nagyobb vehemenciával vágom hozzá az összegyűrt pergament, egyenesen a fejét célozva, aztán azzal a mozdulattal tűntetőleg fordulok vissza Awkward felé, és teljesen ledöbbenek, amikor látom, hogy hevesen gesztikulál, és az emberek el kezdenek mocorogni körülöttünk. A párhuzamos székhuzogatásokra újfent kiráz a hideg, és legszívesebben odaszólnék valami gorombát azoknak a szerencsétleneknek, akik nem voltak képesek megtanulni, hogy a széket úgy is be lehet tenni, hogy felemelük, és nem húzzuk végig a padlón, de már nincs energiám. Ahhoz képest, hogy most múlt éjfél, nem fizikailag vagyok fáradt, sőt, álmos sem vagyok, mégis beletelik jó pár pillanatba, mire én is összeszedem magam, és össze akarom pakolni a cuccaimat, amikor rájövök, hogy nem is hoztam semmit magammal. Pedig látom éppen a szemem sarkból, ahogy Jr. mindenkit megelőzve indul az ajtó felé, mintha menekülne. Pedig ezek után már tényleg nem lenne mit beszélni ezen, éppen eleget tudok, egyébként sem akarom feltétlenül beavatni a családunk viselt dolgaiba. És mégis, azon kapom magam, hogy kapkodva szedem össze a tintásüveget, a pergament és a pennát, amit még ő tolt elém az óra elején, és már szedem is a lábam, éppen csak morogva egy jóéjtet Awkwardnak, aztán beelőzve a többieket, és szó szerint átlépve a megint szerencsétlenkedő hugrás csajon, és kivágódok az ajtón. Nem is jutott még olyan messzire, mint gondoltam volna. - Bazd meg, Crouch, lassíts már – úgy kiáltok utána méltatlankodva, mintha ez lenne évek óta a szokásunk, hogy kézenfogva andalgunk le a csillagvizsgálóból. Egyébként meg egészen fölösleges volt az egész, mert két lépéssel beérem, alig hagyta el a bejárati ajtót, még a lépcsőket sem érte el, én meg annyira meglepődök, hogy ilyen könnyen utolértem, hogy egy pillanatig össze sem tudom szedni a gondolataimat, vagy hogy egyáltalán miért is kellett nekem utána jönnöm. - Ezekek otthagytad – úgy nyújtom feléje a markomban szorongatott zsákmányt, mintha égetné a kezemet, és minél hamarabb meg akarnék szabadulni tőle. Kipirult arccal, várakozóan nézek rá, mintha legalábbis neki kéne mondandója legyen számomra.
Kezdőlap
Vidámabban tértem vissza a Roxfortba, mint azt gondoltam volna valaha is. Részben, mert az évzáró utáni feszültségek csak még jobban felizzították bennem a tüzet az aurori hivatásom eléréséhez. Egész nyáron azon voltam, hogy minél többet gyakoroljak és előre megnézzem, a hatodéves könyveket, amikből már sokkal több fontosabb dologra lesz szükségem a RAVASZ-hoz, mint az előző években. Természetesen ezeket magammal cipeltem a Roxfortba is, azt hiszem az egy szerencsém, hogy nem nekem kell felvinnem az óriási bőröndöt a szobámba, hanem a varázslat csodái megteszik helyettem. Huhh. 
//
