Nem sokat tudok a családomról. Anyámnak hat éves koromban veszett nyoma, azóta nem láttam, apám pedig nem törődik velem rendesen. Nem arról van szó, hogy nem veszi meg nekem a cuki kis ruhákat, amikre vágynék, inkább olyan dolgokban ignorál, amikre feltétlenül szükségem lenne. Például soha nem ad puszit, nem ölel meg, viszont ha rossz jegyet hozok haza, akkor kiabál velem. Nem érdekli, hogy gyakorlatilag én is egy vagyok az árvák közül, akiknek fenntartja a házat, az sem izgatja különösebben, hogy ezzel teljesen eltaszít magától, és a kapcsolatunk közömbössé vált. Egyetlen embert tudnék besorolni a család kategóriába, azt a bizonyos Kamil nevű fiút, aki annyira sokat segít nekem, hogy túléljek, aki mindig megnevettet, akinek bármit elmondhatok, aki soha nem bánt, aki megvéd mindentől… Akibe szerelmes vagyok, csak éppen nem tud róla. Miért is mondanám el neki? Biztos vagyok benne, hogy rá sem nézne egy olyan lányra, mint én, ezért inkább mélyen magamba zártam ezt a titkot és eldobtam a kulcsot, hogy sose tudja meg.

Ész nélkül száguldottam le a folyosón, amikor Kamillal kitaláltuk, hogy fára mászó versenyt fogunk csinálni. Mindezt a nap közepén, délelőtt, amikor mind a kettőnknek iskolában lenne a helye… Na de kérem, hát melyik diák nem lógott már el azért, hogy a barátaival hülyéskedjen? Rengeteg olyan eset van, amikor egy korombeli biztosan az iskolakerülés mellett döntene. A leggyakoribb biza, ha valamelyik szörnyű, ördögszarvakkal és villás farokkal rendelkező tanár a vasvilláját próbálgatja a nebulókon, és dolgozatot akar íratni. Ilyenkor sokan elkapják az isfluenzát, azaz mindenki otthon marad, és lógatja a lábát. Ebben az esetben alapszabály, hogy a nem tanuló rosszcsontoknak a házban kell maradniuk, mert különben könnyedén lebuknak. Aztán van a másik variáció, amikor a gyerek csak túlságosan lusta ahhoz, hogy bemenjen. Ide tartozik, hogy a reggeli elalvás is, hiszen ha valaki délben kel, az már tuti, hogy nem tolja be a képét arra a napra. Ilyenkor sem illik elhagyni a meleg légkörű otthonunkat, mert hát khm, ennek talán rosszabb következményei lehetnek, mint betegnek hazudni magunkat.
Én most egyik csoportba sem tartozom. Azért lógok, mert Kamil azt mondta, hogy kitalált valami vicceset. Na ez az a helyzet, amire nem vonatkoznak szabályok. Ilyenkor mindenki azt, és úgy csinálja, ahogy jónak látja a dolgokat, habár én még valamennyire szabálykövető vagyok így is, mert nem hagytam el az árvaház területét. Apám üzleti útra ment Thaiföldre, a nevelők meg eléggé szeretnek ahhoz, hogy a cserfes kislányuk szokásait és rosszaságait eltitkolják. Na, de a helyzet a következő: a padlástól vágtatok lefele a hat emeleten keresztül, hogy aztán az udvar legtávolabbi fájára másszak fel. A vesztes fizeti a családi pizzát, amit természetesen a fa tetején fogunk elfogyasztani. Vajon a majmok is így piknikeznek?
Na, de Aide! Kérlek koncentrálj a feladatra! Minél előbb, vagyis pontosabban a fiú előtt kell odaérned, hogy biztonságban tudhasd a pénzed. Te sem akarsz kiadni pizzára annyit, hiszen tudod jól: a kedvencetek elég drága családi kiszerelésben. Szóval muszáj lesz nyernem, amúgy meg a múltkor is az én pénztárcám bánta a dolgot. Nem mondom, azóta egy picit gyakoroltam, amiről a másik fél is tud sajnos. Ki is nevetett miatta, aztán pont abból származott az ötlet. Azt mondta ideje megmutatnom a haladásom, ezért meg kéne rendezünk a hatodik maratoni lépcsőzés futás fára mászás versenyt. Nem tudom kinek volt az ötlete első körben, de fél éve egyszer elkezdtük, veszítettem, és azóta le akarom győzni a fiút. Már hallottam is a dübörgő lépteit ,amitől egyből gyorsabb tempóra kapcsoltam. Ja igen, mert amúgy nem egy helyről indulunk, ő a hátsó lépcsősort használja, mert az meredekebb egy picit, én meg nem mertem lefutni rajta. Elég öreg, félek, hogy beszakadna. Ő persze az ilyenekkel nem foglalkozik, mert jampi… Pfff.
Lassan elhúzott mellettem, én meg utánaeredtem, mert meglepő módon, de be akartam mérni. Valamit fejlődhetett a sebességem, mert most már szorosan a nyomában maradtam, nem húzott el mellettem. Szinte pillanatok alatt értünk oda a fához, nekem meg sikerült beérnem még akkor is, ha már majdnem kiköptem a tüdőm. De megvan. A vállát hátrarántva löktem félre az útból.
- Hölgyeké az elsőbbség! – kiáltottam neki lihegve, de nem voltam biztos benne, hogy ebből akár egy szót is értett volna, mindenesetre vigyorogva félreállt, hogy előnyt adjon nekem, én pedig elkezdtem mászni. Már majdnem felértem, amikor hirtelen megreccsent a lábam alatt egy ág, én pedig arrébb akartam lépni, de az letörött, és velem együtt zuhant a földre. Fájdalmamban felszisszentem és a bokámhoz akartam kapni, de éppen nem tudtam megmozdulni, csak feküdtem tehetetlenül és megtöröltem a vérző orromat.
- Aide! – hallottam a barátom kiáltását, aki rögtön oda is rohant hozzám, és a hátamra tette tenyerét – Jól vagy?
- Úgy nézek ki? – morogtam az orrom alatt, mire elmosolyodott. Nem nagyon szoktam dühöngeni, ezért nagyon furcsa tőlem ha ilyesmit teszek, legalábbis gondolom, aztán lehet nem így van… Na mindegy.
- Gyere, fizetem a pizzát. Együk meg a tóparton. – éreztem ahogyan a karjaiba kap és az arcomat rögtön a vállába temettem, hogy ne láthassa azt az elég erőteljes pírt, ami megmutatkozott rajta.
- Mi van, ennyire rosszul vagy? Tudom, hogy csak kóláért kuncsorogsz, de most az egyszer legyen – hallottam a hangján, hogy mosolyog, én pedig magamban nyugtáztam, hogy hála az égnek nem tud semmit. Akkor hát a barátságunk még nincsen veszélyben. És nem, nem kóláért kuncsorgok Kamil Calaghan. Csak próbálok nem meghalni a karjaidban attól az édes hangodtól, meg a gyengédségtől ahogyan a testemet a sajátodhoz szorítod és vigyázol, hogy ne okozz fájdalmat. Nem kuncsorgok, de azt hiszem elég erőteljesen szenvedek, így… Megérdemlem azt a kólát.