Ha az élet nem hoz mást, csak menekülést, félelmet és kételyt, akkor bizony menni kell. Ez lehetne egy elrontott idézet is, de lehetne egy tanács is, amit szolgáltatok valakinek, akinek nagyobb szüksége lenne rá, mint nekem valaha is lesz. Csak a helyzet az, hogy nekem most sokkal, de sokkal nagyobb szükségem van bárminemű tanácsra. Akár magamtól, akár mástól. Bár mástól inkább lenne rá nagyobb szükségem, mint magamtól, hiszen köztudottan szar tanácsokat szoktam osztogatni. És a szar tanácsoknál csak egy a rosszabb: a még szarabb cselekedetek. Abból is kijutott bőven, és mit ne mondjak, mindegyik egész szívdobbantó tud lenni. És itt most nem arról beszélünk, hogy annyira pozitív arányban terelgetné a szívem.
Csak ez az átkozott Vasili ne lenne! Csak ő ne keserítené meg az életem. Tökéletesen ellennék én a feleségemmel, akihez néhol fűz szorosabb érzelem, néhol pedig a pokoltól is rosszabbat kívánok neki. Ugyanígy vagyok azzal a leányzóval, aki csinos, okos… Ráadásul pedig a testvérem, és egész egyszerűen borzasztó azt átélni, hogy elszökött. Borzasztó az ilyet egész egyszerűen feldolgozni, és fogalmam sincs, hogy mit tehetnék még.
Nem vagyok részeg. Az alkohol édes, mégis bódító hatása olyan szinten hatott az agyamra, hogy az épeszű gondokozásnak már régen híján vagyok. Az állati ösztönök ugyan nem alakultak még ki bennem. Az Vasili reszortja. Nyilván, egy átlag ember hogy képes két énnel rendelkezni, de mint a pszichológia nagy érdeklődője, megállapíthattam magamról azt, hogy marhára megőrültem.
- Silje. – suttogom a levegőbe nevét. Mintha ezer éve történt volna, hogy utoljára a karjaimba zárhattam. Ezer év alatt rengeteg minden történhet, és biztos vagyok benne… Biztos leszek benne, hogy rengeteget mesélhet majd arról, hogy mi minden történt vele. Ha az ember lánya, fia elmegy világot látni, megörökítik az emlékeket. Ha csak nem is férfi módon, egy ostoba fényképezőgépet mutogatva, hogy itt és itt bizony mennyi minden történt.
- Nagyon régen nem láttalak kedvesem. – a hangom minden rossz érzelemtől mentes, kedves. A testvéremről van szó. Legalább annyira szeretem, mint amennyire magamévá akarnám tenni. Hess innen Vasili, nem vagyok kíváncsi a hülyeségeidre. – Legalább egy levelet hagyhattál volna. Tudod, hogy soha nem mondanám el senkinek a te titkodat. Elvégre is, mindenben megbízunk egymásban, nem igaz? – teszem fel a kérdést. Az akcentusom felettébb sok kívánnivalót hagy maga után, én pedig nehezen tudok parancsolni az izzó szemű állatnak, ahogy az egyik féltekémben tartózkodik. Pedig megmondtam neki. Leírtam neki abba a rohadt naplóba, ahol az idézeteket írtam. Nem nagyépű a dolog, viszont jól esik a másikat meghallgatni közben. – Mintha egy örökkévalóságig tűnt volna, hogy a szokottnál is furább vagyok. mindennél furább, de én így szeretem az életet, ahogy élem. És soha nem tűrném meg, ha azt mondaná nekem, hogy valamit meg kéne csinálnom. Nem. Az élet s ilyen. Ha nem akarod megtartani, ám legyen. Mindent el fogok követni azért, hogy ez ne tűsarkúba jön. Kérlek, a balett, a tűsarok és a csoporttársam velem tartózkodik. Tartóztassatok ezennel tizenhét év földrajzi büntetésre sorolnám. Tizenhét év rengeteg idő. Ennyi jutott az egykoron viszkis rablónak, most már pedig nem jelent mást, csak egy istenséget.

***