Bronshtein család. Aranyvér. Oroszok. Ebből aztán könnyen kitalálhattad, hogy bizony nem szól másról az egész, csak arról, hogyan vagyunk kötelékben egymással. Eléggé undorító, be kell hogy valljam. Sőt, mi több, gusztustalan és visszataszító. Én nem állok senki oldalán. Nem akarok igazságot osztogatni, és nem is az én tisztem eldönteni, hogy ki legyen az új patkány, aki majd a megrágott kanapénak az utolsó darabjait odadobja a hasonszőrű társainak.

Valójában a Bronshtein család a világ legjobb családja. Ki más mondhatná el magáról, hogy a saját testvéreinket dugjuk, vesszük feleségül, és csinálunk nekik gyereket? Imádom minden percét, ahogy az egyik rokonom vonaglik alattam, miközben kéjes sikolyok hagyják el a száját, és a háta ívbe feszül. Az ilyet ki ne szeretné? Emellett még szeretem a rossz varázslatokat, megvetem a sárvérűeket, de még a félvéreket is. Nem állok én senki oldalán. Nem én fogok dönteni semmiről, nem is érdekelnek a Halálfalók. Én saját magam… Szolgáltatok igazságot.

- Sergei! Viseld méltósággal a Bronshtein család örökségét! – zeng apám hangja felettem. Hol vagy Silje? Miért kellett elmenned, és itt hagynod ezekkel az állatokkal? Mi haszna volt ennek az egésznek, mondd?! Hát nem látod? Nem látod, hogy összekuporodva sírok a földön, az orromból és a számból vér csorog, és már nem bírom az egészet.
És Nonna?! Te? Te meg miért nem teszel semmit? Csak ott állsz, és bámulsz rám. Tekinteted már majdnem olyan, mint a halottaké, pedig te nagyon is élsz. Hát miért nem segít nekem senki? Miért nem száll velem szembe senki? Miért hagyjátok, hogy ez mind megtörténjen? Mit ártottam én itt bárki ellen is? Miért teszi ezt velem mindenki? Mit ártottam én a világnak, hogy ide kellett születnem? Miért nem lehetett máshova?
- Apám, nem érted. Nem értesz te semmit. – remegve zokogom a szavakat. A tettei, a mondatai akár egy kés, oly sebzően hatnak rám. Ellenállhatnék, de ugyan minek? Amikor pofonjai, amik az arcomon csattannak, felérnek ezer átokkal. Felérnek ezer olyan büntetési módszerrel, amit azok a koszos muglik alkalmaztak a középkorban a varázslókon. A poklot élem át minden egyes alkalommal, amikor cipője a bordámon csattan, amikor ökle arcomat éri. A pokolnál is rosszabbat akkor, amikor pálcájából a Cruciatus átok csapódik nekem. Védekezhetnék, ugyan bizony… Minek?! Az, hogy a fia nem képes azokra a szörnyűségekre, mint ő… Egy olyan hibának fogta fel, amit pofonokkal meg lehet javítani. Nem tudta, hogy a javítás hozhat olyan egyéb problémákat, amiknél még az is jobb volt, ami elromlott…


Sötét van. Moszkva utcái ilyenkor még baljósabbak, mint általában. A Sztálin plakátok már csak hébe-hóba fordulnak elő az olyan eldugott sikátorokban, ahova épeszű ember nem dugja be egyik lábát sem, ha nincs még vodka az agyának azon a csöppnyi helyén is, ahol egykor a tekervényei rejtőztek. De biztos, hogy én Moszkvában vagyok?! Nem tudom.
Megállok, és megnézem a két kezem. A szél is elcsendesedik. Csönd van, és ez nyugtalanít. A fejemben megannyi gondolat kergeti egymást körbe-körbe. Nem tudom, hogy kerültem ide. Az utolsó emlékem három nappal korábbról van, onnan is csak gyötrő, homályos képek vannak.
- Sergei? – susogja egy női hang a hátam mögött. Nem fordulok meg. Nem tudom, kinek szól. Többször is elismétli. Többször is megérint. De én nem akarom, hogy megérintsen. – Sergei… - Ismét hallom magam mögött a hangját, és megfordulok. Nem szólalok meg. Nem tudom, kit hívnak így, de soha nem hallottam Sergei nevű emberről. Fogalmam sincs, hogy miért vigyorog úgy, mintha ezer éve ismernénk egymást.
- Én… Nem tudom kit szólítasz, de nem Sergei a nevem. – hangom csendes, mégis oly idegen. Fázom. A hányinger kerülget. Csönd van. Megfojt. Aztán megfojtom. A nő, aki meglepettségében elfelejtette letörölni a vigyorát arcáról, üres, üveges tekintettel mered az égre. Oly békés. Halott. Nem szuszog.
- Vasili vagyok, te olcsó szuka. -