Sosem bocsátom meg Potter-nek, hogy lekéstem miatta a válogatót.
Vagy inkább Snape-nek, mégis mi a gennyes mandragóráért ült olyan közel Potterhez, ha egyszer tudja – hat hosszú év azért elég sok ahhoz, hogy igenis tudja –: semmi jó nem származik abból, ha nem kerüli a frontvonalat. Neki legalábbis, mások általában jól szórakoznak.
De lehetnék dühös akár Lumpsluckra is. Nem lehet ennyire emelkedetten hülye, hogy elhiggye, tényleg én tettem azt a tatuepét Severus üstjébe, mikor Potter is jelen van a színen. Ha ezek összekerülnek, mindig másnak kell takarítani. A romokat...
Ez a szerencsés delikvens pedig momentán én voltam. Tény, hogy egyedül az enyém hiányzott a bekészített hozzávalók közül, de... szerintem szimplán csak elfelejtettem kivenni a szekrényből. Talán Potter sem akarta rám kenni, ismétlem talán, elvégre nem tudhatta, hogy bénázom. Ettől függetlenül ne higgye, hogy a következő meccsen nem találja meg egy-két goromba gurkó.

Felsóhajtok, már a szabadba vezető utolsó lépcsőfokokat szedem. Kifulladva, ám diszkréten vágtatok a kviddicspálya irányába, hátha még nincs veszve minden. A kapun kiérve azonban elhúzom a szám, amikor megpillantom a tömött csoportokban visszafelé szállingózó diákokat. Vajon mennyi lehet az esélye, hogy csupán megunták a bámészkodást?
A nyilvánvaló helyzet dacára a tőlem telhető legnagyobb közönnyel és büszkeséggel csörtetek el egy roppant jókedvűnek látszó griffes banda mellett, néhány mondat viszont akaratlanul is megüti a fülem:
- A mardekárnak idén tutira befellegzett!
- Ne légy undok, Tommie, egész ügyes volt – pillant rá rosszallóan az oldalán lépdelő leány, de mosolygó tekintetén jól látszik, hogy ő sem kevésbé elégedett. A fiú viszont nem veszi észre, annyira belemelegedett, hogy már-már el se tudja dönteni, kinek a pártján magyaráz.
- De egy elsőéves kislány, Hannah, ráadásul terelőnek! Sosem hittem volna, hogy idáig süllyed a mardekár – ingatja a fejét derűs értetlenségében, én pedig még inkább megszaporázom a lépteimet. Ezt nem hiszem el! Ha a válogatónak mostanra vége is, egy percig sem kérdéses, merre veszem az irányt.

A helyzet viszont az, hogy nem Snape-re, nem Lumpsluckra, de még csak nem is Potterre haragszom leginkább, hanem saját magamra: mert óvatlan voltam, és hagytam magam belerángatni ebbe a hülyeségbe, mert mióta elkezdődött a tanév konstans máson jár az eszem, és mert a két órás pálca nélküli élménytakarítás megkoronázásaképp nem hoztam el egy jó adag futóféreg-nyálkát, hogy egy alkalmas pillanatban kárpótlásul Potter képébe adagoljam. Vagy Crouch-éba. Mikor bevágom az öltöző ajtaját, kissé talán lendületesebben, mint szerettem volna, ezt az apróságot még nem döntöttem el.
Elsőre úgy tűnik, szerencsém van: még nem ment el, ráadásul más zavaró tényező sem lézeng idebenn. Nagy levegőt veszek, és mire észrevenném, már ki is szökik belőlem a mérgem.
- Crouch – nevezem meg a célpontot, mielőtt még kezdene kételkedni benne, hogy csakugyan hozzá beszélek. Hangom szinte remeg a nehezen visszatartott dühtől, elvégre még az előző pár órányit sem adtam ki magamból. Ez már csak hab a tortán. – Mégis mi a fenét művelsz?!