A roxfortos aurorkülönítmény érkezésével lényegében értelmét vesztették a krízishelyzetekben való prefektusi járőrözések, de a plecsni legalább így is biztosítja az ürügyet az éjszakai kószálásra – egy nagyon hosszú éjszakai kószálásra az alagsortól az ötödikig –, ha szembefutna egy ilyen frissen kiképzett buzgómócsinggal (bár van némi irónia abban, ha épp ő gondolja ezt valakiről). És végtére is, hol érdekli, ha mégis felelősségre vonnák bármiért is? Teljességgel abszurd itt lenni megint, az első hetek után se lett kevésbé abszurd a tanórák, prefektusi fontoskodások, kéttekercses házidolgozatok, Ravasz-előkészítők, kviddicscsapat-kapitányság, hálókörletek, ostoba diákfecsegések monoton ciklusa.
Az este nagy részében, miután minden házifeladattal elkészült, alibiből oda se figyelve olvassa a haladó bájitalkönyvet. Néha gépiesen lapoz. Hagyja, hogy a mondatok a háztársai beszélgetésfoszlányaival együtt keresztülperegjenek az agyán, és maradjon a napközben minden más alá leszorított fájdalom a bal oldalában, vállcsúcstól egész a fűrészizmok tapadásáig. Megfeszíti a hátát: éles fájdalom. Keresztülszivárog a bőr alatti vékony zsír- és kötőszövetrétegen, belenyal az izompólyákba, aztán oda is lecsorog, több ezer fokon izzó intenzitással mosódik bele az izomrostokba, aztán még lejjebb, csontig hatol, elfolyosódó agónia a velőűrökben. Először, két-három másodpercig olyan felszabadítóan elviselhetetlen majdnem teljesen szabadjára engedni a kínt, hogy minden szál szőr felborzolódik tőle a testén, és félárbocra eresztett szempillái alól csillagokat lát. De aztán az idegpályák visszatérnek a begyakorolt parancsokhoz, és jótékonyan (bassza meg) újra kikapcsolnak, és az éles fájdalom valami alig létező lüktetéssé csillapodik. Visszazáródik a fehérzajba. Semmi. Üresség. Tompaság. Semmi. Túl régóta játssza ezt. Túl magas dózis kellene ahhoz, hogy újra működjön. Vagy az idegrendszer fájdalomhuzalait kellene kikapcsolni. Ez, persze, érdekes felvetés. Megér egy kísérletet. Kikapcsolni a túledzett fájdalomtűrést… már a gondolat is felvillanyozó, mint egy áramütés. De nem most. És főleg: nem itt.
Mert akármennyire is sóvárog a roncsolt szövetekkel járó szenvedés (érzések, érezni valamit) üdítő elevensége után, holnap van az első edzésük. És a válogató az üres hajtóposztra. Ezzel a vállal seprűre ülni se fog tudni, nemhogy elkapni a kvaffot. Már ha egyáltalán eltalálják a jelentkezők a karikákat, de ahogy elnézte a névsort, erre nincs valami sok esély… De nem ő lenne, ha csak egy hajszállal is könnyebb gólhelyzetet adna a kurvanehéznél. A borostyánköves csap, egy óra a borókaillatú gyógyvízében, hogy levigye a gyulladást, amit szánt szándékkal hagyott elharapódzni, aztán holnap csal egy kicsit, átveri a sérült izmokat bájitallal, és utána visszatérhet a kísérlethez. Igen. Ezt fogja tenni. Újra lapoz.
Megvárja, hogy kiürüljön a klubhelyiség – még fiatal a szemeszter, a legszorgalmasabb stréberek is feladják a küzdelmet a házihegyekkel alig fél tizenkettő előtt –, aztán felkapja a táskáját. Késő van ahhoz, hogy épeszűek még fürdőzzenek. És talán még elég korán, hogy a kevésbé épeszűek oda menjenek dugni. Remélhetőleg. Mindenesetre megnyugtatóan csend van, amikor bejut a prefektusi fürdőbe. Megengedi a csapot, a borostyánköveset, hagyja, hogy tűzforró legyen a víz. Aztán leveszi a talárját, és egy pálcaintéssel lenyisszantja magáról a kötést, majd feloldja a több réteg kendőzőbűbáj közül is a legbutábbat (annyi takarás van rajta, hogy néha már azt hiszi, ő maga se találná meg a bal karján a Jegyet), hogy láthatóvá váljon a friss átoknyom. Járulékos veszteségként néhány korábbi kísérlet után maradt, kisebb, halványabb átokheg is előbújik a bőréből. Elfintorodik, miközben kitekert nyakkal a hátát figyeli a hatalmas tükörben. Gyönyörűségesen ocsmány.
Látványosnak mindenesetre látványos, ahogy pókhálószerűen, feketén kirajzolódnak és elődomborodnak a tövises, tekergőző rózsaindává átkozott kis- és hajszálerek a haragosvörösre gyulladt, lilásan oxigénhiányos bőre alatt. De ez az átok is ugyanolyannak bizonyult, mint a többi. Ránézésre impozáns, a tapasztalatai szerint nehezen gyógyítható – bár a javasasszony valószínűleg seperc elintézné, feketemágia ide vagy oda –, de felesleges szarakodni vele. Talán egy kicsit tovább terjedt. Talán ha elérné a nyaki artériáit, akkor érdekessé válna a dolog… életveszélyesen érdekessé. És a kulcscsontja alatt, a bőrfelszínhez közel futó, nagy artériához már egész közel van. Poros fóliánsokban olvasott átkokkal száraz rózsaindává változtatni a teljes bal karját ellátó verőeret, ez érdekes kísérlet lenne, de talán egy kicsit elhamarkodott. Amíg viszont egy jól körülhatárolt területen marad az átok hatása, és csak a kisebb felszínes ereket érinti – addig lófasz esti fénnyel. A fájdalom elhanyagolható. És már kigyönyörködte magát benne. Más meg úgysem nézegeti.
Most már csak rá kéne jönni, hogyan kapja vissza az eredeti véredényeit…
Vagy mégis nézegeti más, gondolja, miután nagyon lassan, az égetően forró víz minden cseppjét kiélvezve, félig kínlódó, félig élvezettel teli fojtott nyögéssel beleereszkedik a vízbe, és meghallja azt a kis zajt a vécék felől. A bal oldalát teljesen elmeríti a vízben, a medence szélére tett pálcát már csak rutinosan neurotikus mozdulattal szegezi előre.
- Foglalt a fürdő, akár el is húzhatsz, akárki vagy – mordul a szokásosnál is barátságtalanabbul. Aztán meglátja. Nem hisz a szemének. Nem mintha a hollóhátas prefektus puszta létezése vagy akár itt tartózkodása lenne ennyire megdöbbentő. Azon se akadt fenn, hogy olyan hisztivel rohant el a vacsoráról, hogy még a Mardekár asztalánál is feltűnt. Kit érdekelnek a nagyjelenetei? – Bradley? – Nem, nem a személye: elvégre azt is csak azért tudja, hogy hívják, mert prefektus. Az, a megdöbbentő, ahogy kinéz. És a megrökönyödés egy pillanatra elnyomja a gúnyos, kárörvendő röhögést a hangjában. Egy pillanatra.
– Te be vagy baszva?

Még mindig nem hisz a szemének. De nem mulasztja el megtenni azt a szívességet a hollóhátas prefektusnak, hogy kikönyököl a vízből, és magasra tartott fejjel, összehúzott szemmel minden apró részletet alaposan szemügyre vesz az émelyítően kisfiús szétesettségéből. Nehogy ne tudatosuljon benne: igen, tényleg ennyire látványosan és varázslóhoz, prefektushoz, egyáltalán emberhez méltatlanul le van aljasodva, és igen, ő ezt valóban látja, és nem is fogja elfelejteni az elkövetkezendő egy évben. Sőt ha rajta múlik, lehet, hogy még azok sem, akik nem voltak a tanúi.
- Ez csak? – kérdezi türelmetlenül és bosszúsan, bár meg kell hagyni, az egyszemélyesnek szánt fürdőzése megszakításának kevésbé szórakoztató módját is el tudná képzelni. – Nem vagy részeg, hanem csak maradandó agykárosodást szenvedtél? Hm. Igazad van. Ahogy így elnézlek… ez tényleg valószínűbb.
A visszanézés viszont meglepi. Nem mintha ne nézték volna már meg, de hogy ennyire leplezetlenül? Hirtelen merő hálát érez a józan esze iránt, hogy soha nem jutott eszébe jelentős dózisban alkoholt fogyasztani a Roxfortban. Az persze nem lepi meg, hogy mások teljesen híján vannak az effajta józan észnek. De hogy épp egy hollóhátas?
- Meg fogsz döbbenni: fürdök.
Nagyon nehéz megállnia, hogy ne állapodjon meg a pillantása kérdően a zilált ruházat egy bizonyos nevezetes pontján. A nyakkendőigazgatás ideges mozdulata mindenesetre segít. Aztán meg… elvörösödik. Megáll az ész, baszki. Idejön, és még van pofája ehhez is. Viszketni kezdenek tőle az egész testén az óvatlanul feltárt, de még a feltáratlan sebhelyek is.
- Nem akarsz elküldeni. Te. Engem. – A szemöldöke a homloka felénél áll meg, mikor elérte az anatómiai szélsőhelyzetet. Még szinte gúnyolódni is elfelejt, de a begyakorolt reflexek hamar magukhoz térnek. – Bradley, a fürdőben vagyunk. Tudod, ahol fürödni szoktak. Ruha nélkül, általában. – Úgy tűnik, az alkohol nem kegyes a hollóhátas elmékkel sem. – ÉN fürdök. NEKED kell elhúznod. – Némi ingerült szánalommal figyeli a vöröslő orcákat a szemüvegkeret fekete kontrasztja mellett. Nem mintha annyira nehéz lett volna kitalálni róla, hogy buzibb, mint maga Dumbledore, de a hollóhátasok a könyvmoly sutaságukkal megtévesztőek ilyen szempontból, mindegyik csak nem lehet hercegnő. Majdnem elvigyorodik, bármennyire is irritálja Bradley jelenléte, de végül is uralja a vonásait, marad a megszokott, gúnyos somolygás.
Aztán csak lecsúszik a medence széléről, ahol eddig könyökölt féloldalasan, és hátradől a vízben, átlöki magát a medence túloldalára. A saját meztelensége a legkevésbé sem zavarja – öt év Roxfort, közös hálóterem, kviddicsöltöző, élet, bassza meg –, de a láthatóvá tett hegek a bőrén, bármilyen diszkrétek is (a jobban sikerültek a következő réteg kendőzőbűbáj alatt lapulnak), igenis zavarják. A borókás-kamillás, relaxáló gyógyvíz pedig nem az a kimondottan habos fajta… De ha most újra elkendőzi magát, azzal csak felhívja rájuk a figyelmét, és inkább a régi hegek, mint a friss rózsaindák a hátában. Arról tényleg nem akar most konzultálni. Pláne nem elveszíteni a soron kívüli engedélyét a zárolt részleg ínyenc átokgyűjteményeihez. Bradley meg csak szenvedjen akkor, ha ilyen balfasz, hogy zavarba jön egy fedetlen test látványától. Megtámaszkodik a túloldalon, háttal a medence szélének, és megpróbál úrrá lenni a rándulásán, ahogy a víztől alighogy lohadni kezdett átoknyom újra lüktetni kezd, ahogy a csempékhez ér.
- Nem láttál még varázslót ruha nélkül, vagy mi a fasz? – adja a hülyét könyörtelenül, az alkohollal kapcsolatos kéretlen élménybeszámolón meg csak fintorog. – Merlinre, ez kurva szánalmas. Az ilyesmit az ember tizenhárom éves koráig elintézi a nyári szünetekben… - Az alkoholt, a szexet, a bódító főzeteket meg az összes többi első tapasztalatot, amitől az ember kamaszkora olyan nyomorult és röhejes lesz a kívülállók szemében. – Ha nem bírod a piát, ne igyál. Ha szédülsz, akkor meg ülj le, baszd meg. Amint kimásztam innen, a házvezetődhöz akarlak vinni, hogy negyven házpont értékben büszke lehessen rád, nem a gyengélkedőre koponyatöréssel. És Bradley, ha belehánysz a fürdővízembe, megöllek – mordul undorodva a puszta gondolattól is.
Megkérdezhetné, hogy ugyan mi a fene eszi ennyire a béna kis lelkét (nem vették fel a RAVASZ-szintű mugliismeretre? szegéény), de van egy olyan érzése, hogy ebben a bájosan gyomorforgató, szófosásra késztető állapotban hamarosan úgyis csicseregni kezd magától is, úgyhogy nem rontja el a játékot. A háta tud ázni röhögés közben is. Leteszi a pálcáját a medence szélére, és óvatosan visszaengedi a bal oldalát a vízbe.

A felvezetést még némi érdeklődéssel hallgatja, mert biztos benne, hogy ez valami roppantul mulatságos történet lesz, de aztán konkrétan fennakad a szeme. Tényleg nem hatódik meg.
- Aha. És ezt most el kellett mondanod nekem, mert… miért is? – Eddig csak bosszús volt, amiért megzavarták a relaxálásban, de most már kezd istenigazából dühös lenni. Semmi nem irritálja úgy, mint amikor valaki önszántából közszemlére teszi a gyengeségeit. – Szóval azért ittad le magad, mert nem akartak lefeküdni veled a szobatársaid, vagy mi?
Most már akkor sem tudná máshogy értelmezni a zavart tekintet botladozását a bőrén, ha akarná. Tényleg úgy nézi. Persze, hozzá kell tenni, hogy ez a figyelem minden valószínűség szerint kisebb részben szól az ő félisteni kvalitásainak, és nagyobb részben inkább Bradley véralkoholszintjének. Nem mintha olyan hihetetlen dolog lenne. Eddig is akadt már egy-két alsóbbéves kislány, aki ébredező szexualitása nedves útvesztőiben olyasféle romantikus ábrándra jut, hogy ő valami tragikus okokból sötét álarcot viselő jófiú, de ez tényleg több a soknál. Mindjárt beveri az orrát, tényleg. Vagy ráátkozza a fejére az alsógatyáját.
Kelletlen fintorral fordítja el a fejét, mintha hirtelen nagyon érdekes lenne a fürdőt díszítő hableány. Biztosan sokan élveznék a helyzetet. Mert Bradley alapvetően teljesen rendben van a maga suta, szégyenlős, de egyúttal groteszkül maszkulin könyvmoly kategóriájában, és a helyzet… az erősen megszólítja az ösztönöket. Még az ő egyáltalán nem normál áramkörökre kötött, alig pislákoló ösztöneit is. De továbbra is tartja, hogy aki épp a Roxfortban engedi el magát, az teljesen retardált.
És a helyzetet még lehet fokozni.
- Hát ezt átérzem. Mardekárosként abszolút elviselhetetlennek tartom a gondolatot, hogy a Hollóhát pontot veszítsen miattad.
Szenvtelenül figyeli a könyörgést, csak a neve hallatán rándul meg az arca, még mindig nem szereti ezt a nevet, és aki nem Crouchnak hívja, és nem akarja direkt felkúrni, tudja is ezt, de persze, Bradley honnan tudná. Távolról sincsenek abban a kapcsolatban. Tulajdonképpen nem is a bartyzás zavaró, hanem a bizalmasság bizarrsága.
Meg a kibaszott, barna bambiszemek. Azokat kimondottan gyűlöli.
- Bármit? – kérdez vissza hidegen, de azzal a szándékkal, hogy észrevetesse a másikkal, nagyon kiváló úton halad afelé, hogy valami kapitális szarságba keverje magát. Vagy legalább azt, hogy hogyan néz ki kívülről a dörgölőzése, mert annyira hányadék, hogy minden libidóját agresszióvá konvertálja. Csak vegye már észre, és húzzon el innen, mielőtt még beleesik a vízbe ruhástul, mert ahogy ott billeg a medence szélén, nem tűnik annyira légből kapottnak ez a lehetőség sem. De úgy tűnik, semmi esély arra, hogy Bradley esetleg még ma észhez térjen. – Borókaolaj és kamilla – int a borostyánköves csap felé, a válasza több, mint kelletlen és elutasító. Bele fog esni. Bele fog sétálni az ő medencéjébe, megcsúszik, beveri a fejét, aztán cipelheti a gyengélkedőre.
Lehunyja a szemét, és állig a vízbe merül. Kurva bociszemek. Bociszemek és alig burkolt szexuális ajánlattétel.
- Jótékonysági intézménynek tűnök? Igen, bánnám – mordul teljesen nyilvánvalóan ingerülten. Megérdemelné, hogy visszaéljen a hülyeségével, csak azért, mert megtehetné, csak azért, hogy tényleg szörnyű legyen a holnapja, rohadtul megérdemelné, mert pont most ide kellett jönnie és belemásznia a személyes terébe.
Kinyitja a szemét, és hirtelen lendülettel feláll, hogy kimásszon a vízből Bradley mellett, ahol a törölközőjét hagyta. – Tessék, a tiéd lehet az egész. Én mentem. – A törölközőt meg a hátára borítja, a meztelenségéből leginkább ez az a terület, amit a legkevésbé szeretne megosztani. – Majd kitalálom, mivel kárpótolhatsz a házpontokért cserébe – veti oda olyan megsemmisítő gúnnyal, amilyet csak ki tud hozni magából ádámkosztümben.
És valljuk be, ez nem olyan tényező, ami a legkisebb mértékben is hátráltatná abban, hogy önmaga legyen.

A felháborodottsága mindenesetre kicsikar belőle egy vérszegény, rosszindulatú mosolyt.
- Te mondtad, nem én – vonja meg a vállát, és szívesen idézné azokat a zavaros mondatdarabkákat, hogy megmutassa az ittas hollóhátasnak, hogy mennyire röhejesen félreérthetően hangzott, de késő van, és már nem tudja szó szerint felidézni. Az biztos, hogy a meztelenség, szobatársak, szex nagyon sajátos nyelvtani szerkezetben és ijesztő gyorsasággal következtek egymás után. Elhúzza a száját a toporzékolásra. – Óh, kérlek. Most teljesen összetörtem. Annnnnyira érdekelt a magyarázatod.
Pedig tényleg nem illegeti magát, csak kimászik, magára csapja a törölközőt, aztán már megy is, hogy felkapja a ruháit, amelyek kicsit távolabb vannak felakasztva a száz százalékos gyűrődésmentesség érdekében (amelynek ezúttal nincs valami sok értelme, hiszen innen már csak a hálókörletekbe megy, aztán át is öltözik pizsamába, de a megszokás nagy úr). Megy. Azaz: menne. De a vádló kifakadás hallatán kénytelen visszafordulni. Nem, nem kénytelen. Simán elengedhetné a füle mellett, felvehetné végre a rohadt ruháit, és elhúzhatna. Bradley nem tudja megakadályozni ebben. De valamiért mégis megtorpan, a bőréhez érinti a pálcát, magára húzza azt az átkozott kendőzőbűbájt, és visszafordul.
- Talán, mert így van? – vonja fel a szemöldökét arrogánsan, és elfintorodik. – Fogalmam sincs, mivel ríkattalak meg most, de akármi is a „fájdalmad”, ebbe a pofonba te gyalogoltál bele. Senki nem kérte, hogy ide gyere. És de, fel akarok öltözni, épp mennék, ha abbahagytad volna a hisztit. Mert talán, de csak talán – egy lendületes, ingerült mozdulattal lehúzza az immár bűbájfedte hátáról a törölközőt, és a dereka köré csavarja – lehetséges, hogy attól, hogy nem vörösödök el és sivítozok, mint egy kislány vagy mint te, nos, attól még nekem sem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé, hogy rám törjenek fürdés közben, meztelenül, és kénytelen legyek mutogatni magam. És Bradley? Rohadtul idegesítő, ahogy bámulsz.
Úgy tűnik, tényleg kezd ellágyulni, mert bámulást mondott, és nem hipnotikus farokimádást, amire eredetileg gondolt. De felesleges lenne tovább oltania, ennek a hülyének tényleg nincs szüksége külső segítségre. Egyedül is simán porig tudja alázni magát. És még az se biztos, hogy egyáltalán észreveszi.
Most már tényleg itt hagyná, de mielőtt még teljesen hátat fordíthatna neki, az idióta még neki is jön. A nyaka jól láthatóan lúdbőrzik ki, ahogy Bradley belemar a karjába (vizes hajából újabb meg újabb vízcseppek szaladnak végig rajta, itt áll tök vizesen, és már teljesen kihűlt a bőre, a fiú tenyere lázasan forrónak érződik), de csak egy pillanatig tart, mielőtt vérszomjas tekintettel lesöpörné magáról a kezét, és durván megragadná ő, hogy talpra állítsa. De utána sem ereszti el, épp ellenkezőleg, olyan erővel szorongatja a felkarját két oldalt, mintha kimondottan az lenne a célja, hogy véraláfutásokat hagyjon maga után.
- Mi a fenét akarsz tőlem, mi? – sziszegi az arcába hajolva, egyenesen azokba a rohadt bociszemekbe meredve. – Hogy megverjelek? Megátkozzalak? Vagy megbasszalak? – Már ő is érzi, hogy lassan feszítővas kell majd, hogy lefejtsék az ujjait róla, kitapintani véli a csontot az izomréteg alatt. – Mért gondolod, hogy érdekelsz, hehh? Mért gondolod, hogy meleg vagyok? Mi? – Megrázza, aztán szinte lecsillapodva, teljes nyugalommal közli: - Nem vagyok, Bradley. Nem igazán. Értetted?
Elereszti. Néhány másodpercig mered rá, aztán mielőtt még odamenne a ruháihoz, és végre tényleg elkezdene öltözni, egyetlen határozott mozdulattal megtaszítja a mellkasánál, és egyenesen belelöki a vízbe.

Tátog, dadog, hebeg, bámul. Az álszentkedő kis geci. Már nem tudna olyat tenni, amitől ne csak pont a türelmetlensége és az ingerültsége lenne még több, még kontrollálhatatlanabb, a vergődése, a fájdalmas tiltakozása is csak még dühösebbé teszi. Pár éve, talán még tavaly is megölte volna a puszta feltételezésért, vagy legalábbis elintézi, hogy többet ne törje ilyesmin a fejét (hogy többé már semmin ne törje a fejét), de most már igazából ez is mindegy.
Minden mindegy. Már nem számít a mardekáros aranycsapat véleménye, már nem kell, hogy tiszteljék, tartsák valamire, még csak az sem kell, hogy féljenek tőle, az meg sosem kellett, hogy kedveljék, lehetne akár full homokos is, akár látványosan az, már csak egyetlen dolog számít, és az ott van a három vagy négy különbözőféle mágikus takarás alatt a bal karján. Akár meg is dughatná ezt a Bradleyt, ha már ennyire vágyik rá. Mi lenne? Semmi. Kibaszottul semmi. Úgysem érezne közben semmit. Soha nem érez közben semmit. Tökmindegy, kivel fekszik le. A testi kielégülés (kielégülés? ki a fene talál ebben kielégülést? ez puszta ürítkezés) valami nagyon távoli, nagyon tompa, nagyon semleges történés, ha egyáltalán megtörténik. Enyhe megkönnyebbülés. Vagy az sem.
És mégis képes felbaszni az agyát a félkegyelmű felkínálkozásával.
Már az alsónadrágját húzza, és nyúlna a talárjáért, amikor hallja a fiú vinnyogását, de nem szentel neki különösebb figyelmet, először meg se fordul, öltözik tovább a kényelmesnél valamivel sietősebben, és csak közben szól hátra válaszul.
- Bradley, ez a medence hat láb mély sincs, ne nevettess – mordul ingerülten, de mikor más hangot már nem hall, kénytelen hátrafordulni. Ez hihetetlen. Ez az idióta tényleg képes belefulladni egy fürdőmedencébe a prefektusi fürdőben, ahol már milliószor áztatta a seggét. Hihetetlen. Egy darabig csak nézi összehúzott szemmel, részvételnül, hátha attól majd ráébred, hogy nem fog meghatódni, és nem lesz vadregényes vízimentő-jelenet, de amikor Bradley nem hajlandó összeszedni magát, és ráállni a saját kibaszott talpára, és önerőből kimászni a kibaszott medencéből, bosszúsan felhorkant, és rászegezi a pálcáját: - Mobilicorpus!
Miután kilebegtette az ázott nyulat a medence szélére, nyújtott léptekkel megy oda hozzá, és térdel le mellé, pár gyors mozdulattal szétbontja a talárját, amíg a meztelen mellkasát nem érzi az ujja alatt, és az arcába hajol alattomos, de megbocsátónak félmosollyal, mintha szájon át lélegeztetésre készülne. Vagy csókra. Pedig nem, mert aztán amikor megtalálta a talárja alatt, amit keresett – a bordaívek találkozását, azt az édes kis háromszöghorpadást a kínlódva, fulladozva fel-le emelkedő mellkasa és a lapos, sima hasa határán –, hirtelen hátrahúzódik, és ököllel ráüt a gyomorszájára, hogy a tüdeje kipréselje magából a lenyelt vizet. Mellékhatásként öklendezés, hányás is előfordulhat, de hát ez Bradleyn csak segítene, úgyhogy nem fogta vissza a mozdulat erejét (persze, ha valóban elkezd okádni, akkor legalább oldalra fordítja, mielőtt újra fuldokolni kezd a saját hányadékában).
Ja, persze, tudja, hogy varázslattal sokkal kevésbé lett volna kellemetlen ezt elintézni. Hogyne tudná. De megérdemli ez a részeg plüssállat a könyörületét? Bárkiét? Na, ugye.
- Szívesen – közli kegyetlenül, és miután az öklendezésveszély elmúlt, gúnyos gyengédséggel megveregeti oldalt azt a kisfiúsan bájos arcát. Hihetetlen, hogy lehet még esendőbb látvány, de a víztől kivörösödött bőrével, a kicsípett bambiszemeivel, köhögve határozottan még nyuszibb. Mindjárt bevágja valaki egy ketrecbe, és elrakja húsvétra. – Ezzel már két tartozásod van felém. Ebből az egyik a szánalmas életed. Vagy mindkettő? - simítja végig tettetett merengéssel újra a járomcsontjai nagyon puha, de egyáltalán nem feminin ívét, mintha egy háziállatot cirógatna gépiesen, súlytalanul. -  Szóval figyelmeztetlek: még pár perc a részeg ostobaságodból, és életed végéig a privát házimanóm leszel. Vagy talán már most az vagy. Nem mintha sokra mennék veled.

- Te voltál az, aki kiprovokálta – von vállat könnyedén, és csak egy lesajnáló szemöldökrándulással hajlandó reagálni a hisztérikus felcsattanásra. – Ha képes vagy megfulladni egy gyerekmedencében, akkor ezt a Tajgetosz elkésett helyesbítésének kellene tekintenünk…
A házimanóság elleni tiltakozáson már kénytelen horkantva felröhögni, mielőtt képes lenne gúnyos megjegyzést tenni a teljesen magától értetődő igazság felesleges kinyilvánítására.
- Na, ne mondd. Nekem ez tök új… de igazából nem követ, Bradley. TE vagy az.
Látja előre, hogy mi fog történni, elvégre nem ostoba és nem vak. És vannak reflexei, a részeg hollóhátassal ellentétben, neki vannak, tehát megtehetné, hogy kicsusszan a helyzetből, és angolosan távozik, hogy lefejti magára a hajába mélyedő ujjakat, a tarkójára fonódó kart, hogy elfordítja a fejét, és hagyja, hogy feszengjen, csak előtte még szemberöhögi. Szóval megakadályozhatná, hogy Bradley hülyeséget csináljon. De nem teszi. Nedves, hideg ajkak a száján, de aztán már nem hidegek. Sima, puha, harapnivaló ajkak. Énje egy józan, nonstop gúnyos része egyáltalán nem biztos benne, hogy a fiú tudja, hogy mit csinál, vagy hogy egyáltalán smárolt-e már valaha, de úgy rendesen, nem ilyen álmatag királylánymódon, maszatolva, simogatva a szájával, hanem mondjuk így, aminek van is értelme, ami tövig nyomja a gombokat az idegvégződéseken, ami csak egy hajszálra van attól, hogy undorító legyen, amibe utána bele fog vörösödni, amikor eszébe jut.
Ami még az ő halott testét is átlangyosítja néhány másodpercre, ami képtelen a cirógatások és normális ingerek kellő erősítésére, és nem ért más szóból, csak vágásokból és átkokból és kőfalakon ripityára ütött kézközépcsontokból. Mert Bradley olyan sima és mozdulatlan, olyan biztonságosan és előzékenyen semmilyen, illetve bizonytalanul valamilyen, mint egy üres fehér lap, hogy most valószínűleg bármit megtehetne vele, ami eszébe jut, most teleírhatná saját magával, és saját maga igazán tényleg aberrált és mocskos és sötét és annyira iszonyú, hogy soha nem akarná leírni, ez csak egy kibaszott ösztön, ami nélkül simán lehet élni, az önmaga képére formálás ösztöne, és óh, behatóan ismeri azt az élményt, amellyel most a maga képére formálhatná, és hogy ezzel az idióta seggfej hülyével tényleg bármit meg lehetne tenni, és márpedig neki nem jutnak eszébe kedves dolgok, és miért is akarna kedves lenni ezzel a szánalmas, ittas gyökérrel, mért akarna bármit is adni neki, mikor csak idegesíti, és egyébként sem tud adni, de a legiszonyúbb abban, hogy elvenni sem, hogy Bradleyvel ellentétben ő nagyon is tisztában van azzal, hogyan működik a hús úgy funkcionálisan, élettanilag és anatómiailag, csak épp rohadtul nem érdekli a lehetőség, hogy megalázza, vagy kihasználja, hogy beletörölközzön a fájdalmasan ostobán odakínált húsába, mert a csóktól váratlanul és feldolgozhatatlanul és értelmetlenül és haszontalanul ölébe gyűlt vérnek nem ez a test kell, csak egy test kell, mert végre kell egy test, de az a test még csak nem is hasonlít arra a testre, ami alatta fekszik ennyire gyűlöletesen mindent adni készen.
És gyűlöletes itt minden. Fortyogóan, gyomorforgatóan, elemien gyűlöletes: a nyelve Bradley ajkai között, az íze az ő szájpadlásán, a húsa textúrája a fogai emlékeiben, a teste a padlón az övé alatt, az egész nyomorult létezése, ez a csók, ami percek óta tart, és amelyet ugyan Bradley kezdeményezett, de a részvétele, sőt irányítása immár letagadhatatlan benne. Ez a csók sokkal inkább olyan, amilyet ő akarna adni, mint olyan, amilyenért Bradley esedezett. És végül ő az, akit megaláz és nevetségessé tesz a saját teljesen érthető és természetesen fizikai reakciója, a saját röhejes sóvárgása. Nem Bradley.
Az, hogy a teste mégsem teljesen funkcióképtelen, jóval dühítőbb és tehetetlenebb élmény, mint a funkcióképtelenségének megnyugtató, biztos tudata volt megannyi lélektelen szexuális kísérlet után. És ez sem azt bizonyítja, hogy a férfiakra vágyna, azt sem, hogy a nőkre, egyáltalán semmit nem bizonyít azonkívül, hogy vágyik valakire, tehát képes vágyni, és ez az újszülött és épphogy csak nevet kapott vágy a lehető legostobább és legértelmetlenebb és legönkínzóbb minden lehetséges változat közül, és annyira nevetséges… És most nem tud mást gyűlölni ezért a tehetetlenségért, a saját szánalmasságáért, mint Bradleyt a puha, langyos, udvariasan ízetlen, lelkes szájával. Amitől most végre képes eltépni magát. Olyan erővel, mintha egyúttal arculvágás is lenne ez az eltávolodás. Ököllel. Pecsétgyűrűvel.
- Idióta kis pöcs – sziszegi csupa indulattal és megvetéssel, és undorodva kiköp a földre, a fiú arcától néhány centiméterre, aztán felpattan, felkapja a ruháit, és úgy, ahogy van, félig felöltözve kiviharzik a fürdőből.
Csak amikor már az utolsó zoknijáig is rendbe hozta magát egy üres tanteremben, és elindul végre a Mardekár klubhelyiség felé, akkor jut eszébe, hogy meg kellett volna átkoznia legalább.
Mert az átkokhoz ért. Azokhoz ért. Azokhoz.