Mintha nem is önmagam lennék, mióta megismertem Antonint. A négy sarkából fordítja ki a világot, ha velem van, márpedig túlságosan is sok időt töltünk együtt, még akkor is, ha a randevúkat nem is soroljuk közé. Soha sem voltam randevúzó típus, az amúgy sem túl szociális személyiségem sem tette lehetővé, de igazából egyetlen egy fiúbarátom se volt, aki, mint férfi érdekelt volna. Eddig. Mióta megismertem, mintha minden megváltozott volna bennem, és körülöttem, szinte magamra sem ismerek. Szeretek vele lenni, csak hallgatni, vagy beszélgetni, bármit csinálni. De bármennyire is kedvelem, mégsem tudok még teljesen megnyílni neki, egyszerűen képtelen vagyok elárulni neki ki is vagyok, honnan, és miért jöttem, mintha egy láthatatlan fal állna akadályként kettőnk között.
Pedig ez már a negyedik randevúnk, nem kellene feszélyezve éreznem magam mellette, de hiába szeretném minden ügyes-bajos dolgomat magam mögött hagyni, és csak rákoncentrálni, képtelen vagyok, még nem megy.
Inkább csak megrázom a fejem, és kedves mosollyal fogom meg a kezét. - Van egy ötletem. Bevállalnál egy igazán vad, és merész dolgot? Velem? - pislogok fel a szempilláim alól somolyogva. A kulcsszó valószínűleg a velem, nekem pedig kevésszer tud ellenállni, vagyis inkább soha sem. - Mit szólnál hozzá, ha megnéznénk magunknak a Szellemszállást, így késő délután? Tegnap éjszaka telihold volt, biztosan hagytak maguk után pár nyomot a vérfarkasok. - suttogom izgatottan a fülébe. Általában az ehhez hasonló ötleteimmel szoktam elterelni a figyelmét (meg az enyémet is), ha érzem, hogy túlságosan is a gondolataimba burkolózok, és nem szeretném, hogy kérdezzen. Márpedig ez lenne az utolsó dolog, amit kívánnék tőle.
Amint megkapom a beleegyezését, finoman húzni kezdem magam után, és, ahogy egyre inkább magunk mögött hagyjuk a falut, kezd elhatalmasodni rajtam az érzés, amit minden egyes percben érzek, ha vele vagyok (, és csak is akkor). Az út nem hosszú, de annál inkább sivár, és lehangoló. Nemhogy embereket, és állatokat, de szinte növényeket sem látni a kietlen vidéken, csak a kerítéssel elzárt területet, az omladozó viskóval a közepén.
- Voltál már itt? - fordulok felé. - Annyi szóbeszédet hallottam már róla ezalatt a pár hét alatt, hogy kénytelen vagyok megnézni magamnak mi is olyan nagy szám ebben az épületben. - vonom meg a vállaimat. Még a kezét sem engedem el, csak addig, amíg megtalálom a kerítésbe vájt lyukat, és átbújok rajta, hogy aztán a túloldalt megvárjam.
- Na, és hoztál már ide más lányokat is? - pillantok rá oldalról, ahogy a ház felé sétálunk. Tudom jól, hogy mekkora szoknyapecér, mégsem vagyok képes rá haragudni, amiért nem csak engem szédít. Egy végzős háztársunk éppen csak meghallott szófoszlányaiból ítélve pedig, biztosan különleges helyet foglalok el a szívében, mert egy randevúnál többet nem szokott senkivel sem eltölteni. Meg amúgy sem vagyok egy féltékeny típus. Valahogy azt érzem, hogy a kettőnk között kialakult kapocs minden egyes perccel csak egyre erősebbé válik, és a végén majd eltéphetetlen lesz. Vagy már a közepén elszakad. Csak a Sors tudja mi lesz velünk később.
Félhomályban sétálok fel a lépcsőfokokon, nem zavar a sötétség, nem is érzem szükségét a fénynek. Előtte haladok, a kezét még mindig nem engedem el, még akkor sem, mikor felérek a lépcső tetejére. - Na, nincs még tele a nadrágod, Dolohov? - incselkedem vele, és tekintetem akaratlanul is a megnevezett területre téved. - Csak szólnod kell, és visszakísérlek a kastélyba. - kacsintok rá, miközben a még sötétebb szoba felé indulok.

Olyan furcsa ez az egész, Ez az egész dolog köztem és Silje között olyan furcsa, számomra olyan testidegen érzés ez az egész. Van Ő aki egyszer csak megjelent itt, pedig senki sem hívta, aztán meg csak úgy belemászott a komfortzónámba, az intimszférámba, a lelkembe, mindezt olyan észrevétlenül tette meg, hogy időm sem volt ráeszmélni. AZ egyik pillanatban még csak jót beszélgettünk, vagy éppen az órájára kísértem, a másikban pedig már együtt aludtunk. Na már most senki se gondolja, hogy seggfej vagyok aki nem tartja be a szavát. Sohasem másztam rá. Egyetlen egy pillanatra sem remegtem meg - vagyis neki ezt nem mutattam, pedig anyámra mondom ha van dögös nő akkor Silje az- jó fiú voltam, türtőztettem magamat, meg úgy egészében véve azt ami engem saját magammá tett. Nem vette észre, de megváltoztatott. Lassan megtanultam értékelni az élet apró örömeit, a reggeli mosoly kedvességét, az ölelés biztonságát, a lassú séták kellemetlen végét, a beszélgetések nyugtató csöndjét, a szótlan pillantásokat. Lassan csavart az ujjai közé, úgy hogy észre sem vettem. A bűvkörébe vonzott, és nagyon jól tudta hogy csinálja.
Sohasem veszekedett velem ha más lányt fűztem, sohasem haragudott ha másokkal voltam, mert mindig tudta, hogy visszatalálok hozzá, hogy annyira az ujjai köré font, hogy lehetetlen lenne nem vele lennem.
Ujjaink összefonódnak, nekem pedig ez még annyira fura. Megkérdezik, hogy most Silje a barátnőm-e én meg nem tudom mit mondjak nekik. Ha a barátnőm lenne, nem kellene mások után hajtanom, ugye?
Az ajkamba harapok. Rod szerint elég ijesztő az a hely. Végül csak megvonom a vállamat.
- Ha menni szeretnél, menjünk.. bár ha őszinte szeretnék lenni, nem akarok farkas lenni, úgyhogy ha lehet azért óvatosan.. -
Megköszörülöm a torkomat. Most tényleg hangosan kimondtam, hogy fosok bemenni? De gáz!
- Egyszer be akartunk menni Roddal. de aztán félúton meggondoltuk magunkat, mert nem is tudom. Másodévesek voltunk.. aztán azóta valahogy sohasem vágytunk oda vissza. Van itt ezer másik jó hely.. az meg egy romhalmaz.. -
Vállat vonok, mintha semmiség lenne az egész, az igazság az pedig, hogy mindig is féltünk attól a háztól. Túl ijesztő.
Felkuncogok.
- Dehogy te bolond.. más lányok nem erre buknak.. -[b]
Nevetek föl. Silje más. Nagyon más. Ő nem az a lány lány, akinek kell egy rózsa és elolvad. Siljének más kell.
[b]- Ilyen kis nyominak hiszel.. -
Felhúzom az orromat, és előtte megyek be.

- Pedig biztosan helyes farkas válna belőled, szívesen kötnélek gúzsba holdtöltekor, de, ha nem, hát nem, majd megoldjuk máshogyan. - már-már túlságosan is szemtelen tekintettel kezdem el ostromolni. - De nem kell aggódnod, vigyázok rád, és nem engedem, hogy bármi bajod essen. - cukkolom, mégis őszintén komolyan gondolom az ajkaimon kiejtett szavaimat. Mindössze pár együtt töltött hét elég ahhoz, hogy aggódjak érte, féltsem, és, ha kell, megvédjem bárkitől, bár leginkább magamtól kellene, jól tudom, mégsem vagyok képes egyszerűen elengedni, ahhoz túlságosan is önző vagyok, pláne, ha róla van szó.
- És nekem éppen ezért tetszik. Mindig is jobban értékeltem az ilyen romhalmazokat a Florean Fortescue Fagylaltszalonhoz hasonló helyeknél. Tudom, elég különc vagyok, bocsánat érte. - keserédes mosollyal vonom meg a vállaimat. Mégis melengetően jóleső érzés, hogy a számára én lehetek az a más lány, és még jól is érzi magát velem, én pedig vele.
Kuncogva pillantok rá a vállam felett. - Nem is tudom, mintha egy nagyon kicsit megrettentél volna. A hely teszi, vagy inkább én? - incselkedve pislogok, semmit sem szeretek jobban, mint az érzéseivel nyaggatni, és zavarba hozni, az ilyen pillanatok mindent megérnek számomra.
Mosolyogva engedem előre, majd teszek még pár lépést utána a fokokon, és végül felérek mögötte a lépcső tetejére, ahol a félhomály szinte teljes sötétségbe vált. - Még meggondolhatod magad, ha akarod. Lehet tényleg nem neked való ez a program, bár szerintem elég kellemesen eltölthetjük itt az időnk nagy részét. - elé lépve karolom át a nyakát, majd aprónak induló, mégis hosszan kitartó csókot nyomok az ajkaira, és csak percekkel később válok képessé elszakadni tőle, nagy nehézség árán. - Menjünk, nézzünk szét. - fűzöm ujjaimat az övéibe, finoman, mégis siettetve húzom magam után a sötétség belsejébe, ha nem gondolja meg időközben magát.
Egy szobának már aligha nevezhető helyiségbe vonszolom, amit csak egy-két ablak fénye világít be. Elmélyülten nézek végig a berendezésen, tekintetem a sarokban heverő pokrócra esik. - Nem akarlak megijeszteni, de kétlem, hogy ez bizony emberi szőrzet lenne. - mutatom az anyagon megbújó pár kósza szőrszálat neki. De még mielőtt felajánlhatnám, hogy menjünk máshova, a rozoga ajtó nyikorogva zárul be mögöttünk. - Tipikus.. - sóhajtok fel. - Fogadni mernénk, hogy a hatás kedvéért még be is ragadt a zár. - és, ha igazam van, egy darabig minden bizonnyal a szobában maradunk, mert ellentmondást nem tűrően ragaszkodtam ahhoz, hogy a pálcáinkat a kastélyban hagyjuk. A tilosban járás átka.

Elfintorodom.
- Tudom, hogy vannak ezek  beteges vágyaid, de honnan jönnek? -
Kérdésem inkább költői, mint valóságos, hiszen tudom, hogy Siljénél ez egészen  tabu téma. Nem is keresem már a miértjét, habár eleinte rettenetesen sokat próbáltam faggatni a családjáról és az előző életéről - előző alatt értem azt amikor még nem a Roxfortba járt - de Ő hajthatatlan volt, néma csendbe burkolózott ahelyett, hogy akár egy pisszenést is hallatott volna. Az egész helyzet meglehetősen abszurd volt, Ő bámult rám, mintha nem is értené amit mondok, aztán ahogy inkább másról kérdeztem, úgy tett mintha az egész meg sem történt volna, mintha nem tetem volna fel öt kérdést azelőtt.
Hatalmasat fújtatok, ujjaimat kissé szorosabban kulcsolom a törékeny keze köré, és mielőtt azt hihetné, hogy egy beszari alak vagyok, előre indulok. Nem érzem magamat komfortosan amiért a pálcáinkat a kastélyban hagytuk, elvégre nem vagyunk muglik! Megfogadom, hogy soha többé nem teszek ilyet, még akkor sem ha olyan meggyőzően kér rá, mint ma. Bolondság, sőt inkább botorság volt így tennünk, elvégre ki tudja, hogy mi van ebben a szarkupacban?
Vállat vonok.
- Pedig az a hely kibaszott jó, csak nem is tudom, én jobban szeretem az eldugott helyeket. -
Vállat vonok ahogy arra gondolok, hogy a húgomat mindig elcsalom, be a sikátorokba, hogy aztán olcsónak kinéző helyeken kóstoltassak vele furcsa dolgokat.
- Egyszer ha gondolod eljöhetnél velem az Abszol útra. Van egy nagyon menő vendéglő egy eldugott helyen. Nagyon kevesen ismerik, ami nagy kár, mert tényleg jó..  -
Kezdeti lelkesedésem alábbhagy mikor rájövök, hogy gáz vagyok. Nem is kicsit.
- Elmész te a.. -
Nem fejezem be, de magamba hozzáteszem, hogy a picsába. Sértődöttséget színlelve húzom ki forró ujjaimat a lány biztonságot ígérő tenyeréből, és megcsikizem. Ujjaim könnyűszerrel találnak rá bordájára, ahova kegyetlenül fúrom póklábszerű, csontos mutatóujjamat.
Berúgom az ajtót, ami nyikorogva csapódik a fal másik oldalának. Jó arisztokrata lévén elfintorodom amikor bepillantást nyerünk a szoba belsejébe. Lepukkant, doh szagú, és undorító.
Óvatos léptekkel igyekszem beljebb, mintha fájna minden egyes lépés. Az arcomra kiül az összes gondolatom. Undorítónak tartom. Felhúzom orromat, karjaimat nem tetszésem jeléül összefonom a mellkasom előtt.
- Undorító ez a hely.. -
Hangom érzéseimet szinte az arcába vágja, és még akkor sem lágyulok meg amikor az ajka az enyémhez tapad, bár azt meg kell hagynom, hogy abban a pillanatban ahogy megérzem forró leheletét, már nem is érdekel a szoba. Kibaszottul nagy hatással van rám, el is kel forduljak, hogy lehűtsem magamat, és összeszedjem szétesni készülő álarcomat. Túl szűk rajta a nadrág, és a vékony pulóvere is túlontúl feszes a melleinél. Nagyot nyelek. Pillantásomat zavartan kapom a tárgyalt darabra, de gondolataim még a nőies formáknál ragadnak.
Összerezzenek ahogy becsapódik az ajtó mögöttünk, pillantásomat zavartan kapom a melléről az ajtóra. Erősen kell koncentrálnom szavaira.
- Ja totál szívás.. -
Megköszörülöm a torkomat. Zavarni kezd, hogy beragadtunk, hogy itt állok vele szembe és nem tudok másra gondolni, mint hogy mennyire jó nő, és hogy mennyire beakasztanám már neki, ami gáz mert hiába csókolgat, tudom, hogy csak játszik velem én meg erősen a friendzone kategóriába tartozom.

Igyekszem borzalmasan szúrós szempárral nézni rá, amíg a kérdésére a választ fontolom meg jól magamban, az igazat csak nem mondhatom meg, még nem jött el az ideje. Végül kicsit sóhajtva vonom meg a vállaimat. - A fenébe is, Dolohov, ha már az elején minden mocskos, és sötét titkomat megosztom veled, mi marad majd későbbre? - ingatom a fejemet rosszallóan. - Amúgy meg nem kell félned, csak alig betegesek, és, ha segítesz kiélnem őket, hamar rátérhetünk más dolgokra is. - kacsintok egyet észrevehetően kétértelmű mosollyal az arcomon, hogy egészen más irányba tereljem el a gondolatát.
És akárhogy is, nekem sem esik nehezemre másra gondolni, amíg szemeimmel hátulról végigmérem, ahogy meghódítja a lépcső utolsó fokait is, egyre erősödő kézfogását is viszonzom, majd hüvelykujjammal körözve kezdem el a kézfejét simogatni, egészen addig, amíg a szobába nem érünk.
- Az eldugott jelző egészen ideillő, szóval egy szavad sem lehet ellene. De legközelebb, megígérem, hogy a tiéd vagyok egy Abszol útra. - mosolygok rá kedvesen.
- Ejnye, Antonin, ilyen egyszerűen nem küldhetsz el a fenébe, nem vagyok ilyen könnyű eset, még neked sem. - nevetek fel halkan, majd, mikor ujjai a derekamat érintik, önkéntelenül erősödik fel a hangom, és félig meghajolva igyekszem egérutat nyerni előle, több-kevesebb sikerrel.
Látom a fintort az arcán, ami megint csak mosolygásra késztet. - Ugyan, ne is akard nekem azt mondani, hogy nem szoktál hozzá az ilyen pazar kilátáshoz. A rend, és a tisztaság ebben a szobában olyannyira kivehető, és szemet gyönyörködtető, hogy még engem is elvarázsol, téged meg meg sem kell, hogy említselek, látszik rajtad, hogy egyszerűen mennyire odáig vagy érte. - bökök játékosan az oldalába, majd a füléhez hajolok. - Tudtam én, hogy a lehető legmegfelelőbb helyet választottam neked. - támasztom homlokom a halántékának, egyik kezemmel pedig a hajába túrok, és meghúzom pár, az ujjaimba akadó hajtincsét, mielőtt még megcsókolnám.
Nehezemre esik elszakadni az ajkaitól, szívem szerint hosszú perceken, sőt órákon át csak érinteném, és csókolnám, de még saját magammal sem tudok tisztában lenni, nemhogy az iránta érzett érzéssel, ami már azóta birtokol, és sajátít ki magának, amióta először megláttam a Nagyterem egyik asztalánál, azóta, ha akarnám se tudnám kiverni a gondolataimból, sőt, a szívemből se.
- És most mit csináljunk? - kérdezem jobb híján, mert bár jobbat nem tehetünk egyelőre, csak várni tudunk, a gondolat, hogy hamarosan lemegy a nap, és az éjszakát ebben az ódon házban kell, hogy töltsük, édes kettesben, egyre inkább befészkeli magát a fejembe.
- Tudod mit? Ha már nincs jobb dolgunk, és felhoztad a beteges vágyaim mivoltját, mi lenne, ha mégiscsak elárulnék magamról pár apró információfoszlányt? De tényleg csak párat. - fogom meg a kezét, a falhoz vezetem, majd leereszkedem az egyik sarokba. - Persze csak annak ellenében, ha te is megosztod velem egy-két mocskos titkodat. - ha helyet foglal mellettem, karjaimat, és lábaimat átvetem rajta, és vele szemben helyezkedek el, az ölében, egészen közel pislogva felváltva a szemeibe, és az ajkaira.

Túl kétértelmű. Nem csak a mondandója, hanem minden mozdulata, a kacsintása, amit alig veszek észre. Nagyot kell nyelnem, hogy ne bámuljam kocsányon lógó szemekkel, de a helyzet az, hogy nagyon nagy hatással van rám. Még a vártnál is nagyobb hatással. Egyszerűen nem tudok a szavaira koncentrálni, csak ringó csípőjére ami újra oda-oda vonzza a tekintetemet. Meg kell nyalnom az ajkamat, a hajamba kell túrjak, hogy egy aprócskát is elhesegessem a gondolataimat a vágyakról amik hosszú ideje mardosnak belülről.
Nem is igazán figyelek rá, nem tudom mit kellene mondanom, mert nem s tudom, hogy miről beszél.
- Aha.. -
Helyeselek, remélve, hogy ez megfelelő válasz lesz, és nem épp egy kérdésre mondtam ki ezeket a szavakat.
Elfordulok tőle, hogy ne kelljen látnom Őt, mert úgy érzem, hogy nem tudnék neki ellenállni. Eddig is irtó nehezen ment, de most sokkal kínzóbb. Megerőszakolom a szememet, hogy a falon lévő repedéseket bámuljam. Igazán szép repedések, olyan megkapóak, mint Silje formás idoma.
Megrázom a fejemet. Ki kell űznöm ezeket a gondolatokat a fejemből, azt mondtam neki én nem vagyok olyan srác.. most mégis úgy viselkedem..
- Aha.. -
Ismétlem meg újra. Basszus nagyon gáz vagyok.
Megfogja a kezemet, és magával húz, én meg hagyom, úgy követem, akár egy kiskutya. Megcsillan a szemem, ahogy azt mondja beavat a titkaiba.
- Benne vagyok.. -
Leül, én pedig ugyan így teszek, aztán a keze valahogy rám került, és egyszerre ott ül velem szembe, a combja az enyémnek nyomódik, keze a nyakam köré tekeredik. Baszki ennek így nem lesz jó vége.
megköszörülöm a torkomat, kezd nagyon kínos lenni a szituáció, ha tovább ül itt az ölembe, akkor Ő is meg fogja érezni, hogy a testem miképpen vélekedik róla.
- Figyelj csak.. -
Zavarban vagyok, ez egészen nyilvánvaló. A hajamba túrok, és a melleit bámulom, ami eleinte jó ötletnek tűnt, de vágyam már túl kitapintható.
- Őszinte leszek veled.. kibaszott jó nő vagy, és ha nem akarsz tőlem semmit, akkor jobb lenne, ha arrább másznál vagy valami... mert ez elég gáz, meg minden.. csak.. érted.. -
Rettenetesen kínosnak érzem a dolgot, azt hiszem ennyire sohasem voltam még zavarban.

Szemmel láthatólag zavarban van, nem is kicsit, nagyon, én pedig élvezem, mert bár nem akarattal hozom számára kellemetlen helyzetbe, mindenesetre azért nagyon imponáló számomra a jelenlegi viselkedése. Nem egyszer követem, majd kapom el tekintete vonalát, ami általában rajtam végződik, és minden egyes pillanatot kellőképpen, és hosszan élvezek ki, majd végezetül mosollyal jutalmazok.
Az, hogy már a szavaimra sem képes reagálni, akaratlanul is kuncogásra ösztönöz, persze cseppet sem rosszindulatúan teszem azt, sem pedig bántón, félreértés ne legyen belőle, csupán csak felszabadít bennem valamit, amit eddig még soha senkinek sem sikerült, és, amit még én sem tudok a nevén nevezni, sem megmagyarázni. Furcsán is érzem magam miatta.
És attól is, hogy szó szerint semmire sem megyek Antonin válaszaival. Nem, mintha zavarna, hiszen miattam vált szinte teljesen beszédképtelenné, legalábbis magamnak könyvelem el, mint sikert, de én sem vagyok képes tovább forszírozni egyik témánkat sem, talán csak egyet, hogy felhívjam rá a figyelmét milyen aranyosan esendő ilyen pillanatában. - Mintha nem teljesen lennél önmagad. Valami baj van, esetleg nem tetszik valami? Tudod, hogy csak szólnod kell. - kacsintok, miközben arra gondolok, pláne akkor, ha nem is valamivel, hanem inkább valakivel van dolga, ez esetben leginkább velem.
Kényelmesen foglalok helyet a poros padlón, majd Antonin ölében, karjaimat a nyakán, lábaimat a csípőjén átvetve kezdem el a tarkóját simogatni egy-két szabad ujjammal, miközben rendíthetetlenül nézem az arcát, és a rajta szereplő ismerős, illetve eddig ismeretlen vonásait.
Kicsit oldalra billentett fejjel hallgatom a szavait, és megint elmosolyodok rajtuk, meg az érzésen, ahogy az öleink egymásnak feszülnek. - Nem gondoltam volna, hogy mindössze pár perc együtt töltött idő ennyire felborítja az értékrendedet. Nem mintha zavarna, félre ne értsd, csak azt hittem nálad nem lehet pár csábos pillantással kiérdemelni ezt a fajta figyelmet. Azt gondoltam talán több kell ehhez, mondjuk egy-két ártatlannak ígérkező érintés, vagy egy túlságosan is hosszúra nyúlt csók. - pislogok milliméternyi pontossággal a szemeibe, nyelvemmel benedvesítve kiszáradt alsó ajkamat. Nehezemre esik ellenállni neki, és visszatartani magam, nem pedig az első adandó pillanatban ledönteni a lábairól. Még soha sem éreztem ezt, eddig ismeretlen érzés kering bennem, a szívem ritmusának a tripláját veri, a vérem pedig forr, mint egy üstnyi bájital a nagy lángú tűzön.
- Szerinted nem akarok tőled semmit? És ezt el is hiszed? Ez borzalmasan nagy hülyeség. - lepődök meg őszintén egy pillanatra, és akaratlanul is elárulom vele magamat, sőt azt is, hogy mennyire botorság ezt gondolnia. - Valószínűleg, ha nem érdekelnél, nem találkoznék, és most sem lennék ebben az ócska faházban veled. - rázom meg enyhén a fejemet. - Ha ezt hiszed, nagyon buta vagy, vagy bolond, attól függ. - mosolyodok el komolysággal vegyült hangon. Nem állt szándékomban az iránta egyre csak erősödő érzésemről beszélni, sem pedig elárulni neki, hogy valóban nem csak, mint barát érdekel, de, ahelyett, hogy a válaszára várnék, zavarom, és egyben félelmem elfedéseként magamhoz húzom a nyakánál, és egy hosszú csókban részesítem. Először csak lágyan, majd egyre inkább szenvedélyesebben, szinte már követelőzően érintik ajkaim az övéit, de mindaddig igyekszem mozdulat maradni az ölében, nem szeretném a kelleténél jobban tovább hergelni, amíg ő úgy nem dönt, hogy változtat a helyzetünkön. Helyette egyik tenyeremet az ingje alá bújtatom. Érzem, eddigi életem során semmi sem bizonyult ennyire nehéznek, mint nyugton maradni a combjain.

Megforgatom a szememet. Direkt provokál, szerintem kifejezetten élvezi, hogy zavarba hozhat, ezért inkább nem mondok semmit, csak megjutalmazom egy lesajnáló pillantással.
- Remélem nem gondoltad komolyan, hogy erre a hülye kérdésre válaszolni fogok.. -
Megcsóválom a fejemet, túl jól kiismert már. Nem is kellett olyan sok idő hozzá, pár hónap alatt szinte teljesen megismert. Vele más a helyzet. Én nagyjából el tudom már dönteni, hogy ha letennének elém két dolgot, melyiket választaná, meg tudnám mondani, hogy két teljesen ismeretlen ember közül melyikkel állna hamarabb szóba, tudom, hogy miket utál, és miket szeret, de nem tudok még tökéletesen olvasni belőle, nem tudom rögtön eldönteni, hogy csak szórakozik, vagy komolyan is gondolja a mondandóját.. nem ismerem a családját, sem azt, hogy mit örökölt tőlük.. Ő természetesen igen jól ismeri a húgomat, és az anyámékról is eleget beszéltem már neki, hogy látatlanba is ki tudja találni, hogy az előtte állók közül kik a rokonaim. Kínosan sok mindent tud rólam..
Egy pillanatra lehunyom a szememet, ahogy megérzem játszadozó ujjait a tarkómon, jóleső borzongás fut végig a gerincem mentén szívem pedig vadul kalapál. Kinyitom a szemeimet, és belebámulok a lány vágytól megtelt pillantásába, és elkap egy furcsa érzés, egy bensőséges, megmagyarázhatatlanul óleső érzés. Egyszerre úgy érzem, mintha ezer éve ismerném, mintha eddigi egész életemben ott lett volna egy megbújt sarokban, az utca másik felén, vagy a szívem eldugott zugában. Szeretnék neki mondani valamit, valamit ami idevaló, kedvességet, egy viccet, vagy valamit.
Tovább bámulom a szemeit, és érzem, hogy elvarázsol, akár egy véla. Úgy nézhetek rá, mint akit megbabonáztak, kezem magától mozdul, óvatosan tűrök egy kósza tincset füle mögé, kezem óvatosan simít végig a lány puha arcbőrén, le a nyaka vonalán.
- Annyira szép vagy.. -
Hangom az elfojtott vágytól, és az iránta érzett mélyen elzárt tiszta érzésektől igencsak rekedt, de annál inkább őszinte.
-.. hogy semmit nem kell ahhoz tenned, hogy megkívánjalak. Annyira más vagy Silje.. annyira különleges.. ha nem te lennél itt, nem lenne elég csak rám nézned, de egyszerűen.. -
Hatalmasat sóhajtok, nagyon nehéz számomra így megnyílni előtte.
Nem tudok nem a szemébe nézni, nem tudok most elzárkózni előle, nem tudok úgy tenni, mintha egy érzelemmentes seggfej lennék..
- Akarlak téged.. -
Ő is kimondja, és ez nekem épp elég. Kezeim maguktól indulnak útnak ahogy megérzem követelőző csókját, amit lelkesen viszonozok. Ujjam előbb nyugodt tempóban simítják végig az oldalát, gerincének vonalát, finoman fűzöm bele ujjaimat fekete hajzuhatagába. Megborzongom ahogy megérzem kezét a mellkasomon. Feltüzel az érintése, belemarkolok a nyakába, ajkaimat elszakítom az övétől, csókjaimmal immáron a nyakát borítom be. Nem tudok uralkodni magamon. Kezeim kasmír pulcsijának aljához siklanak, egészen magabiztosan húzom le róla a ruhadarabot, ha hagyja. Kezem immáron szabadon siklik végig hasának forró bőrén, oldalán, föl a hátán. Elhúzódóm tőle, pillantásom a melleire siklik amiket immáron csak egy melltartó takar el előlem. Felpillantok az ismerős szemekbe, hogy engedélyt kapjak. Ha most nem állunk le, akkor sohasem fogunk.

Nagyon jól tudja ő is, hogy semmit sem szeretek jobban, már-már betegesen, a zavaránál, látni a ráncokat kirajzolódni azon a helyes arcán, hallani a nekem mormolt, összefüggéstelen szavait, amelyeket válasz gyanánt a kérdésemre ad, mikor szinte teljesen elveszti az álarcát, amit mindenki más felé mutat, és azzá a különleges fiúvá válik előttem, aki már az első pillanatban megragadta a szívemet, és azóta sem engedi el, szorosan körbefonva tartja, mintha már soha sem akarna megválni tőle. És én sem akarom.
- Csak igyekszem odafigyelni rád, nehogy a végén meggátoljam bárminemű testi, ésvagy lelki fejlődésedet. - kacsintok egyet szemtelen mosollyal az arcomon. - Nem szeretném, hogy ne tudj kiteljesedni teljes valódban, inkább szívesen segítek neked benne. Persze, csak, ha szeretnéd. - incselkedem tovább vele, kíváncsian várva a reakcióját.
Ismerem már, mint a tenyerem, az eltelt pár hét alatt már szinte jobban is, és annak ellenére, hogy ő keveset tud rólam, éppen csak annyit, amennyit szeretnék, ha valójában tudna, én minden egyes rezdüléséről meg tudom mondani, hogy mit is jelent.
Érzem most is, ahogy az izmai megfeszülnek, mikor a bőrén apró ingerhullám fut végig, libabőrt varázsolva rá, amikor halkan a fülébe suttogok, és megérintem őt. Íriszeimet az övéibe fúrom, egyetlen egy másodpercre sem szakadva el a tekintetétől, minden apró vonását ismételten magamba vésem. Nem, mintha valaha is el tudnám őt felejteni, rá, történjen bármi is, mindig emlékezni fogok.
Jólesően simulok ujjai simítása közé, miközben szavainak értelmét ízlelem. Eddig soha nem érzett boldogsággal tölt el a tudat, hogy neki végre más lehetek, nem csak az a furcsa, és különc lány, aki sötét titokkal övezve érkezett az antik kastély falai közé, akinek mindenki összesúg a háta mögött, akiről szemenszedett hazugságokat pletykálnak. Antonin volt az egyetlen, aki már az első pillanattól kezdve nem csak az orosz fruskát látta bennem, teljesen máshogy állt hozzám, és vélekedett rólam, mint mások. Imponált nekem, és lassan, de biztosan azt is bebizonyította, hogy igen is képes vagyok még érzéseket táplálni valaki iránt. Iránta.
Szavak nélkül vonom magamhoz, ölelő karjaim, és ajkaim közé. Csókolom, mintha az életem múlna rajta, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetném, és valójában rettegek tőle, hogy egy nap majd megtörténik az elkerülhetetlen, mégis átadom magam az érzésemnek, és inkább csak rá figyelek, az érintésére, a csókjára, mindenére.
Másodpercek alatt bújok ki a felsőm szorításából, hogy aztán újfent a karjai meleg biztonságába vessem magam. Lentről pislogok fel rá, és bátorítóan mosolygok, mikor megérzem, hogy a válaszomra, megerősítésre vár, aminek gyanánt ujjaimat az ingjére vezetem, mihamarabb megszabadítva őt az immár felesleges ruhadarabtól. Csak utána vonom köré a karjaimat, és magamhoz húzva csókolom tovább, végeláthatatlanul.

Mosolyogva csóválom meg a fejemet. Túl nagy hatással van rám Silje. Túl közel engedtem magamhoz, pedig alig ismerem. Alig tudok róla valamit, én mégis mindent elárultam magamról. Vakon bíztam meg benne, és egyenlőre fogalmam sincsen, hogy ennek milyen következményei lesznek. Mert lesznek következményei ebben biztos vagyok, vagy rossz, vagy jó.
- És hol van az a része, hogy én segítek neked? Mintha a titkaidról akartál volna mesélni nem? -
Nem hagyhatom, hogy Ő irányítson. Férfibecsület vagy irányítás mánia? Nem tudom. Mondd meg te.
Mélyen szívom be a levegőt, de nem érzek mást csak Őt. Az illata a tudatalattimba férkőzik, és nem akar kiszakadni onnan. Nem érzek mást, csak Őt. Nem látok mást, csak Őt. Nem akarok mást,csak Őt.
Nem erre vágytam már hosszú-hosszú ideje? Hogy Silje megadja magát a folytonos láthatatlan ostorozásomnak, hogy Ő is érezze azt amit én? Hogy Ő is akarjon engem?
Most mégis mintha egy fal kezdene felépülni bennem, egy láthatatlan kettőnk közé épülő fal. Nagyot nyelek mikor az ajka elszakad az enyémtől. Nem akarom, hogy érezze bizonytalanságomat, tapasztalatlanságomat. Ez a helyzet más, más mint amikbe belekerültem. Miatta, miattam, kettőnk miatt. Azok a lányok könnyű célpontok voltak, könnyű volt rávenni őket, hogy tegyék a dolgukat, de Ő...
Másodpercek alatt fut át tekintetemen a bizonytalanság, de ahogy megérzem ingemmel matató ujjait, mélyen elrejtem magamban. Segítek neki kigombolkozni, ingemet pedig a porba dobom, és máris vonom magamhoz. Megmozdul a hasamban valami ahogy forró testünk egymásnak feszül. Az idegeim pattanásig feszülnek, és egyszerre nem elég már, hogy csókolhatom. Többet akarok tőle, többet belőle.
Ajkaim elszakadnak a lány megduzzadt, csóktól kivörösödött ajkaitól, haját félrehúzom nyakának vonaláról, és ajkamat nyomom a forró bőrhöz. Érzem parfümének kesernyés ízét valahol az artériái felett, érzem, illatát, érzem minden egyes lélegzetét. Mellkasunk egymásnak feszül ahogy kapkodjuk a levegőt.
Kulcscsontját érintem az ajkammal, nyelvemet finoman húzom végig rajta és fogammal tolom le válláról a melltartója pántját.
Egyre gyorsabban kapkodom a levegőt, egyre szívesebben fújnék visszavonulót, mielőtt kiderül a titkom. AZ egyetlen dolog, mit nem árultam el neki.
Kezemmel nyúlok az álláért, és két ujjam közé fogva húzom ajkaimhoz. Beleharapok a finom húsba, miközben kezem magától indul kalandozásnak. Érzem puha bőrét az ujjaim alatt, egyszerre mindenhol ott van. Minden érzékszervemet Ő tölti be, mintha a bőröm alatt lenne, a tudatalattim elrejtett zugaiban.
Kikapcsolom a melltartója pántját, és még csak ügyetlenkednem sem kell vele. Ez az utolsó rész amibe ennyire jártas lennék.
Kihúzom magunk közül a fölöslegessé vállt ruhadarabot. Megremegek a látványtól. Tényleg tökéletes. Minden egyes porcikája tökéletes.

Soha sem hittem volna, hogy egyszer valaki képes lesz feléleszteni bennem azt az érzést, amit sosem akartam érezni, amire soha nem vágytam az előéletem mizériái miatt. Ám egyszer csak megjelent előttem Antonin, aki már első pillanatra felébresztett bennem valamit, én pedig akaratlanul is érezni kezdtem, bármennyire is nem akartam, mert féltem, egyenesen rettegtem tőle, és mindentől, amit eddig adott, és adhat majd még nekem. Az igazság az, hogy még mindig félek, de soha sem árulnám el magam, talán még neki sem.
- Azt gondoltam, azon a részen talán át is léphetnénk most, és foglalkozhatnánk mással, de, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, abbahagyhatjuk, amit elkezdtünk, és rátérhetünk arra is akár. - billentem oldalra a fejemet, és egyre közelebb hajolok hozzá, alulról pislogva fel a szemeibe nyalom meg az alsó ajkamat. Valóban kapóra jön, hogy egyszerűen képtelen nekem ellenállni, sem magának megálljt parancsolni. Amúgy sem tudom, hogy miért hoztam fel előtte a múltamat, és a sötét titkot, aminek jelenléte minden bizonnyal érezhetően leng körbe, de mostmár eszem ágában sincs beszélni róla. Egyszer majd eljön az ideje, hogy színt valljak neki, de az nem ma lesz, itt, és most. Jelenleg teljesen más befejezetlen dolgunk van egymással.
Mit sem törődve a hellyel, teljes önkívületben élvezem a közelségét, érintésére, és csókjaira jólesően megremegek a karjaiban. Csupán csak egyetlen egy pillanatra szakadok el ajkaitól, akkor találkozik vele a tekintetem, mégsem ismerem fel benne a bizonytalanságot jelentő csillogást, egyelőre, talán csak a vágy tüzének vélem.
Felesleges ruhadarabjaival kezdek el foglalkozni, majd az ingjétől megcsupaszított felsőtestéhez szorítom a sajátomat. Szorosan simulok hozzá, még a felsőm vékony anyagán keresztül is érzem bőre forróságát. Belemosolygok a csókunkba, majd másodpercekkel később ajkaink elválnak egymástól.
Szabadságukat jóleső sóhajtással, és nyögéssel nyugtázom, megérezve Antonin puha ajkának érintését, a nyakamtól kezdve, a kulcscsontomon át, egészen a vállamig, minden egyes alkalommal egész testemben remegve szorítom magamhoz, és markolok egészen erősen hajtincseibe, érezhetően kifejezve élvezetemet.
Engedelmesen térek vissza ajkaihoz, csókolom megint, ugyanolyan vággyal, és szenvedéllyel tele, mint ahogy tettem eddig is, csak akkor szakadok el tőle ismételten, mikor már teljes meztelen valónkban simulunk egymáshoz.
Kicsit bizonytalanul pislogok fel rá, mikor rám pillant. Hiába is próbálom tagadni, egész végig éreztem egy apró érzést a részéről, ami nem hagy nyugodni, míg meg nem kérdezem tőle, mire is gondol valójában. - Valami baj van? Látom a szemeidben, hogy nyomja valami a lelked. - kedves mosollyal nézek farkasszemet vele. - Nekem mindent elmondhatsz, remélem tudod. - ujjaimmal két tenyerem közé simítom az arcát, és nem engedem el, amíg választ nem kapok a kérdésemre. Talán nem is tudja, de nála most senki, és semmi sem fontosabb nekem.

Annyira hihetetlen. Itt ül az ölemben egy ilyen kibaszottul jó nő, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy még sohasem szexeltem senkivel.. Rá kellene koncentrálnom, meg arra, hogy a melle a mellkasomnak nyomódik, hogy a kezem felfedezze a testét, és élvezni azt amit Ő csinál.. én pedig úgy csinálok, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, pedig nagyon nincs.
Nyögdécsel, és sóhajtozik, ami az én arcomra apró mosolyt varázsol, és egy fél pillanatra elfelejteti velem, hogy most majd jól beégetem magam előtte, mint azelőtt a hatodéves csaj előtt, aki inkább elintézett szájjal, csak ne kelljen szerencsétlenkednie velem.
Nagyot nyelek. Nem akarom, hogy Ő is ezt mondja, mert a picsába is, szerintem már Amycus is járt valakiben, ha másban nem akkor az ikrében, én pedig, mint valami szerencsétlen azt hazudtam, hogy naná, én is nagyfiú vagyok. Pedig nem, és ez ennél a pillanatnál nem is lehetne nyílvánvalóbb.
Elfintorodom a szavaira, kerülöm a pillantását. Most kellene elmondanom, csak úgy egyszerűen hagyni, hogy kicsusszanjon az apró információ a számon, de nem, még sem jön.
- Ezt nem nekem kellene neked mondanom? -
Kezeimet kissé kiálló csípőcsontján pihentetem meg, és a melleire bámulok kínosan sokáig, csak ne kelljen a szemébe néznem.
Jobb karomat finoman a dereka köré fonom, és határozottan, mintha amúgy teljesen a helyzet ura lennék fektetem magam alá az ingemre. Megtámaszkodom a feje mellett, és hagyom, hogy ölünk egymásnak feszüljön, miközben még mindig veszettül kerülöm a tekintetét.
A hasát csókolom, a mellkasát, óvatosan bontom ki a nadrágjából, miközben még mindig nem nézek a szemébe. Túl nagy, és túl kínos a csend, pedig álmaim nője fekszik előttem már majdnem teljesen meztelenül.. Mégsem érzem úgy, hogy nekem is vetkőznöm kellene, nem érzem úgy, hogy ez most tényleg meg fog történni.
Nem akarom, hogy még jobban észrevegye zavaromat, nem akarom magamat megint olyan kínosan érezni, mint az előbb, mintha egy kisfiú lennék.. pedig az vagyok.
Beleharapok combja finom húsába rettentő óvatosan, kezemmel simogatom az izomzat külső felét, és egyre kínosabban érzem magamat. Már nem is tudok arra figyelni, hogy tényleg majdnem meztelen, a csókjaim amivel még mindig megilletem a hasát, csípőjét és combját, már nem elég tüzesek.
A lába között fekszem, onnan bámulok föl rá.
- nem hinném, hogy .. -
Belekezdek, megköszörülöm a torkomat legalább ötször, pedig csak három szót mondok.
- mármint.. ez kurva gáz.. -
A combjait bámulom, meg a bugyiját, és arra gondolok, hogy miért vagyok ennyire elcseszett? Miért ne tudtam csak úgy betenni, és kussolni?
- Megértem, hogyha izé, most inkább mennél, de tudod.. énmégsohasemvoltamígysenkivel -
Olyan gyorsan hadarom el mondandómat, hogy a szava egy maszlaggá folynak össze, és alig érthetőek.
Megköszörülöm a torkomat új fent, és egyszerűen nem akarok ránézni, nem akarom, hogy kimondja a szavakat amiket ki fog mondani, sőt azt sem akarom hallani, hogy Ő mennyire tapasztalt. Nem is tudom mit akarok.

Próbálom teljesen elengedni magam, és élvezni az Antoninnal együtt töltött perceket, az érintéseit, a csókjait, minden egyes lélegzetvételét, és mozdulatát, de bármennyire is nem szeretnék másra figyelni, akaratlanul is folyamatosan a vészjósló csillogást keresem a tekintetében. A szívem megremeg tőle, már előre kezdi bevésni magát a gondolataimba a kellemetlen érzés, hogy valójában mégsem vagyok annyira jó neki, nem is akar engem, csak gondolta, megpróbálja mennyire hat rá a közelségem. Akaratlanul is eszembe jut, mikor az első találkozásunkkor kérdőre vontam, nem-e csak egy újabb skalpot akar begyűjteni általam, és ő tagadta, még kicsit meg is sértődött, mert csak egy szoknyavadásznak tituláltam. Most pedig hiába kémlelem a tekintetét, egyszerűen nem találok más magyarázatot a pillantására.
A rosszízű érzés nem akar elhagyni, sőt egyre jobban belém fészkeli magát, mégis nagyot nyelek, és megpróbálok a lehető legSiljésebben válaszolni a kérdésére, mert egyáltalán nem akarom, hogy észrevegye rajtam az elmúlt percekben bekövetkezett változást. - Csak abban az esetben kérdezhetnéd te, ha én szeretnék bármi mással foglalkozni, nem pedig veled. De nem így van, te vagy az, akinek máshol járnak a gondolatai. - jegyzem meg epésen, és szívesen néznék igen csak szúrós íriszekkel a szemeibe, de lehajtott feje miatt képtelen vagyok rá. Legszívesebben pofon vágnám, csak, hogy rám figyeljen, legalább egy kicsit.
Mégis egyetlen egy szó nélkül hagyom, hogy a padlóra vetett ingére fektessen, és felém magasodjon, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig nincs, és ezt egyre jobban tapasztalom is. Már nemcsak a pillantásán látom, de az érintésén is érzem, pedig annyira nagyon szeretném élvezni, amit tesz, de képtelen vagyok, hogy nem kell sok ahhoz, hogy megálljt parancsoljon magának.
Hosszú másodpercekkel később meg is teszi. Farkasszemet nézek vele, hallgatom az összefüggéstelen szavakat, felegyenesedek, és magam alá húzom a lábaimat mellőle. Nem sokon múlik, hogy felálljak, és elsétáljak, viszont az utoljára elhadart szavak maradásra kényszerítenek. Csak pislogok rá kerekded szemekkel, talán még az ajkaim is szétnyílnak egy kicsit egymástól. A meglepettség sugárzik az arcomról, viszont mellette a megkönnyebbülés is észrevehető, valószínűleg számára is. Végül megtöröm a kettőnk közt beálló csendet, felnevetek, aztán, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is fojtom magamban a nevetést, egyáltalán nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy rajta nevetnék. Nem, inkább a helyzeten. - Ne haragudj, korántsem azon nevetek, amit mondtál. Inkább azon, hogy milyen idióta voltam. Ha tudnád mik jártak a fejemben, miközben te csak.. - harapok bele az alsó ajkamba. Nem is tudom mit, és hogyan mondjak neki.
Szavak helyett eleinte csak felé nyújtom az egyik karomat, és, ha engedi, magam mellé húzom. - Miért nem mondtad el? - kérdezem tőle halkan, mosolyogva. - Mit hittél, hogyha megtudom majd csapot-papot itt hagyok, veled együtt? Azt hittem már megismertél, de ezek szerint mégsem, ha elhiszed, hogy ezt tenném. Te tényleg buta vagy, Dolohov. Vagy bolond. Vagy mindkettő. - rázom meg a fejem, majd a nyakánál fogva magamhoz ölelem, és szájon csókolom. Mintha mi sem történt volna.

Nevetése visszhangot ver az ódon falak között, és habár meglehetősen hamar abbahagyja, mégis vissza-vissza jut fülembe Silje csilingelő kacaja, akár egy szellem búgása. Kissé megborzongom. Sohasem voltam igazán jóban a szellemekkel, közelségük inkább riasztott, mintsem vonzott.
Nézem beszívott alsó ajkát, nézem ahogy a fogai a puha húsnak nyomódnak, és elmosolyodom, jólesőn, megkönnyebbülve, kieresztve a gőzt. Mintha egy hatalmas kő szakadt volna le a szívemről, mintha egy hatalmas terhet vehettem volna le a vállamról. Most már csak azt lenne ideje eldöntenem, hogy mi a nagyobb teher amit levetkőztem, a titkom, vagy tapasztalatlanságom. Ezt eddig még nem tudtam eldönteni.
- Nem haragszom. -
Mintha akár megfordult volna a fejembe, hogy egy ilyen dolog miatt haragudjak rá. Jelen pillanatban képtelen lennék haragudni rá.
- Majd később esetleg elmondhatod.. -
Habár roppant mód érdekel, hogy mik fordultak meg a fejében, úgy gondolom nem ez a legfontosabb dolog jelen pillanatban. Sokkal inkább a kettőnk között vibráló feszültség és ruháink meglepő hiánya.
Mellé fekszem, felkönyökölök és ahelyett, hogy azzal lennék elfoglalva milyen kibaszott nő a pillantásom a szemét keresi. Tudom, hogyha más lenne itt nem fecsérelném az időt, minél előbb túl akarnék lenni a dolgon, és az sem érdekelne ha a lány nem élvezné. Nem egyszer akadtam ehhez hasonlóhelyzetekbe, ahol az önzőségem nagy úr volt. Viszont most más a helyzet. Silje más. Mély, olyan bennem élős fajta amitől kissé megremegek, amitől kicsit elfelejtem, hogy ki is vagyok. Sokkal többet érdemel. Többet nálam, többet annál amit adhatok.
- Nem akartam. Mindez idő alatt ilyen dolgokról sohasem beszélgettünk, és szerintem igyekeztem magamat úgy beállítani, akár egy macsó.. mert, tudod.. imponálni akartam neked. Annyiszor elmondtam már, hogy nekem tőled nem a szex kell, mármint.. -
Mintha kissé belezavarodnék a saját monológomba.
- Szeretek veled lenni, szeretem, hogy a legjobb barátom vagy, és igen tényleg az első pillanat óta szeretnék veled lefeküdni, de nem erről szól az egész. Sohasem hajtottam még semelyik lányért sem ennyit, soha senki nem tudta így lekötni a figyelmemet, mint Te. De tudod, aranyvérűek vagyunk, és én ennek megfelelve szerettem volna, hogy azt hidd tökéletes vagyok, ami nyilván nem igaz. Csak jól esett volna, ha így látod. Ha azt hiszed, hogy van hozzád elég tapasztalatom.. -
A hajával játszom ami a nyaka elé borul. Jól esik puha érintése, és hogy így vagyunk itt. Ő meg Én a csupasz valónkban.
Csak felsóhajtok annak hatására, hogy beletrafált a közepébe. Egyszer már megtörtént, miért ne történne meg újra?
- Talán nem ez a legjobb ideje annak, hogy ezt megvitassuk.. -
Lezártnak tekintem a magam részéről, és éppen ezért készségesen mászom fölé ahogy az ajkunk összeér. Ha elmondtam a leggázabb titkomat akkor mindennek rendben kellene lennie nem? Akkor miért érzem még is azt, hogy görcs van a gyomromba, hogy rettenetesen izgulok?
Ajkaim a nyakát érintik, puha bőrének minden négyzetcentiméterét, hideg ujjaim forró bőrén zongoráznak végig miközben csókunk meg-megszakad. Ahogy egymásnak simulunk érzem szívének ritmusát kalapálni, és pillanatok alatt az én szívem is arra a ritmusra ver. Idegen érzés, de még is megnyugtató. Mintha összeforrhatnánk, mintha valaha is lehetne Ő meg Én egy egész.
Kapkodom a levegőt ahogy elszakadok tőle, és nem is vagyok biztos abban, hogy igazán szeretném a dolgot. Biztos vagyok benne, de magamban egyáltalán nem.
Kikapcsolom az övemet, és megemelkedve hagyom, hogy a nadrág a combomig csússzon. Kissé esetlenül rugdalom le magamról. Annyira szeretném, hogy ebben a pillanatban tapasztaltabb legyek.
- Te már..? -
Felteszem a kérdést, amire nem akarom igazán tudni a választ. Nem akarok rádöbbenni, hogy Ő már minden tud, és vannak előfeltevései a dologról, nem akarom hallani, hogy mi volt, mert nem akarom, hogy a végén csak annyit nyögjön ki: egynek jó volt.

Megkönnyebbülten nevetek fel, mintha mázsás súly esne le a szívemről, és valószínűleg nem sokat tévedek. Antonin viselkedése komolyan megijesztett, és minden más megfordult már a fejemben, csak az nem, amit elárult nekem. De hogyan is gondolhattam volna az igazságra, hiszen számomra Dolohov mindig is egy erős, és határozott fiú látszatát keltette, akinek semmire sincs szüksége a világban, mert már mindent megkapott, amit csak szeretett volna, még azt is, amit nem akart. Nem gondoltam hát, hogy ennek ellenére van egy valami, amit még nem kapott meg az élettől. Pedig a kastélyban minden lány odáig van érte, szó szerint bármit megtennének, hogy a kedvében járhassanak, és az, hogy ő ezt mégsem használja ki teljesen, kicsit büszkeséggel is tölt el. Szinte észrevétlenül változtatta meg az első benyomásomat róla, meglepően jó irányba.
- Vagy esetleg jóval később. - nevetek fel kínosan. Még csak az hiányzik, hogy megtudja milyen sületlenségekre gondoltam, miközben azon járt az eszem mi baja is lehet valójában. Kényelmetlen lenne elárulnom neki ezeket.
Érdeklődve hallgatom, kimondottan jól esik, amikor megemlít, még mosolyt is csal az arcomra vele, csak néha rázom meg a fejemet, miközben végig az arcát figyelem. - Tényleg buta vagy. Ha nem imponáltál volna eddig sem nekem, akkor most valószínűleg nem lennék veled, vagy szerinted nem mondanám meg az igazat, amit valójában gondolok neked, rólad? Ha jól emlékszem már az elején kijelentettem egysmást. - nevetek fel ismételten, mikor eszembe jut az első találkozásunk. - Viszont az nagyon jól esik, hogy őszinte vagy velem. Lehettél volna eddig is, hiszen nem vagyok egy liba, akit csak a tökéletes énkép vonz, sőt. Én sem vagyok az, és még, ha az is lennék, mástól nem várnám el, hogy az legyen. Tőled meg pláne nem. - mosolygok rá kedvesen, talán túlságosan is sokat elárulva neki a szavaimmal, és az általuk akaratlanul is felfedett érzelmeimmel irányába. A baj csak az, hogy saját magam elárulása most cseppet sem tud érdekelni, Antonin már annál inkább.
Érzem, hogy egy fájó pontjába találtam a kérdésemmel, nem is nagyon firtatja, és én sem szeretnék belebonyolódni a történetbe, ha csak ő fel nem hozza majd később. Inkább mosolyogva hagyom, hogy felém hajoljon, és megcsókoljon. Mintha már órák teltek volna el, mióta utoljára éreztem az ajkait az enyémeken, nem is szeretném, hogy a perc véget érjen, de az ellen sem ellenkezem, mikor a nyakamra téved, ujjai pedig a bőrömön szántanak végig, mintha mi sem történt volna percekkel ezelőtt, és ez így is van rendjén.
Egyszerűen képtelen vagyok elszakadni tőle akárcsak egy másodpercre is, már rántom is vissza magamra, miután megszabadul a nadrágjától is, és csak a kérdésére engedem el egy kicsit. Fogalmam sincs mit válaszoljak, hiszen mit sem tud a titkomról, de az eszem dönt a szívem felett, és gondolkodás nélkül válaszolok neki. - Nem. - határozottan ejtem ki a szót az ajkaimon, mintha igaz lenne, és nem hazudnék vele Antoninnak, de, ahelyett, hogy engedném, hogy a bűntudat eluralkodjon rajtam, átkarolom a nyakát, és miután magamra húzom a testét, megint megcsókolom, de túlságosan is szenvedélyesen, hogy levegőt se kapjon, és esélye se legyen még egyszer megszólalni.
Egyik kezemmel a hajtincseibe markolok, a másikkal az oldalán szántok végig, egészen addig, amíg meg nem állapodok a tarkóján, és még közelebb nem húzom magamhoz teljes egészében, hogy aztán ujjaimat még egyszer végigfutassam a testén, és sürgetően megfosszam az utolsó, felesleges ruhadarabjától is.

Sohasem éreztem még senkit ilyen közel magamhoz, mint Őt. Érzem a szívverését magam alatt testének minden egyes apró rezdülését, lélegzetének lágy cirógatását, és érzem magamat, ahogy hozzá simulok, ahogy a bőrünk össze-össze ér. Forrók vagyunk, különállók és még is egyek. Nem tudnám elképzelni magamat mással ebben a pillanatban, nem tudom elképzelni, hogy valaha is képes leszek ezen a pillanaton osztozni majd másvalakivel, egy hasonló lánnyal. Lehetetlennek érzem, hogy én valaha is vonzódjak úgy máshoz, mint most őhozzá. Mert nincs olyan báj ami csalogatóbb lenne Silje szépségénél, nincs olyan kedvesség amit az Ő természetével hasonlíthatnék össze, nincs az az érzelmi löket ami erősebb impulzust adna, mint Ő.
Homlokomat az övéhez érintem egy pillanatra, míg türelmesen megvárom, hogy letolja rólam azt a felesleges ruhadarabot, hogy aztán az ujjammal az álla alá nyúljak és hosszúra kinyújtott pillantással jutalmazzam.
Ha igazán bátor lennék, most megmondanám neki, hogy mit érzek, hagynám, hogy kicsússzon az ajkaimon az a szó, hagynám, hogy Ő sütkérezzen annak fényében, de én nem vagyok ehhez elég bátor. Így ahelyett, hogy kimondanám neki, hogy szeretlek csak magunk közé nyúlok, pillantásomat az övétől elszakítva nézem a saját kezem útját, miközben hagyom, hogy a pulzusom az egeket verje, hogy a szívem olyan ritmusba kezdjen amitől félő, majd kiszakad a helyéről.
Közelebb csusszanok felé, erőteljesebben mozdulva, a fejemet a nyakához rejtve, hogy kiélvezhessem az első pillanatot amikor benne lehetek. Kissé megremegek az új érzés hatására, a furcsa melegségre ami úgy von körül, mintha az egész testemet körülérné.
Kikívánkozik belőlem az a fránya szó, akár a fülébe is súghatnám, mint egy árva gondolat, hagyhatnám, hogy megiramodjon, hogy kitörjön belőlem visszafordíthatatlanul. Lehetnék ma én a merész, az aki nem fél elmondani, hogy mit is gondol, de..
Óvatosan mozdulok. Nagyon új még ez az egész, szokatlan, de meglepően páratlan, olyan amibe az ember mindig vissza-vissza kívánkozik majd, és ahogy egy új ritmust vesz fel testünk, tudom, hogy örökké a rabja leszek majd. Nem csak Siljének, hanem ennek az egésznek, ennek a páratlan élménynek ami csak vele lehet egész.
Felsóhajtok, fejemet fölemelem a nyaka vonalából, megtámaszkodom a kezeimen.
Lüktetünk. Lüktetünk mindenhol. Bele kell bámuljak az íriszeibe, hogy elhiggyem, igaz ez az egész, hogy nem álmodom.
Csípőjébe markolok, ujjaim finom fúródnak a lány húsba, és újra felsóhajtok, olyan igazi mélyről jövő sóhajjal.
Olyan hihetetlen, hogy az ingemen fekszünk a retkes földön, egy elhagyatott házban, ahova befúj a téli szellő, ahol kísértetek járnak, mi mégis csak egymáséi vagyunk, és megtöltjük saját melegünkkel a fagyos estét.

Elviselhetetlen bűntudat tör rám. Nem szeretek hazudni neki, pedig már a legelején megtettem, most pedig még egyszer megteszem, de egyszerűen képtelen vagyok elmondani neki mindent, az elejétől a végéig. Nem szeretném, hogy tudja, hogy megundorodjon tőlem, és eltaszítson magától. Túlságosan is fontossá vált nekem ahhoz, hogy ép ésszel bírjam elviselni, ha ez mégis megtörténne. Inkább hazudok neki, még, ha tudom is, ha egyszer kiderül az igazság, valószínűleg elvesztem őt, talán örökre.
Másodpercek alatt felejtem el a gondolataimat az érintésére. A teste, mintha égne, remegek, ha hozzám ér, a csókjaitól pedig az ajkaim kezdenek el bizseregni. Egyszerűen képtelen vagyok uralkodni magamon, és nem is akarok, csak mind többet, és többet szeretnék kapni belőle. Megragadom, és magamhoz húzom, a karjaimmal a nyakát, a lábaimmal a csípőjét karolom át, ragaszkodva, és szorosan, mintha soha sem szeretném elengedni. Ami azt illeti, nem is akarom.
A szemeibe nézek, nézem az ismerős íriszeket, és tudatosul bennem, senki mással nem lennék szívesebben az elmúlt, és az elkövetkezendő percekben, csak is vele. Egyik pillanatról a másikra válunk egyekké, és akárcsak a fénylőn csorgó méz, egymáshoz olvadunk a saját izzadságunktól forró testünkkel egyetemben. Már nincs semmi, ami elválasszon minket egymástól, az sem számít, hogy egy rozoga, és dohos viskóban éljük meg az első alkalmunkat, igazából senki, és semmi sem számít a világon, csak mi ketten.
Mintha nem is önmagam lennék, hangosan felnyögök, szinte felsikoltok az érzéstől. El is felejtem azt a szörnyűséget, amit a nagybátyám művelt velem, Antonin már a puszta jelenlétével képes teljesen más érzést biztosítani, és nyújtani nekem. Az érintései, a csókjai egy egésszé formálnak. Egy pillanatra el is hiszem, hogyha örökre vele maradnék, minden egyes sérelmemet elfelejthetném, talán ő képes lenne összeilleszteni a szívem, és a lelkem megtört darabjait.
Szinte lebegek a valóságban, mi több, képes lennék messzire szállni a bennem egymással üzekedő kellemes érzések tömkelegétől, az pedig, hogy mindezt az egyetlen személy okozza, aki iránt valaha is pozitív érzéseket tápláltam, és táplálok ma is, már csak a legédesebb hab a tortán.
Elveszek a szemeiben, ahogy rám pillant, íriszeimben őszintén, és komolyan csillan meg a fény, talán az együtt töltött pillanatainkban a legőszintébben láthatja a bennem mélyen megbújó érzéseimet iránta. Bár egyikőnk sem mond semmit, a mély hallgatásunk, a sóhajainkba vegyülő zihálásunk szavak nélkül is mindent kifejez, amit egymással, és egymás iránt érzünk.
Mikor ő a csípőmbe, én a hajtincseibe markolok, a kelleténél talán erősebben is rántom hátra a fejét, ajkaimat a nyakához vonom, és apró csókokkal halmozom el arcának minden egyes pontját, mintha csak egyetlen vonallal kötném össze őket, miközben sóhajtásaimmal kevert nyögéseim elegye egyre energikusabban törnek ki belőlem.
Erősen, és határozottan, mégis gyengéden a hátára fordítom, és én kerekedek felé. Pillantásomat az arcán nyugtatom, és egészen közelről suttogom el neki a saját nevét, majd szenvedélyes csókban forrok össze vele.

Eggyé lettünk. Egyszerre már képtelenség lenne megkülönböztetni minket, lehetetlen lenne eldönteni, hogy hol kezdődik Ő és hol kezdődöm Én. Talán nem is lehetne ebben a pillanatban azt mondani, hogy Ő és Én.. az egyetlen értelmes szó amit magunkra mondhatnánk az az, hogy Mi. Egy olyan egésszé váltunk ami átformál bennünk mindent. Az egymásról alkotott nézeteinket, és a világhoz való hozzá állásunkat. Elvégre ezek után hogy tudnám majd úgy kezelni, mint a lányt aki eddig kizárólagosan a barátom volt? Hogy tudnék úgy a szemébe nézni, hogy tudom mi van a ruhája alatt, hogy tudom milyen az ha élvezettel sóhajt föl, hogy tudom milyen a csókjának az ízé? De persze az is lehet, hogy az egészet csak én érzem így, és ez egy egyszeri és megismételhetetlen alkalom. Lehet, hogy ezek után Ő ott szeretné majd folytatni ahol abbahagytuk, lehet, hogy folytatni sem szeretné a dolgot.
Felsóhajtok, olyan igazán elégedett sóhajjal. Élvezem ahogy teste alatt az övé megfeszül, hogy egy azon ritmusra mozdulunk, hogy úgy csavarodik körém, mintha sohasem akarna elengedni. És ebben a pillanatban ezt szeretném. Ha örökké az enyém maradna, ha örökké ebben a pillanatban ragadnánk. Örökké csak Ő legyen meg Én és az élvezet amit egymásnak nyújtunk.
Mindenemet átjárja az illata. Bekúszik az orromba, be egészen a bőröm alá, hogy aztán ott ragadjon. Képtelen vagyok saját magamra figyelni, arra hogy én éppen hogyan is szeretném. Minden egyes mozdulatom Őérte van, Őt szolgálja. Ahogy a kezem végigsiklik az oldalán, ahogy az ujjaim belegubancolódnak hosszú, fekete hajába, ahogy ajkaim a nyakára tapadnak, ahogy kezem a csípőjébe markol, ahogy mozgok, ahogy fölnyögök…
Óvatosan beleharapok a vállába, elfolytok magamban egy túl hangosnak ígérkező sóhajt, és hagyom, hogy fölém kerekedjen. Kezemet a csípőjére helyezem, és úgy pillantok föl rá, mintha számomra csak Ő létezne. És ebben a percben tényleg így gondolom. Ő a NŐ, csupa nagybetűkkel. Kezeimet végigvezetem a testén, áhítattal hagyom hogy minden egyes perc közelebb vigyen minket a csúcshoz. Megbizsergem mindenhol. Jóleső remegés fut végig rajtam, és egy pillanatra le kell hunynom a szememet, egy egész pillanatra meg kell hogy gátoljam minden mozdulatában.
- Annyira gyönyörű vagy.. –
Hangom túl rekedt a túl sok elfojtott érzelemtől, az elnyomott nyögésektől, a magamba fojtott sóhajoktól. Szinte felismerhetetlen, mintha láncdohányos lennék évek óta.
Újra le kell fognom a csípőjét, mert félő, hogy képtelen lennék tovább magamban tartani élvezetemet. Hatalmasat sóhajtok, vágytól túlzottan égő tekintettel bámulok bele a lány íriszeibe.
- Én már nem fogom sokáig bírni Silje.. –
Lesütöm a pillantásomat, akár egy rossz gyerek., hogy aztán lopva pillanthassak vissza rá.
- Szóval.. neked jó? –
Abban a pillanatban megbánom a kérdést, ahogy kiejtettem a számon. Kínos, olyan igazi első alkalmas kérdés, amikor az ember egyáltalán nem vágja hogy mi jó és mi nem. Egy dolog beszélni az egészről, és egy másik csinálni.

Egy érzés kerít hatalmába, amit még soha sem éreztem idáig, és soha nem is tápláltam senki iránt sem. Számomra is ismeretlen, egyelőre még képtelen vagyok értelmezni, és megbirkózni vele, csak hagyom, hogy önkényesen magával ragadjon, és egészen Antonin ritmikus ütemet szajkózó szívéhez vezessen.
Karjainak ölelésében már meg sem tudom különböztetni magunkat, nem, mintha szeretném, ragaszkodóan ölelem, szorosan, és a legszívesebben el sem engedném soha többé. Egy örökkévalóságig szeretnék a karjaiban feküdni, meztelen testéhez simulni. Egyszerűen képtelen vagyok belegondolni, mi lesz, ha véget érnek az élvezet percei, és egyszerre mindketten visszacsöppenünk a valóság igencsak komplikált talajára.
Arcommal az övét simítom végig, ajkaimat először a homlokára tapasztom, majd lassan, de határozottan kezdek lefelé haladni, végig puha arc-, és nyakbőrén, és csak a kulcscsontjánál állapodok meg végeláthatatlanul hosszú percekre. Ujjaim mindeközben testének vonalát járják körbe, és annak minden egyes porcikáját kellő alapossággal fedezik fel. Mindkét lábamat csípője köré fonom, és halkan, de hallhatóan felnyögök, mikor megérzem fogainak élét a vállam érzékeny húsában.
Csak akkor szakadok el tőle, és csak arra a pár, rövid másodpercre, amíg birtoklóan fölébe nem kerekedek. Csípőjén helyet foglalva támaszkodom meg egyik tenyeremmel a mellkasán, miközben szabad kezem ujjait végigvezetem arcélén, hogy végezetül a hajába túrjak, majd szorosan hozzásimulva csókoljam meg ajkait, már magam sem tudom hányadjára.
Menthetetlenül, és tagadhatatlanul boldog mosollyal pillantok le a szemeibe, miközben igyekszem visszafogni, és lassú mozgásra ösztönözni magam, minél tovább kiélvezve együttlétünk minden egyes másodpercét. - Egyedül te teszel azzá. - ismerem be sóhajtva, neki tulajdonítva bókja lényegét.
Másik kezem is a mellkasára csúszik, és, ahogy az övé a csípőmre, én a mellkasára simulok, onnan pislogok fel az íriszeibe. - Nem is lehetne jobb. - hajolok felé, majd végigsimítok az arcán, és csókot lopok az ajkairól. Egyre lüktetőbb ritmus veszi át az uralmat a testem felett, mígnem végül bekövetkezik az a pillanat, amikor már tudom, és érzem, én sem bírok már egy másodperccel sem tovább az élvezetemmel, és tekintetébe fonódva, szinte egyszerre éljük át az extázis pillanatát.

Lélegzetünk lassan egybemosódik. Ugyanakkor kapunk levegőért, és ugyan abban a pillanatban fújjuk ki mindketten. Tökéletes összhangban mozgunk, mintha mindig is erre vártunk volna, mintha mindig is azt akartuk volna, hogy egy egésszé kovácsolódhassunk össze, mintha eddig csak felek lettünk volna.
Le szeretném hunyni a szemeimet, legalább egy pillanatra, hogy átadhassam magam az öröm érzésének, de képtelen vagyok nem Őt nézni, képtelen vagyok akár csak egy pillanatra is elemelni a tekintetemet Róla. Álmaim nőjéről, a lányról akit sohasem szeretnék elveszíteni. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy Ő az enyém, és hogy képtelen lennék nem vele lenni. Ami egészen abszurd.. hiszen alig ismerem, hiszen semmit se tudok róla, de mégis olyan biztosnak érzem magamat mellette, olyan igazinak, olyan valósnak, elevennek.
Megremegek, ahogy eljuttat a csúcsra, az egész testem beleremeg az érzésbe, a lelkem és most először hunyom le a szememet, húzom magamhoz, és fúrom arcomat a hajzuhatagába.
Még mindig kapkodom a levegőt, még mindig meg-megremeg a testem ahogy ott fekszünk, és ha akarnék sem tudnék megszólalni. Nem is tudom, hogy mit kellene mondanom. Nem is helyénvaló most beszélnem.
Kezeimmel haját simogatom ahogy ott fekszik rajtam, légzésem lassan csillapodik csak.
Az arcára nyomok egy puszit, és kezemmel próbálom melengetni a lassan visszahűlő szobában. Lassacskán a testem libabőrös lesz, lassan az ujjhegyeim is hidegebbek lesznek.
Nem tudom mennyi idő telik el, nem tudom, hogy mennyi ideig fekszünk még ott egymásba feledkezve-gabalyodva, de nem is igazán érdekel. Csak akkor tolom el kissé, mikor már nem érzem Őt elég melegnek, pillantásom hálás, és imádattal teli, ahogy újra végigsiklik a lány testén.
- Nem akarom, hogy megfázz.. -
A ruháinkat kutatom, ami az enyém magamra húzom, ami az övé, azt pedig neki nyújtom. Az ingemet, ami igazán retkes is felé nyújtom, hogy felvehesse, hogy véletlenül se fázzon meg.
- Gyere, igyunk meg egy vajsört..-
Ujjaimmal a kezéért nyúlok, magamhoz húzom, összefonom az ujjainkat, és az ajtó ami eddig nem nyílt csodával határos módon egészen könnyen nyílik ki.