Roger Edwards, az apám. 43. éves.  A Roxfortban griffendéles volt. Apa sok mindenbe belekóstolt már, azonban nem a iskolázottságáról híres - nem, ezt nem úgy értem, hogy analfabéta, hanem inkább képzettség nélkül próbálkozó, mint a legtöbb ember, ő sem álhatta az iskolapadot, ezért lényegében, már mindehol vagy képzettséget hamisított, vagy ha nem jött be, betanult egy rövid ideig. Dolgozott ő már aurorként, vagy amellett, a kislétszámú Edwards csapat kviddicsedzőjeként, sárkánygondozóként, vagy amelett, zsupszkulcs felügyelőként, a Félrevezetési ügyosztályra is benézett, varázsbűn üldözési kommandóra is rákacsintott. Hogy mindebből mennyi igaz, azt senki nem tudja; talán csak anya, vagy ő sem. Jelenleg legjobb tudomásom szerint aurorként dolgozik, anyának valahogyan sikerült rávennie, hogy tanuljon egy kicsit, fogalmam sincs hogyan csinálta. Lehet a házasságuk erejével, gőzöm sincs, a sztori szerint ugyanis, akkor jöttek össze anyával, amikor aurorként, vagy amellett dolgozott, anya volt az úgynevezett titkárnőjük, akit aztán elvett feleségül, aztán nem sokkal később jöttünk mi. Akarom mondani a nővérem, de szerintem van némi huncutság a dologban, ugyanis 6 hónapra az esküvőjükre rá született meg, kétlem, hogy olyan gyorsan fejlődő baba lett volna, mint ahogy régen ezzel hitegettek minket.
Kate Edwards, az anyám. 40 éves. Anya szülei muglik voltak, így ő - ahogy néhányan élnek a szóhasználattal -, sárvérűnek nevezendő. A minisztériumban dolgozik. Főállású iratrendezgető, hogy leginkább megragadjam munkájának lényegét. Anya nem akart sohasem magas babérokra törni. Ő az az igazi anyatípus, aki egy nyugodt, csendes kis életet szeretett volna férjjel, nagy kertes házzal és mondjuk egy kutyával. Emellett neki teljesen megfelelt a munkahelye, ahol trécsel a kolléganőivel, vagy éppen valamelyik nagyáruházban megbeszélhette a bevásárlókocsi mellett, hogy melyikőnknek melyik a kedvenc játéka, vagy milyen gyakran pisiltünk be, vagy milyen helyzetekben böfiztünk, vagy kedvére csipkedhette az arcunkat, vagy megpaskolhatta a hátunkat, ha csináltunk valami ügyeset, vagy rohagászhatott utánunk, egy fogócskában. Neki mindez elég, boldoggá teszi ezt az amúgy mókás és kedves nőt. És meglepő, vagy nem meglepő a roxfortos évei alatt hugrabugos volt.
Pearl Edwards, a nővérem. 19 éves. A család első gyöngyszeme, a nevéből adódóan meg aztán ő főleg. Kicsit hasonlít anyára, de neki az irodai munka nem hinném, hogy opció lenne, a mosolygós Pearl leginkább a gyerekekhez ért és az állatokhoz. Például imád lovagolni, vagy bébiszitterkedni nemcsak itthon a legidősebb teendőjeként, hanem bármelyik kis lurkó, vagy pöttömök mellett, házit oldani valakivel, meghallgatni, amit egy 3 éves összegagyog, lenyugtatni egy felbőszült vadat. Ennek ellenére ő mégis gyógyítónak tanul a Szent Mungóban, amikor megkérdeztem miért, csak annyit felelt, hogy most erre van leginkább szükség, egyébként szerintem, meg mindenki szerint ő egy bölcsödébe, vagy óvodába való. Azt hiszem mondanom sem kell, hugrabugos volt.
Doris Edwards, az első számú kishúg. 16 éves. Doris  rendkívül eleven, igazi bajkeverő. Azt hiszem bátyusi kötelességeim nála lesznek a legkevésbé, egyedül is eltángálna bárkit, aki bántja őt, kinézem belőle. Az ő posztja pont emiatt a terelő, esküszöm, hogy ezt neki találták ki, minden többletenergiáját le tudja vezetni a gurkók messzire küldésével, szinte már látom magam előtt, ahogy a fiúkkal is ugyanezt teszi... Szegény srácok... Annak gondolatára is elröhögöm magam, hogy valaki ujjat húz vele, és aztán elkapált úrfiként iszkol el a helyszínről, Doris pedig megcsapkodja az ütőjével, vagy ha nem is úgy akkor válogatott módszerekkel, csínyekkel keseríti meg az életét. Ennek ellenére előttem is felelned kell, ha a közelébe mész, nincs mese, a bátyja vagyok, nekem kell ellátnom a baját annak, aki akár csak egyetlen haja szálát is meggörbíti. Fogalmam sincs, hogy lehet fekete sárga ez a némber.
Julie Edwards, még kisebb kishúg. 6 éves. A legpirinyóbb, legbájosabb, és legtündéribb Edwards a kicsiny családunkban, aki szerencsére imádja a bátyuskáját, ami azért is jó, mert ez kölcsönös. A bratyó akármit megtenne érte túl azon, hogy a nyakába ülhet, egy tüzijátéknál, megnyugtatja, ha reszket a villámoktól és a mennydörgéstől, vagy legalábbis megpróbálja, vagy beül egy teadélutánra a plüsskerekasztalhoz, de esti mesét is bármikor hajlandó mondani, ha arra kéri. Ezt ő tudja, és legtöbbször él is a lehetőségekkel a kisasszony, egyetlen bájos, könyörgő tekintettel eléri bármelyiket is szeretné. Bajban lesznek a nagyfiúk vele, és azt hiszem Dorothy udvarlói már félhetnek tőlem.

Nem vagyok tisztavérű varázsló, nem viselem a Sötét Jegyet, de még csak nem is vagyok mardekáros. Egyre több ok, hogy ne legyek a halálfalók üdvöskéje, vagy a sötét nagyúr egy újabb bábja - sötét nagyúr ám a .... Hadd ne mondjam ki! Legfeljebb a vécé nagyura, egy utálatos alak lehet ez a tudjukki, megkeseríteni ezer meg ezer ember életét, a hatalomért.... a nagy büdös semmiért. Mindig lesznek akik nem hajtanak fejet diktatórikus hatalom előtt, mindig lesznek, akik kiállnak magukért és a többiekért, a jövőért, ennek a majomnak a beszari hívei pedig nem elegek ahhoz, hogy meggátolják őket. Mindössze félnek tőle, ez nem elkötelezettség és eltökéltség, hanem talpnyalás és földön csúszás, a tömegük ennyit is ér, semmivel sem többet. Egyetlen gond van velük, ezek az alakok nem válogatnak, bármi jó nekik, amivel ölnek, vagy fájdalmat okoznak, némelyik igazi pszichopata. Egyrészt bennem van az, hogy féltem tőlük az egész családom, és nem érdekelnek a következmények, ha róluk van szó, ha valahogyan hozzá tudok járulni ahhoz, hogy megfékezzem az ámokfutásukat, megteszem, ha év közben be kell vonulnom katonának, megteszem, ha az kell, hogy meghaljak, meghalok, megteszem, viszont nem engedem, hogy ez az állapot a kelleténél tovább tartson, ez senkinek sem jó. Emberek tűnnek el és halnak meg, családokat csonkít meg és tesz tönkre. Ez senkinek sem ideális jövő.

Helló. Jesse vagyok. Londonban születtem 17, lassan már 18 évvel ezelőtt egy december 16-i napon. Van egy nővérem és két húgom. Jelenleg a Griffendél ház házvezetőjét, a háztársaimat és az egész iskolát boldogítom jelenlétemmel, avagy eltűnésemmel. Szeretek tilosban járni, kedvelem a kalandokat, a rögös utakat, amit elémgördít az élet. Jó móka túlélni a sulit. Bizonyára a tanárokat is elszórakoztatom azzal, hogy elviseljenek engem. Különösen az utóbbi években, amikor olyan helyeken csatangoltam, ahol nem kellett volna (a Tiltott rengeteg csak egy volt ezek közül). Ettől függetlenül megbízhatónak tartom magam, és csak akkor bonyolódom bunyóba, ha jó okom van rá, alapvetően a verekedőket szétválasztó személy vagyok, ha úgy adódik. Egy barátságos, alkalomadtán mókás alakkal találkozhatsz, ha velem hoz össze a sors, aki nem a jó jegyeiről ismeretes , azonban, Pearlnek és Cathynek hála nem is buktam még meg semmiből. Félreértés ne essék, nem vagyok én olyan hülyegyerek, megvan a magamhoz való eszem, csakhát mindig ahhoz, ami érdekel, nem róhatja fel nekem senki, hogy ehhez vagy ahhoz soha nem konyítottam, ha másból meg egyedül készültem fel RBF-re és várakozáson felüli eredménnyel teljesítettem, rendben, kaptam segítséget, de a nagyját egyedül tanultam. Az ő munkájuk eredményeképpen lehetek a kviddicscsapatunk tagja is.

Jelenetek az életemből:

1966
Fából tákolt kis bódé állt az út mellett egy ház elülső udvarán. A sárga Nap fényben fürösztötte a standot, és megvilágította az oldalán lógó "OPEN" feliratú kartontáblácskát. A gyerekcég elején a pult alatt és a két eladó feje fölött is már félig leereszkedve hirdette egy újabb kartondarab, hogy limonádé kapható. Az apró bolt "pénztárában" két 6 év körüli kölyköt takartak el az ott heverő citromok, az üres poharak és limonádéval teli kancsók. Két gyereket, akik halálra unták magukat, amikor nem érkezett senki, aki inna egy kis frissítőt, és egy újabb pénzérmét dobna az ott álló duncos üvegbe, amiben ettől megcsördülnének a benne levő pénzérmék. Az a két eladó mi voltunk. Akkor éppen nem volt ott sem a nővérem, sem Cath ikertestvére.
- Cathy, szerinted lehet a citrom is édes? - jutnak eszembe azonnal a cukrok.
- Nem hinném - felelte a barna hajú lány.
- Nem kóstolod meg, ez mézédesnek néz ki? Lehet, hogy nem is kell rá cukor, csak valami titkos adalék - azzal a kezébe nyomtam egy szeletet, azzal a reménnyel, hogy rögtön a szájába tömi. A bolondját járattam vele
- Ettél már citromot? - kérdezte elhúzva a száját.
- Igen, és te? - hatalmasat lódítottam. Utóleg persze már tudom, hogy nem volt annyira jó ötlet, mint amilyennek tűnt.
- Én még nem. Úgy értem nyersen, de szerintem nem véletlen, hogy nem szoktunk citromot enni magában - tette hozzá okosan.
- Pedig nagyon finom, nézd - azzal a számba került egy szelet, először nem rágtam meg, csak bent tartottam, addig még nem is volt semmi baj. Vagány akartam lenni, és bátor, azt gondoltam, csak nem lehet olyan rossz. Két feltartott hüvelykujjal jeleztem, hogy ehető, aztán megmozdult a szám, és a fogaim alatt összeroppant a gerezd. Igyekeztem tartani magam, azonban pár másodperccel később az arcizmaim is megadták magukat, és torzulásba kezdtek. Először a szám szélei remegtek meg, majd húzódtak szét az arcomon, összeszorítottam az ajkaimat, aztán a szemhéjaimat is. Pedig tényleg édes volt, a cukorkák valóban azok voltak.

1971
- Jesse Tristan Edwards - mondta ki a nevemet a boszorkány. Összeszorítottam az ökleimet, majd kikászálódtam a tömegből, és a szék elé léptem. A Teszlek süveg már bizonyára akkor is engem szemlélt, de akkor erre nem gondoltam. Bátor akartam lenni, és magabiztos, mint mindig.
Egy nagyot sóhajtva tettem le az ülepemet a közszemlére tett ülőhelyre, aztán felhúztam magam rá. Mielőtt a fejemre került volna a süveg a tekintetem a sárga-fekete asztalt kereste, a nővéremre néztem, aki biztatóan rámmosolygott. Talán titokban úgy vélte oda kerülök, nekem azonban semmi más nem járt a fejemben, csak hogy mennyire izgulok, szerintem még a tenyerem is megizzadt amíg odaértem, azonban már régen elengedtem a szorítást, már akkor, amikor előléptem a sok-sok elsős közül. Nem a félelem okán történt mindez, hanem a várakozás nehézségétől, arra vágytam, hogy elhangozzon végre, hova fogok tartozni. Nagyfiúnak éreztem magam, hogy eljött ez a nap. A másodpercek egy-egy végtelen homokórának tűntek, ahol sosem akar az egyik fele átfolyni a másikba, jelezve az idő múlását. Pedig csak akkor tűnt ennyire hosszúnak, amikor már a lábaimat lóbáltam a magas széken. A Teszlek süveg a fejemre kerülve, hamar felüvöltötte a szót: Griffendél! A szó hallatán örömujjongások és taps kapott szárnyra az arany-vörös színezetű oroszlánok felől, boldogan ugrottam le a székről, majd ismét Pearlre néztem, aki ugyanúgy felpattant a helyéről, és mosolyogva tapsolt meg engem.

1972
Julie egy éves volt. Emlékszem arra, amikor előtte nyáron megszületett, mintha a kis picúr éppen úgy időzített volna, hogy még mindannyian láthassuk, mielőtt elkezdődne az iskola. A Roxfort Expressz útja előtt 3 nappal.
Azóta pedig már ekkorra eltelt egy év. A család szeme fénye egy etetőben üldögélt, egy műanyag kanállal nevetgélve hadonászott a levegőben, válaszul a nővérei és a bátyja mókásabbnál mókásabb arcjátékaira: Doris halat játszik, Pearl csókos szájához ártatlan szempárával szemez az ünnepelttel, én pedig szempillákat rebegtetek egy vigyor kíséretében, Joy néni búvármutatványokat mutatott be, nem sokkal később apa bukkan elő a mélyből, aki csiklandozni kezdte a hercegnőt, ez idő alatt a nagyiék bőszen kattogtatták a fényképezőgépet, közben anya a háttérben egy kezén egyensúlyozva kihozott egy rendkívül színes tortát egy kutyás marcipánfigurával a közepén. Akkor vettük észre, mikor már dalba kezdett, és az Edwards házikórus egésze rákezdett a Happy Birthday to You-ra, ahogy a hang a fülükig jutott. A torta hamarosan az étekzőasztalra került, hogy a legkisebb elfújhassa az első gyertyáját, azonban ő ehelyett egy hatalmasat vágott a habos süteménybe a kanalával, amiről a hab néhányunk arcán kötött ki, de ez még semmi. Vigyorogva néztem szembe a kishúgommal, ekkor Julie előrehajolt, és a két mancsa közé vett egy tetemes darabot a tortából, amit egyenesen hozzámvágott, a fél pofámat krém borította már, ezzel kezdetét vette a bombázás, már mindenki támadt mindenkit az édes masszával, amikor....
- És most csíííz - emelte felénk a fényképezőt nagyapa, akinek pont eddigre sikerült kicserélnie a filmet benne.
A családi képen középen egy összetrancsírozott torta, körben meglepődött arcokkal, a házi csetepaté zavarával a képen, és egy vidám egyévessel.

1973
Végtelen csend telepedett a teremre, a kisdiákok legszívesebben az asztal alá bújtak volna a tanár pásztázó tekintete elől. Szinte hallani lehetett a mindenki gondolaiból előtörni akaró segélykiáltásokat.
- Majd én - szólaltam meg, mire minden szem rám szegeződik. Victor felröhögött mögöttem, de rá se bagóztam. Sosem voltam az élvonalban ebből a tárgyból, viszont valakinek el kellett vállalnia a feladatot, hogy ne a tanár jelöljön ki egy szerencsétlent, akinek már meg vannak számlálva a hátralévő percei a jegyrontásáig.
Anyára gondoltam, akinek nem okozott nehézséget ez a tárgy, és a többi sem, azonban ő nem ezt választotta. Ehelyett itt voltunk neki mi, a tökéletlen családja, és másra nem is volt szüksége. Példának okáért én, a fia, aki ostobán meg akart birkózni a lehetetlennel.
- Akkor bele kell tenni ezt... - a szemem sarkából láttam, ahogy Cathy az asztalán mutogatja a megfelelő hozzávalókat, én pedig előbb bizonytalanul, majd egyre biztosabban követtem a kezének mozgását, és az instrukcióinak megfelelően ejtettem az üstbe a különböző adalékokat és öntöttem bele a megfelelő kis üvegcsék tartalmát, majd amikor már úgy éreztem egyedül is menni fog, magabiztosan telítődött az üst a saját ötleteimmel, amíg nem robban, úgy gondoltam, nincs baj. Egyre vidámabb voltam, egyre szórakozottabb, nem is olyan nehéz ez a bájitaltan..... Mígnem egyszer el nem kezdett felfutni a főzet, ki az edényből, kék volt, gőzölgött, és halszagú volt...

1974
- Alfred! Alfred, gyere vissza! Nem hallod?! - kergettem az Expressz hosszú folyosóján a békaszökevényt. A baglyom is úgy gondolta, hogy kijár neki némi szabadság, ezért lázadóként elrepült üdülni valamerre a nagyvilágban, és mivel iskolakezdésre még nem méltóztatott visszatolni, vagy visszareptetni az elkényeztetett kis seggét hozzánk, ezért kaptam egy varangyot, hogy addig is legyen útitársam. A baglyomat Martha-nak hívták. Ő volt az első barátnőm. A fiú baglyok eltűntek mire nagysietve odaértünk a nagynénémmel az állatkereskedéshez még az első évem előtt. Értelemszerűen ő jött velem, mert akkor született Dorothy. Joy néni apu húga, rendkívül humoros nő, és az idő nagy részében pörög, hihetetlen energiái vannak. Fáradt, nem aludt és még mindig ugyanolyan, mintha meglett volna a napi 8 óra, nem lehet elgyötörni, ellenben Martha-val, akit igenis lehetett. Ezért kergettem akkor egy békát át a vagonokon, nevetségessé téva magam a fülkében üldögélő diákok előtt. Közben már kikerültük a büfésnénit, bújócskát játszott a kocsija alatt, majd továbbugrott. Nyílott az egyik kabin ajtaja, de hamar csukódott is, a kilépő lány pedig felsikkantott és megtorpant azon a helyen, feltételezem el akart engedni minket. Csakhogy megtetszett az ugrólábú olimpikonnak és ráugrott, a lány pedig újra felsikoltott.
- Szedd le... Kérlek... - könyörgött a lány becsukott szemekkel, mozdulni sem mert. hugrabugos volt szeplőkkel és sötétszöke hajjal. Elise-nek hívták, és ő lett az első barátnőm.

1975
Taknyosorrúként kerültem ide, a csapatba. Ezen a napon már a kviddics taláromat és az itt-ott meglazult védőfelszerelésemet viselve, kezemben a lassacskán kopásnak induló seprűmmel vártam a meccs kezdetét. Felrémlik előttem, amikor először tettem ezt, ugyanaz az izgalom és buzgóság pezsgett bennem, mint amikor először találtam magam a Roxfort falai közt. Nem voltak a felmenőim között híres kviddicsjátékosok, vagy sportolók, kommentátorok, apám volt az egyetlen, akiről tudtuk, hogy valaha játszott, és ő is griffendéles volt, akárcsak én. Amikor Doris is hugrás lett, és nagy valószínűséggel Julie is ott fog kikötni, ha meg nem lep mindannyiunkat, azóta mondogatja nekem, hogy ez a ház úgy látszik a férfiak sorsa a családunkban, a női vonal pedig anyát követi az eddigi tapasztalatok alapján. Az őrző posztra pályáztam, de a csapatban valahogy mindig megvolt, így ott nem volt szükség senkire, így lettem hajtó. A mostani idényre úgy gondolhattam volna eljött az én időm, ezzel szemben azonban úgy éreztem a a helyemen vagyok, most már nem váltok, legalábbis nem most. Apám terelő volt, így nem nyomott sosem annak súlya, hogy a nyomdokaiba lépnék ebben a sportágban, mentálisan a terelő nem az én pozícióm volt, azt a húgomnak találták ki, akiben felgyúlik a feszültség, és az ütőnek hála szabadjára engedheti, én a többletenergiáim levezetésére találtam épp elég mást, engem jobban mullatat a tilosban járás, vagy a tanári kar tudta elől szigorúan rejtegetett bulik és tombolások, szuper szüleim vannak, hogy még egyetlen rivallót sem kaptam ezekért, másnak stócbann állna már a szekrényén, ha nem semmisítené meg önmagát. Nekem a kviddics a pezsgés, amit az élettől magától is várok, amit érezni akarok, hogy azt mondhassam tényleg élek, és nem csupán a szürke hétköznapok és hétvégék követik egymást a végtelen hosszú sorban. Ebben a pillanatban kinyílik a seprűtároló ajtaja, és Potter vezetésével indultunk a zöld gyep felé, ahol a diáktársaink a lelátókon őrjöngtek, és biztatták a játékosokat, a tanáraink pedig feszülten figyeltek minket. A következő pillanatban már a seprűmön ültem, egy nagy levegőt vettem, majd egyetlen mondatot mormoltam el magamban: "Akkor éljünk!" A kvaff a levegőbe repült, és kezdetét vette a játék.

1976
- Sátor? Az minek? - tette fel a kérdést Doris értetlenkedve, amikor meglátta mit viszek a kezemben.
- Sátrazni, példának okáért? - vetettem fel a lehetőséget. Ugyan mi másra kellene?
- Jesse, a nagyiékhoz megyünk és Joy nénihez nyaralni, nem túrázni - kezdte szemtelenül és unottan.
- És tényleg - azzal a mozdulattal bedobtam a felszerelést a csomagok legtetejére, és nem törődök a nyafogásával.
Dorsetbe tartottunk, ahogy minden nyár elején. Itt éltek a még élő nagyszüleink és a nagynénénk, aki nem mellesleg a keresztanyám is. Ilyenkor lehettünk velük csak, vagy anyáékkal, és egy álmos kisváros sokkal jobb hely is kis boszorkányoknak és varázslóknak, mint a bekamerázott és élettel teli, ezerszemű főváros, ott bajban vannak az eltévedt varázslatok, ugyan hivatalosan nem szabad használnunk a pálcánkat, hacsak nem véletlenül történik valami misztikus, akár Julie esetében. Anya és apa kivették a felhalmozódott szabadságot, és útra keltünk. Majd, amikor nekik vissza kellett menniük, mi még sokszor maradhattunk, és élvezhettük a nyarat itt. Olyankor Joy néni gondjaira voltunk bízva, vagy a nagyiékéra.


Kopogtattam a szobaajtón minden "hagyjatok békén" lényegű felirat ellenére. Természetesen senki nem nyitott ajtót, így nekem kellett megtennem, és bedugtam a fejem a résen. Meglepő látvány fogadott: nagyobb rend volt, mint lenni szokott. Hamar megtaláltam az okot, ahelyett, hogy sokáig örülhettem volna neki: biztosan még nem pakolt ki. Egyszer, amikor Pearl nem tudott nekem kellett segíteni neki visszapakolni, egy élmény volt. Főleg, hogy én is elég rendetlen és káoszimádó vagyok. A falon poszterek, halkan szól a rádióból egy kazetta, ő pedig egy papír fölé görnyedve húzta a vonalakat az íróasztalnál.
- Jössz? - kérdeztem egyszerűen.
- Jesse, este kilenc van - felelte nyűgösen.
- Ennek ellenére mégsem alszol - kezdtem bele a szócsatába.
- Az nem a te dolgod - vágta rá zsémbesen. - Egyébként is hova menjek ilyenkor? Ki leszek nyírva, ha szó nélkül elcsavargok itthonról ilyenkor, én nem te vagyok.
- Gyere! Ezért nem fognak szólni - feleltem, majd becsuktam az ajtót, és elindultam lefelé a lépcsőn.


Sátrat világított meg a Hold ezüstös fénye a hátsó udvarban, a fű már nedves volt, és tücskök muzsikáltak a zöldben. Baglyok huhogtak valahol messze, de nem vett körül minket a nagyváros forgatagát, hangzavarát a messzi utak mögött hagytuk.
Bebújtam a hálózsákba, majd lehúztam a sátor cipzárját, hogy a szúnyogok ne lepjék el. A tenyereimet a tarkómnál összekulcsolva terültem el a hátamon.
- Rendben, itt vagyok. Mit akarsz? - érdeklődött nyűgösen a másik kamasz. A jöttére oldalt fordulva könyököltem fel, meg sem szólalva égre mutattam
A nyughatatlan húgom egyszercsak elnémult a fényes sötétség láttán. Körbefordulva nézett szét, be sem telve a látvánnyal.
- Hű... - nyögte.
- Ha gondolod, van egy itt neked is - húztam elő a hálózsákot a sátorból, majd visszahúztam a cipzárt, amit az előbb halkan felpörgettem a fogakon.
Amikor úgy ítéltem meg, hogy kapó lesz rá, mindenféle mesébe, regébe kezdtem az égboltról főleg a görögöktől, őket nagyon szerettem annak idején, csillagképeket mutogattam, azokat amiket még megismertem.  
Az asztronómia legalább érdekes volt, még akkor is, ha nem ufókról tanultunk. Évekkel ezelőtt csillagász akartam lenni, mára már beláttam, hogy sosem leszek az, de pont emiatt, mindig éberen figyeltem az órákon, aminek meg is lett az eredménye. Ez volt talán az egyetlen tanulós tárgy, amiből remekeltem.
- Na, mégiscsak volt értelme a sátornak? - tettem fel a kérdést úgy egy órával később önelégülten vigyorogva, mire a vállamba ütött az öklével.
- Nem, annak nem... - kötekedett szokásához híven.
- Doriis - szóltam rá abban a tudatban, hogy nyilvánvaló, hogy hasznát vettük.
- De az asztronómiának talán van - fejezte be a mondatát.

1977
- Pearl - szakad ki a név a torkomból, és suttogom magam elé. Az kórterem ajtaja előtt álltam, és a faajtó kis ablakán keresztül bámultam befelé, míg erőt nem vettem magamon, hogy belépjek. A család többi része még iskolatáska után kajtat, hiszen a legkisebb most kezdi el a mugli sulit. Engem letettek ide azzal az ígérettel, hogy majd érkeznek. Lepillantottam a kezemben lévő virágcsokorra, és egy nagy sóhaj kíséretében a másik kezemmel lenyomtam a kilincset.
Tiszta, világos szobába léptem be, mindent elborított a napfény, csak belül éreztem némi komorságot. A kórteremben még ketten voltak rajta kívül, és további 3 ágy állt üresen.
- Szia! - bújtam elő nevetve az orrom elé tartott csokor mögül, mikor odaértem hozzá.
- Tudtam, hogy te vagy az - felelte egyszerűen.
- Tényleg? Pedig lehetett volna egy sétáló virágcsokor is - mondtam felettébb logikusan.
- Ezt még te sem gondoltad komolyan - hunyta le a szemét, mint legtöbbször, amikor valami hihetetlen baromságot mondok.
- Miből gondolod? - kérdeztem sejtelmesen.
- Jesse... - mondta kérlelően a nevemet, valószínűleg azért, hogy most azonnal fejezzem be, amit eddig csináltam, én pedig kimondatlan kérésének eleget is teszek. - Mesélj valami jót - kezdte erőtlenül és megpróbált feljebbcsúszni az ágyon. Kínomban elröhögtem magam.
- Nem tudok - válaszoltam a kérésére kissé már elkomolyodva, miközben belecsúsztattam a vázába a virágot.
- Dehogynem... te mindig tudsz - felelte békésen halvány mosollyal az arcán.
Felszisszentem, ahogy leültem a mellette álló székre, még mindig fájt a vállam, a kenőcs még nem szüntette meg a lila foltot rajta, hiába kenegette Doris.
- Mi történt öcskös? - fogott gyanút. - Ennyire lehetetlen vagyok, vagy más baj is van? - Egy pillanatra elgondokoztam azon mondjak-e neki valamit, de Doris-szal is megígértettem, hogy a mi titkunk kell, hogy maradjon, nem tudni anyáék hogyan fogadnák a hírt, vagy bári más, a nővéremet így is minden bizonnyal megtámadták, ráadásul egy óvodában, ahol önkénteskedett a nyáron. Legalábbis másként nem kapok magyarázatokat a sebeire, a leesett a lépcsőn mese nekem bűzlik. Egy kicsit megzúzódott a vállam, amikor ellöktem a húgomat egy átok elől az év végén, a földre estem, de neki nem esett baja.
- Ennyire lehetetlen vagy - kezdtem kuncogásba.

Fél órával később...
- Kop-kop - nyitott ajtót a jól ismertmondattal anya, mögötte pedig felsorakozva belépett apa, és az aprónép. Végignézek a család ágy körül letelepedett részén, és a fekvő személyen. Nem veszíthetem el őket.