Régi, nagy múlttal rendelkező aranyvérű család sarja vagyok, akik a Sötét Nagyúr hű szimpatizánsai. A szüleim is a Roxfortba, azon belül is a Mardekárba jártak. Így volt ez mindig is, amióta vissza tudjuk vezetni a családfánkat, pedig az igen messzire nyúlik, elhiheti mindenki. A szüleim, bár ezt nem reklámozzuk nyilván, de nyílt titok, hogy halálfalók és az egy évvel idősebb nővérem, America is nemrég állt be közéjük, a szüleink legnagyobb büszkeségére. Nem kérdés, hogy nekem is ezt az utat szánják, bár a testvéremen kívül a család többi tagja ezt egyértelműen sosem mondta nekem. Nem tudom, hogyan fogják fogadni, ha rájönnek, hogy engem ez az egész nem érdekel és teljesen más életpályát képzelnék el magamnak. Csak remélni tudom, hogy hagyni fogják…

Csak ülök a klubhelyiségben és a tűzbe bámulok. Külső szemlélőnek alighanem úgy tűnhet, hogy csak elfáradtam, ami nem is lenne csoda a mai kviddicsedzés után. Elég jól meghajtottam magam, ezt bárki tanúsíthatja. Már negyedik éve vagyok a csapat tagja és a legjobbat akarom kihozni magamból. Szeretném, ha úgy búcsúzhatnék a Roxforttól, hogy az utolsó évemben még a kupát is mi hozzuk el. De ezt fair játékkal szeretném elérni, amiben a legtöbb csapattársam nem igazán ért egyet velem. Sok minden más lesz ebben a tanévben, már most úgy érzem, pedig még csak néhány hét telt el. Legalábbis szeretném, ha így lenne. Bár nem minden úgy zajlik, ahogyan terveztem, ezt el kell ismernem.
A legnagyobb változás kétségtelenül az, hogy America, a nővérem már nincs itt, hogy felügyelje minden lépésemet és beleszóljon az életembe, hogy „ne hozzak szégyent a családunkra”. Mert szerinte emberségesen bánni a mugliszületésűekkel, a félvérekkel, vagy egyáltalán a más házakhoz tartozókkal, különös tekintettel a Griffendélesekre, nem méltó a nevemhez. Én pedig egy évvel fiatalabb lévén és alapvetően konfliktuskerülőként inkább meghunyászkodtam az akarata előtt. Konfliktuskerülő… na ezen biztos minden itteni ismerősöm felröhögne. Hogy én, aki állandóan balhézom és az élő fába és belekötök, konfliktuskerülő lennék. Pedig az vagyok. Amit látnak belőlem, csak egy szerep. Az elmúlt hat év alatt jól kitanultam és most már nem is igen tudok kitörni belőle. Hiába szeretnék. Nemcsak azért, mert úgyis értesül a dolgaimról America. Bár már a halálfalók táborát gyarapítja, mint a szüleim, az elmúlt két hétben vagy négy baglyot kaptam tőle. Nagyjából rendszeres tájékoztatást vár. De nemcsak ez a baj. Az imidzsem sem engedi meg. Hogy én mit szeretnék, az már régen nem érdekel senkit. Viszont a Roxfort után tényleg a saját utamat akarom járni. Tiszta lappal indítani.
A családom, mint azt a nővéremen keresztül kommunikálták, gyakorlatilag elvárja és biztosra veszi, hogy én is a Sötét Nagyurat fogom szolgálni. Engem azonban ez nem érdekel. Se Dumbledore, se a halálfalók, se senki. Engem csak egy dolog érdekel. A kviddics. A legjobb az lenne, ha bevennének valami csapatba és elkezdhetném a sportolói karrierem. Ezért edzek keményen. Ha ez azonban nem jönne össze, akkor a Mágikus Sportok Főosztályán szeretnék munkát vállalni, hogy végül osztályvezető lehessek. Persze a legideálisabb az lenne, ha most bekerülnék egy csapatba és az aktív játékosi éveim után meg irány a minisztérium. Ezért hajtok idén majd még az eddigieknél is keményebben. Talán ha csak a tanulásra és az edzésre koncentrálok, még az sem tűnik fel, ha nem balhézom annyit senkinek. Ahogy a tüzet nézem, azonban felvillan előttem egy arc. Rosamund Thatcher. Rosie.
Miért is jut ő hirtelen eszembe? Ráadásul mostanság egyre gyakrabban. Eddig nem is érdekelt. Pedig már hat éve itt volt jóformán az orrom előtt. De miért is foglalkoztam volna egy hollóhátassal? Semmi dolgom vele. Most sincs. Egy véletlen szülte, hogy szóba elegyedtünk. Egyszerre voltunk a kviddicspályán gyakorolni. Hozzá sem kellett volna szólnom, valahogy mégis beszélgetni kezdtünk. És azon kaptam magam, hogy magával ragad ahogy beszél, ahogy nevet. Még szemétkedni is elfelejtettem. Már csak ezért is éreztem úgy, jobb, ha kerülöm. De hiányzik a társasága. Nyáron is sokat gondoltam rá. Nem mintha sokszor nyílt volna lehetőségem beszélgetni vele tavaly. America sosem örült, ha vele látott. Ha társaságban voltam, vagyok, inkább levegőnek nézem. Nem akarok vele is gonosz lenni, amit elvárnának tőlem, hiszen egy sárvérű. Mégsem megy. Tavaly még inkább össze is jöttem egy háztársammal, csak hogy elaltassam a nővérem gyanúját és mindenki másét is. Talán még a sajátomat is. Egy ilyen komoly lányt én aligha érdeklek. Meg egyébként is. Nincs értelme. De valahogy mégsem tudom megállni, hogy ne nézzek rá, ne szólítsam meg. A légies kecsessége, a csavaros észjárása, a nevetése, mind lenyűgöző. Mégis, őt nem szabad keresnem. Inkább szerzek egy új barátnőt. Nem, nem őt semmiképp. Meg egyébként is, az edzésre, a tanulásra kell koncentrálnom. Hogy összerakjam az életemet, a jövőmet.
Biztosan kezdek fáradni, jobb lesz, ha inkább lefekszem. Már nem bírom kontrollálni a gondolataimat. Holnap, kipihenten jobban fog menni. Nincs több gondolat Rosie-ról és a legkevésbé sem fogom keresni őt. Épp elég lesz lenyeletni a családommal, hogy más pályát választok, mint amire szánnak. Ez csak kósza ábránd, fellángolás. Annak kell lennie. Épp úgy ki kell hunynia, mint a kandallóban a tűznek, ahogy felállok és elhagyom a klubhelyiséget, hogy bevegyem magam az ágyamba. De hiába igyekszem, még ahogy a takaró alatt fekve lehunyom a szemem, félálomban, az utolsó gondolataimban is az ő mosolygó arca jelenik meg...