Normális ember nem szaladta körbe szerintem visítva a lakást annak hírére, hogy a Halálfalók megtámadték a Roxfortot. Igen, csak én vagyok ennyire idióta, és hiába próbáltam Mabelnek elmagyarázni, hogy igazából annak örülök, hogy maradhatok még az országban, és hogy beválogattak azok közé az aurorok közé, akik az iskolában járőröznek, ami már így ránézésre is nagyobb bulinak ígérkezik, mint az ország bármelyik részében állomásozni, nem is beszélve arról, hogy visszamenni Albániába, mint ahogy a csapat többi része tette. Abban nem vagyok biztos, hogy ezt fel is fogta mondjuk, és nem azért mert ilyen lassú lenne, csak egyszerűen akkor is gyökérség volt tőlem, és hiába lakunk már lassan egy fél éve együtt, még mindig sokmindenért magyarázkodnom kell.
Az Abszol út szokatlanul néptelen volt, most, hogy pár napja megkezdődött a tanítás. Persze közrejátszott az is, hogy az emberek féltek kijönni az utcára. Gyorsan lefutották a szükséges köröket, aztán gyorsan olajra is léptek. Fortescue amikor meglátta, hogy egy csomó bevásárlószatyorral mind a négy kezünkben felé tartunk, rögtön kitette a féláras tábláját, és hasfájásig tömtük magunkba a gusztustalanabbnál gusztustalanabb finomságokat.
És most, ahogy a macskaköveken egyensúlyozva próbálok haladni Madam Malkin szabászata felé, ügyelve arra, hogy a cipőm ne érintse a vonalakat, érzem, hogy most először sikerütl felszabadulnunk Ian eltűnése óta, ami kimondatlanul is, de rányomta a bélyegét a nyarunk végére. Amíg  itt volt, igaz, hogy seggfej volt a családjával, de legalább tudtuk, hogy biztonságban van. Most, hogy már hetek óta nincs hír róla.
- Na, még egy utolsó kör Madam Malkin talárszabászatában? Aztán tőlem mehetünk haza – az egyik kövön féllábbal állva engedelmesen bevárom, és átkarolom a vállát – Tudod, mi a szívás? Hogy ezért a melóért negyed annyit sem fizetnek, mint amikor a minisztert bébiszitteltük, pedig akkor kvázi semmi dolgunk nem volt, és szó sem volt arról, hogy az életünk közvetlen veszélyben lenne – felnevetek, mert úgy ironikus az egész, de a kellemetlen, keserű élt próbálom leplezni.
Körülnézek, felsóhajtok. Minden olyan szokatlanul nyugodt és csendes, szinte csak mi ketten verjük fel a főutca csendjét.