Élére vasalt, karótnyelt stréber, kívülről felmondja a házirendet, az illemkódexet és a varázslótörvényt. Ezek az előre lefektett irányelvek abban, hogy mi a helyes, a korrekt, a fair, az igazságos, a becsületes, a tisztességes, a jogos, a helyénvaló. Nem nagyon lehet felhúzni, nem csinál ügyet abból, ha sérelem éri, de sosem néz keresztül azon, ha a bevett iskolai szivatás valaki mással történik.
Általában persze nem sok vizet zavar, magától ritkán kezdeményez beszélgetést, hacsak bele nem kötnek, és még akkor is nehéz kibillenteni a sztoikus nyugalomból. Ha azonban mégis megszólal, azt a nagyon meggyőző benyomást kelti, hogy egy önelégült, arrogáns seggfej, akit mindenkit fájóan ostobának tart magához képest. Tanulmányaiban megbízhatóan az élvonalban is teljesít, és gyönyörűen leplezi, hogy nem sok öröme van a saját teljesítményében.
Nem tudja kiengedni a kezéből a kontrollt, még álmában sem tud igazán ellazulni, ha nincs egyedül, és nemhogy komolyabb tudatmódosítószert, de még egy korty vajsört se nyelne le soha. Mindig gondot viselt arra, hogy ne piszkítsa be a család nevét, érdeklődését a feketemágia iránt és más ártalmatlan, aberrált kis titkait a kellő diszkrécióval kezelte. Ehhez lankadatlan éberség kell.
A róla készült fényképeken képmása rendszerint udvariasan merev mosollyal próbál kisétálni a keretből.

Egészen a dédapjáig visszamenőleg generációnként csupán egyetlen örököse akadt a Crouch névnek, anyja is testvér nélkül maradt egyedüli leánygyermek, így nem vették körbe közeli unokatestvérek. Legközelebbi ezidőben a Black, a Yaxley, a Longbottom és a Weasley családdal való rokonságuk, bár előbbi kettő érthető módon most épp nem túl rózsás. Crouchék politikai helyzete egyértelműen a minisztériumot, a világos oldalt támogatja.
Az ambíció a vérében van, az egyik nemzedék varázsszőnyegekből halmoz vagyont, a másik kiharcolja a törvényt, amely betiltja azok használatát. A nemes elődökre azonban már senki nem emlékszik, hiába vannak ott a családfán és hiába követeltek ki maguknak egy-egy bekezdést a történelemben. Még az is mellékes már, mennyire tiszta a vérük.
Ő már nem a Crouch család leszármazottja, hanem Barty Crouch fia. Feszeng a saját neve alatt, mint egy kölcsönkapott talárban, amit kénytelen jobb híján magára ölteni, de amelyre vigyáznia kell, hát használnia sem lehet. Crouchnak lenni pedig semmi ahhoz képest, ami Barty Crouch fiának lenni, akinek a lelkén annyi ősi, nemes család nevének bemocskolása, fiainak bebörtönzése vagy kivégzése szárad – és mind egy tollvonás volt csupán, amellyel szabadjára engedte a csahosait.

Nem sír sokat, a születése után pár napig bömböl, aztán nagyon gyorsan abbahagyja. Amint meg tudja emelni a fejét, órákon át tiszta erőből üti magát a kiságyhoz. Mesélik majd, utólag, és azt mondják, azt gondolták, gyengeelméjű, de megkérdőjelezi majd, hogy így történt-e, biztos benne, hogy ezt az apja egy újszülöttől sem tűrte volna el. Vagy tudja már akkor is, hogy így van, mert abbahagyja gyorsan ezt is, és néma megadással, szófogadóan zabálja a langyos tápszert a házimanó kezében tartott üvegből.

A könyveket eléri, a szüleit nem, négyévesen olvas, de még alig beszél, aztán egy év múlva kicsit már latinul is, miközben döcögve hurkolja az ógörög betűket, de ez is csak annyira teljesítmény, mint ahogy forogni, mászni, járni kezdett, rossz sorrendben, túl hamar. Minden jelentőség nélkül.

Könnyű gyerek, csendes, engedelmes. Nincs vele gond. Ha valamiért nyafogni kezdene, a házimanó úgyis azonnal gondoskodna róla, megetetné, átöltöztetné, betakarná. Nincs értelme tehát nyafogni. A résnyire nyitott ajtót nem is nyitva felejtik: nyitva hagyják neki. Hallgatja majd az évfolyamtársai beszélgetését erről, az undorukat, a nevetőgörcsöt, de ő semmi ilyet nem érez, amikor éjszaka ott áll a hálószoba küszöbén, természetesnek tűnik, szinte megnyugtatónak, az anyja erre való tehát. A kósza érintések üresek, értelmetlenek, keresni kell az ingereket, ellopni és titokban tartani őket, ez válik érdekessé. A fejletlen idegrendszer véletlen balesetei. Az, amikor beveri a szeme sarkát a szekreter szélébe. Amikor a teáskanna vörös vigyort éget a tenyerébe. Amikor először, szándékosan szakítja meg a saját bőrét.

A szabályok kényelmesek, szívesen tanulja őket. Megmondják, mit tegyen, mit mondjon, hová lépjen, ha fogalma sincs, hogyan viselkedje magát az emberek között, akik semmit sem váltanak ki belőle, helyzetekben, amelyek nem érdeklik, vagy amelyek zavarba hozzák és kellemetlenül érintik. A szabályok előre kivájt medrébe be lehet feküdni. Kifaggatja a tanítót minden valószínűtlen helyzet szabályairól, amit csak el tud képzelni gyerekfejjel. A társaság többi gyereke tombolva játszik az angolkertben, ő hibátlanul használja az összes evőeszközt, és nem koszolja be a dísztalárját. Akkor nem, ha látják.

Az anyját könnyű gyűlölni. Szép. Finom. Tökéletes. Illik az apjához, méltó az apjához. Felfedezi az arcában a vonásait, sokkal inkább hasonlít az anyjára, mint az apjára, harmonikus, lágy vonásai vannak az anyjának. A serdülőkor változásai puhák és óvatosak az arckoponyacsontjain. Gyűlöli az anyja arcát az övében. A kedveskedését, a féltését, ahogy ő az az eltévedt fénypászma, ami az apja figyelmének sugarába próbálja vonni, ahogy apró kis kegyeket hízeleg ki a számára. Gyűlöli, de nem mutatja ki ezt a gyűlöletet, rajta gyakorolja, hogy leplezzen, mert már tudja, hogy valami van benne, ami nem az anyjáé, de nem is az apjáé, valami, amit el kell rejteni.
Az anyját titokban kifordult gyomorral gyűlölni olyan, mint belerúgni egy kölyökmacskába, de ránézni is rühell, látni sem bírja. A szép arcát, ami annyi égő reakciót kínál az apjának. A szánakozó, igyekvő mosolyát rajta. Gyűlöli. A tükörben egyedül a felemás szemeiben van valami elégtétel. Ártalmatlannak látszó hiba a génekben. Az egyetlen dolog, amit az apja nem csinált tökéletesen. Elégtétel és szégyen és szentségtörés a tükörképe.

Pótlékok, akik sajnálják, figyelemmel kísérik, időt szánnak rá.
Még mindig nem igazán megy a beszéd, betanult panelekre hagyatkozik, túl sokat gondolkozik azon, hogyan fogalmazzon, a beszédnek is megszabott rendje van abban a házban. De a legilimentor megkönnyíti az egészet. Csak először tölti el jeges rémülettel, aztán inkább megnyugtató,  felemelő, hogy valaki, felnőtt varázsló, az apjánál is idősebb, a Wizengamot tagja, belelát a legmélyebb rétegeibe, és azt mondja, rendben van. Azelőtt sosem gondolta, ennyire vágyik hallani, hogy nincs vele semmi baj, hogy az a belső káosz nem szorul véres korrekcióra.
A legilimentorral minden egyszerűen megy. Sejti, hogy kihasználja valahogy, valamiképpen, de biztos nem abban az értelemben, ahogy mások gondolnák. Az mindössze kellemetlen. De leginkább közömbös. Minden érintés közömbös. A legilimentor tudja, mivel tegye számára is kellemesebbé, de nem ő az egyetlen, akivel kettesben marad. Később sem tudja majd igazán, hogy miért csinálja. Mert nincs benne vágy, nincs benne élvezet. Talán azt akarja, hogy az apja felfedezze, mi zajlik azokban a szobákban. Talán szégyent akarna hozni rá mégis. Talán ennyire bonyolult módját választja az öncsonkításnak.
Aztán átmenet nélkül szakad félbe ez is, mint az újszülöttkori bőgés.

Mardekár. Ez az egyetlen szó felborítja a fejében skatulyákkal, címkékkel és kategóriákkal úgy-ahogy rendberakott világot. A Roxfortban folytatódik az odakint már egy éve a Sötét Nagyúr híveire és a minisztériumra kettéfűrészelt világ. Nem kérdés, hova kell állnia, és nem is habozik odaállni. Megvan az ára. Eltűri a kötelező szekírozást, a rontásokat, a gúnyt, kiállja a ház beavató próbáit, megtanulja, hol a helye az iskolában, a házban, az évfolyamon. Később sem igazán lesznek barátai, van néhány fiú, akivel ismerik egymást korábbról, a társaságból, távoli-távoli unokatestvérék vagy affélék, semmi több. Egyedül tölti az idejét, amikor a leckével végzett, olvas, sötét varázslatokról tanul, amik mindig is érdekelték, és most itt a roxforti könyvtár, ami csak arra vár, hogy felfedezze, hiszen aki harcolni akar ellene, annak ismernie kell mindezt, és még annyi minden mást. Ő pedig mindig is auror akart lenni, ezzel magyarázza legalábbis, hogy biztos rejtekhelyeken átkokat, rontásokat, igézéseket gyakorol pókokon, csigákon, elkószált háziállatokon és végül saját magán.
Idővel ők is megtanulják megbecsülni, ha megkedvelni nem is, a pontok miatt, amelyeket szerez, és a kviddics miatt, persze. Megszokják, hogy ott van. Ő is megszokja a saját körvonalait.

Amikor megürül a csapatkapitányi poszt, nem őt választják, pedig keményen dolgozik, másodévtől a csapat tagja, soha egyetlen edzést sem hagy ki. Nem istenáldotta tehetség, de a teljesítménye pontos, kiszámítható, megbízható. Semmiben sem igazán tehetséges. Biztos benne, ha az lenne, arról tudna mostanra, akkor minden annyira magától menne, ahogy az apjának. De nem illeszkedik a lába Barty Crouch ott hagyott lábnyomaiba. Ő megküzd mindenért, a seprű feletti hibátlan uralomért, a tökéletes erőátvitelért, a precíz ütésekért és passzokért pont úgy, mint a makulátlan jegyeiért. Tudja is, hogy nagyon akarnia kell mindent, hogy sikerüljön. Valami hiányzik belőle. Már tudható, hogy mindenért megküzd majd, de így sem lesz minden az övé.
Slughorn behívja a kis kedvencei közé, de valószínűleg csak az apja miatt, mert itt lehetetlen kitűnni, hosszú árnyékot vet az évfolyam, amiről a tanárok azt mondják, kivételes: Potterék a sokszor hangoztatott ragyogó tehetségükkel, Snape, a bájitalzseni, a sárvérű Evans, akinek több esze van mindannyiuknál, és így tovább… Önmagában maximum pontszámot elérni, tizenkét RBF-et szerezni itt nem elég. Kevés.

Nem gyűlölte mindig a másik fiút, ezt a nem is a kora, inkább érdemei által férfivá avatott Ábelt. Még halványan emlékszik rá, milyen volt egyszerűen csak kíváncsian várni, hogy az ebédlőasztalukhoz üljön, és magával hozza azt a már-már apjáét idéző, de mégis más jelenlétet, és hallgathassa, ahogy a két felnőtt varázsló beszélget. Milyen volt nem gyilkos indulattal, nem görcsös undorral, nem emésztő irigységgel figyelni minden apró, véráruló rezdülését. Igen, auror akart lenni. Ilyen akart lenni, mint ő, amikor egyedül maradt, a tükör előtt felpróbálta a fintorait, a gesztusait, a szóvicceit. Túl nagyok voltak rá, pedig a Hentes, mielőtt a Próféta cikkei azzá tették volna, csak egy fiú volt, csupa acél, de csak egy kezdő auror, akit az apja magának, a saját ölebének formált.
Nem emlékszik arra a pillanatra, amikor felismerte, hogy őket, választott és törvényes fiút egy áthidalhatatlan vonal választja el egymástól.

A Sötét Nagyúr részévé vált a hétköznapoknak, az újságok tele vannak a rémtetteivel. De a Mardekár hálótermeiben éjszakánként másról beszélnek, értékekről, hagyományról, örökségről, önvédelemről, egy és oszthatatlan mágiáról, magasztos és értelmes célokról. Arról, hogy a minisztérium ferdít, sőt hazudik, amikor a halálfalókról beszél. A könyvtárban visszakeresi a Reggeli Próféta archív példányait az illegalizálás előttről, interjúkat olvas, kutat, mintha csak egy dolgozathoz tenné. Nem érti, nem elég fekete-fehér. Az apja biztosan el tudná magyarázni, de tőle nem kérdezhet, az apjának nincs ideje ilyen jelentéktelen ügyekre, évek óta a nyári szünetben sem találkozik vele, apja dolgozik, fontos ember a minisztériumban.
Valamit végül mégiscsak mond vagy kérdez tőle, mert utána Barty Crouch figyelmet szentel annak, hogy végignézzen néhány emléket tárgyalásokról, és arról is, hogy látogatást tegyen az Azkabanban.
Hetekig a hatása alatt van.

Az anyja az apjáé, de az apja senkié sem.
Szinte jobban ismeri mások apáit. Tudja, hogy Carrow apja több tekercs hosszú intésekkel látja el rendszeresen a fiát, de még azt is, hogy Selwyn apja milyen átkokkal szokta fegyelmezni a lányát, és valami beteges irigységet érez mindkettejük iránt.
Tudja, hogy közömbös iránta, nem büszke, talán nem is szégyelli, nem telik benne kedve és nincs iránta ellenszenvvel. Gyűlölnie kéne emiatt, de az apját nem lehet gyűlölni. Nem lehet nem engedelmeskedni neki. Nem lehet nem úgy élnie az életét, hogy a jóváhagyását keresse. Ha jelen van, a hatása alá kerül, mint egy molylepke a fényforrás körül, erő sugárzik belőle, gerincgörbítő, térdrogyasztó erő. Nem akar ilyen lenni, ilyen, mint az apja, egy évszázadban legfeljebb csak egy lehet. Beérné az elég jóval. Az eléggel.

Harold Minchum az új miniszter, és az apját kinevezik a Varázsbűn-üldözési Főosztály élére. Ő épp akkor kapja meg a prefektusi jelvényt, és némely iskolatársai szerint nem is véletlenül. Megsűrűsödnek a sírásrohamok a vécékben, a hálókörletekben, de már nem csak a sárvérűek válnak árvává és kifosztottá. Mintha újra elsős lenne, a háztársai ismét kimérten beszélnek vele, és elhallgatnak, ha belép a klubhelyiségbe.
Mindegy, eddigre már felvértezte magát annyi gúnnyal és hamis arroganciával, hogy nincs az a kígyóverem, ahol ne tudna túlélni.

A legilimentor olyan, mintha a semmiből kerülne elő, amikor leszólítja azon a kerti partin, amikor a torta felszolgálása alatt ő éppen Burke-ék házikönyvtárát kutatja fel olyan könyvek után, amelyek a Roxfortban tiltottnak minősülnének.
Már nem gyerek, tudja, hogy a varázsló akar valamit, de ezúttal már ő is előre megszabja az árát. Néhány kelletlen okklumenciaóra után felmerül benne, hogy a másik talán nem is olyan erős legilimentor, mint amilyennek korábban gondolta, ellenben hosszú beszélgetéseket folytatnak a Sötét Nagyúrról és eszméiről. A legilimentor tehetséges szónok, ha nem is olyan méregfogú taktikus, mint az apja, de könnyű felismernie, mi történik. De nem illik hozzá ez a szerep, a Wizengamot tagjának legalább annyira érdeke a status quo, mint bárkinek a minisztériumban.
A Sötét Nagyúr támogatóinak úgy kellene kinézniük, mint az auroroknak. Vagy amilyennek korábban gondolta őket. Ők voltak a hősei. Aztán a halálfalók lettek azok. Amikor a híreket olvassa, elképzeli, csak játékból, hogy ő teszi meg ezt, hogy szolgálhat, olyat, aki nem utasítja el már előre, hogy ölhet a nevében, hogy áldozatot hozhat érte, olyan súlyosat, amely megüli a lelkét és nyomot hagy rajta. A legilimentor átlát rajta, mint az ablaküvegen, mégis, amikor azt kéri, hogy lopjon az apjától, hozzon el egy családi ereklyét a Sötét Nagyúr számára, gondolkodás nélkül nemet mond, és lemond az okklumenciáról.
Barty Crouch az apja. Nem lophatja meg az apját. Nem árulhatja el. Lehetetlen.

Okklumenciát autodidakta módon tanulni ugyanolyan reménytelennek látszik, mint könyvből elsajátítani a patrónusbűbájt, hogy megvédhesse magát a dementorok ellen, akiktől azóta retteg, hogy az Azkaban közelébe ment. Fogcsikorgatva eljut az ezüstös ködszórásig, és nem tovább. Begyakorolja azokat a technikákat, amelyek megnehezítik, de nem akadályozzák meg a legilimenciát, és vége. Esténként fogmosás után ágyba bújik, és unott barázdákat metsz a combjába, aztán beforrasztja őket, már nem hagy nyomokat magán. A Sötét Nagyúrnak nem kellene tőle semmi, csak az apja, mindenki tudja, hogy ő nem gyerekekkel vívja a csatáit. Arra a két évre gondol, ami a letöltendő kiskorúságból hátravan. Újabb metszések, újabb nyom nélküli hegek. Nem, nem arról ábrándozott, amit a legilimentor kínált, harcolni akart, ölni, meghalni. A következő átokkal a gyerekes ábrándokat próbálja kiégetni a bőre alól.

Teszi, amit várnak tőle, tisztelettudó, semmiért nem követelőző gyerek, kívülállók szemében Barty Crouch majdnem tökéletesnek látszó fia, prefektus, nem rossz kviddicsjátékos, kitűnő tanuló tizenkét RBF-fel, most megy hatodévbe, igen, köszöni, remekül. Már nem mondja, hogy aurornak készül, csak annyit, hogy természetesen az iskola után a minisztériumban szeretne dolgozni. Vagy a Szent Mungóban, esetleg.
Pedig Barty Crouchnak nem kell ez a partikon felszolgált családi idill, ő akkor is önmaga lenne, ha gyermektelen vagy agglegényéletet folytatna, ha kurvákat űzne, mindenhogyan.
Itt csak ő az, aki nélküle nem lenne más, mint két értelmetlen betű és egy pont.