A családomról kérdezel? Ne tedd, nem jársz jól vele. Megtetted? Jól van, ahogy gondolod, én szóltam. Anyám és apám közt nem látom már ugyanazt, amit régen. Eddig se láttam túlzottan, hogy szeretnék egymást, bár néha megpróbálok még hinni benne, hogy ez csak egy átmeneti állapot, de úgy tűnik, anya teljesen elhidegült tőle.
Apa próbálja palástolni, hogy mennyire megviselték a történtek, ahogy én is. Azt hiszem, én minden próbálkozásom ellenére inkább apámra hasonlítok. Igyekszem megfelelni az elvárásainak, a saját véleményemet megtartom inkább magamnak. Ez a nők sorsa nálunk. Erős akarok lenni, mint anya, őt tekintem valójában példának, és nem akarok belefolyni a sötét-oldal vs. világos dologba. Nem akarok mást, csakhogy végre szent legyen a béke apáék közt. Én is apát okolom, de attól még neki is köszönhetem, hogy vagyok. A „kis” családunkra árnyék vetült azzal, hogy Agatha elment. Nincs már kivel úgy beszélgetnem a dolgokról, mint régebben, ezért bezárkóztam, és nem szólok semmit. Az álmaimat félreteszem. Így helyes.
Mi csupán aprócska porszem vagyunk a gépezetben, lojalitásunk a konzervatív aranyvérűekhez húz, és édesapánk a Nagyúr felé vette az irányt. Hogy ebből mi lesz? Az egyelőre a jövő zenéje, nekem bőven akad, ami egyelőre elsőbbséget élvez fontosság-listámon.

Ismét eljött egy nyár vége. Még most is felpattantam, s egyből indultam Agatha szobája felé. Három éve, hogy eltávozott közülünk.
Csak miután benyitottam, akkor tértem magamhoz, és jöttem rá: egyedül vagyok. Lekuporodtam a régi ágya mellé, és sírtam. Sosem mutattam ki mások előtt, mit éreztem.
Nem mertem, mert nem akartam a szüleimet megbántani.
Nem szerettem volna, ha látnák, mennyire nem éreztem magam biztonságban, a környezetemben minden olyan rideg lett.
Bár már túllendültem a kezdeti válságon, lassanként egyre kevesebbszer bújtam ide, még mindig megtartottam ezt a jó szokásomat, ha valami bántott, akkor ide kucorodtam be, és addig gondolkodtam, amíg meg nem találtam a megfelelő megoldást.
Az én menedékemmé vált a nővérem régi szobája.
Senki sem volt, akivel beszélhettem volna arról, aki vagyok, és aki lenni szeretnék. Egyáltalán… egyedül voltam.
A borzongás egyre erősödött bennem, hogy vajon mikor bukik le a bátyám… és mi lesz a következménye ránk nézve.
Annyiszor, de annyiszor a képébe akartam vágni: tűnj el innen! Nem akarlak látni többé, nyírasd ki magad, de egyedül! Mégse tettem.
Nem azért, mert nem lett volna merszem – anyára gondoltam ilyenkor is. Fájt, hogy ezen az augusztusi napon ismételten el kellett hagynom az otthonomat, és a nővérem nélkül.
Ahogy megérkeztünk a 9 és ¾-ik vágányra (természetesen hoppanáltunk a kijelölt helyre), elszorult a torkom. Annyi éven át együtt csináltunk mindent a suliban, és most egyedül fogok jövőre ballagni. Annyira rossz ez így, és most még a bátyám sincs, hogy legalább kishúg-féle szeretetből piszkálhatnám egy kicsit. Nem nagyon, csak finoman, ahogy régen csináltuk.
Vajon Agatha figyel valahonnan? Odaát ő is drukkolni fog, hogy átmenjek minden vizsgán, és jó eredménnyel?
Jó volna tudni. Megnyugodnék, ha csak egy apró jelet is küldene, hogy rendben megérkezett, és boldogabb.
Tekintetem találkozott apáméval, s anyáméval. Sután próbáltam megölelni őket, de aztán letettem a tervről, hűvös köszöntést kaptak tőlem. Ez is egy jelzés volt a részemről: ahogy ők állnak egymáshoz, én is így fogok hozzájuk.
Szerettem őket, anyát talán kicsit jobban. Ez természetes, jobbára ő ügyelte a nevelésünket, kivéve Mariusét.
Szerettem volna, ha egyszer meghallgatnának, ha egyszer normális családként viselkedhetnénk, ha nem érezhetném apát olyan elérhetetlennek. Meg akartam felelni nekik. Reményeim szerint sikerült.
A zajkavalkád, azaz a diáktömeg felé vettem az irányt, kézen fogva a húgomat, Auréliát. Nem, nincs az az égi lény, aminek a kedvéért képes lennék a bátyám közelébe engedni.
Mindannyian ismertük a pereputtyot, akiket a pincénkbe költöztetett, és túl azon, hogy mekkora veszélybe sodort minket a tettével, még kissé bevallom, féltékeny is lettem. A nővérem után veszítsem el a bátyámat is? Az egyetlent ráadásul?
Nem igazságos, hogy így bánik velünk… velem. Kézen fogtam Auréliát, és a hozzánk legközelebb eső kocsi felé vezettem. Ideje volt felkászálódni a vonatra.
- Gyere – szótlanul felszálltunk a vonatra, s én halványan, de integettem apámnak. Nehéz szívvel engedhettek el minket, ezt sejtettem.