Tüsszentek a virágoktól. Természetesen fehér margaréták és bazsarózsacsokrok foglalnak helyet az általam tisztára pucolt kristályvázákban, rengeteg méh-és darázscsapattal körülzsongva, amik a túlcukrozott süteményekre és a szirmokra felváltva szállnak, az egész érdekesebb, mint az esküvő, már ha engem kérdez bárki, ami nem szokott előfordulni. Azért természetesen odasúgom a templomból lakkozott cipellőinkben kilépve Alice unokahúgomnak, hogy ennél valamicskével jobbra számítottam. Valamicskével.
Beleharapok az egyik minonba, és megállapítom, hogy ha ez az egész lakoma egyenlő az ifjú pár boldogságával, akkor jobb, ha tudják, voltak árulkodó jelek. Kipislogom a nemtetszést a szemeimből. Szeretek sütni, és elborzaszt a tény, hogy ezek holmi francia cukrászatnak csúfolt multitól rendelték ezeket a semmi-ízű vackokat. De a kristályvázák legalább csillognak! Még legalább éjfélig bírnunk kellene, legalábbis nekem, mert én már nagy vagyok, nálam már csak ketten idősebbek… de az egész annyira unalmas, hogy képtelen vagyok egy újabb ásítást visszafojtani magamba. Szándékosan fordítok hátat a húgomnak, mégis, figyelmeztetnem kell magamat nehogy újra meg újra felé pillantsak, mégis ki mással beszélgessek, ha nem vele?
Pár évvel ezelőtt még elbújtunk volna az egyik asztal alatt, és nevettünk volna a hájas nagynéniken, az izzadt homlokú, kopaszodó nagybácsikon, Charlie bácsi dalain, amik nem gyerekfüleknek valók, és amiket a legváratlanabb pillanatokban idéztünk fel anyáéknak. Ráharapok a számra, hát olyan régen lett volna az, hogy boldog voltam? Lily persze majd kicsattan. Kényeskedve kiköpi az italát, mire csak a szememet forgatom.
Se éhes, se szomjas nem vagyok. Lily felpattan, úgy tekeri a nyakát, mint egy kígyó. Persze, hiszen álnok kis kígyó… rögtön elszégyellem magamat. Lehajtom a fejemet, a fülem mögé igazítok egy tincset, ami kisiklott a kontyomból. Koszorúslánynak konty jár. Az én poharamban is pezsgő van. Szeretem az ízét, de nem merek inni belőle, mintha újabb bizonyítékot kellene szolgáltatnom arra, hogy érett vagyok. Apa persze rögtön lehúzza a sajátját. Anyának csak a vállát látom, tapsol, de szerintem nem a jó helyeken. A karom a magasban, a saját hangom idegenül cseng. - Nesze, itt a tea.- intek a pincérnek, akinek a kezében az utolsó pillanatban veszem észre a kancsót. Szemfülesnek kell lenni, hát én az is vagyok. A pezsgőmet a virágágyásra borítom. Senki nem figyel, talán csak a húgom. Jobban esne a tea. - És most már maradj veszteg. - suttogom, nehogy valaki ránk pirítson, amiért jár a szánk a „szent” beszéd alatt.

Charlie bácsi olyasmikről beszél, amit akármelyik reggeli beszélgetős műsorból megjegyezhetett magának, ráadásul még azt az ősrégi nászéjszakás poént is elsüti, amin leginkább csak ő maga hahotázik. Vakkant, mint egy kutya. Vakk, vakk, vakk. Megköszörülöm a torkomat, anyám a hamis-gyöngy nyakláncának szemeit forgatja, egyedül apám horkant öblöset, természetesen a férfiúi szolidaritás megköveteli, de a szeme üres, éppen csak az elfogyasztott ital mennyisége csillog vissza benne. Milyen szerencse, hogyha kell, el tudom vezetni a Fordunkat. Tíz perc múlva úgyis tósztot fog mondani…
- Egyébként is, nem tudsz magadnak…- varázsolni? Nem merem kimondani, életemben először valamit nem merek a saját húgomnak elmondani, pedig ő mindenről tud, hiszen mi mindig mindenen osztozkodtunk, és ez rendellenes, érzem, hogy nyomja a visszanyelt szó a torkomat, gyorsan iszom, belenyilall a fejembe a hideg. Felszisszenek. - Ne gúnyolódj, ráncos lesz tőle az orrod. - pedig ez a gesztus mindkettőnkre jellemző, az ő szeplős orra morcosan, az én sima, tejfehér bőröm durcásan ráncolódik össze, mikor valami felett ítéletet mondunk. Nem akarok veszekedni, de az a két év, ami eddig közel tartott minket, most úgy tűnik, inkább elhatárol, én már nagy vagyok, ő még kicsi, és mivel semmi másban nem tudok kitűnni, muszáj leszek úgy viselkedni, hogy kicsinek, jelentéktelennek érezze magát mellettem. Úgy, ahogy én mellette az év akármelyik másik napján.
Charlie bácsi abbahagyja a trágár beszédet, egy hosszú-szőrű kutya majdnem felborítja az arát, pár fiú a pavilon melletti fákhoz sétál, hogy rágyújthasson. Egy másodpercre emelkedek csak fel a székemről, elpirulva, mikor kiszúrom Őt, és magam elé rántok egy vázányi virágot, mikor visszanéz rám. Belehajolok a forró leves gőzébe. Észre sem veszem a régen látott családi barátot. A kanál helyett a villát emelem a számhoz. - Nem. Ne beszélj butaságokat.

Most először érzem úgy, hogy bántani akarom. Nem fizikailag, persze, az nem való hozzánk, rózsaszín ruhába öltöztetett angyalkákhoz, de nevetségessé akarom tenni, itt, mindenki előtt, ráönteni a jeges teát, ami cukros-barna foltot hagyna, megalázni mások előtt, ráordítani, hogy ne hintázzon a széken, és hogy húzza feljebb a zoknit a bokáján, mert fityeg, persze, még egy átkozott pattanása sincsen, amit élvetegen szemrevételeznék, nem, Lily Rose Evans tökéletes. Ismét elfordítom róla a tekintetemet, apám megérdeklődi, hogy megeszem-e a maradékot, nem mutatok rá, hogy egyébként még bele sem kezdtem, de jól van ez így, szereti a hasát, nem újdonság. Tudja vajon, hogy a falánkság bűn? Végül inkább a sajátjába lapátol még három kanállal.
Csuklok. Annyira igyekszem, hogy ne csússzon ki semmi illetlen a számon, hogy a rosszindulatúságom már a rekeszizmaimat csiklandozza. Elfogyott a teám. Anya egy kosárnyi pirítóst nyújt felénk, fura, otthon sosem szolgálna ki, nem mintha elvárás lenne, de itt mintha minden anyuka versenyezne egymással, csak egyet veszek ki, a legkisebbet, letöröm a csücskét és a nyelvemre teszem, nem is rágom meg, hagyom, hogy elolvadjon. Hülye szokás. Na tessék, Lily-baba apára ütött, a másik falánk… rosszallóan cöcögök. - Nem adnak rendesen enni az iskoládban?- csúfondáros mosolyt eresztek meg, biztosan nagyon ronda vagyok, de nem érdekel, ennyi nekem is kijár. Mégis, a birtokos jelzőtől egyenesen frászt kapok. Neki legalább van iskolája.
Csak az a pár falat megy le a torkomon. Melegem lesz. Pontosabban jobban kiver a víz, mint eddig, pedig legalább huszonnyolc fok van. - Pszt!- szólok rá a húgomra, és felé legyintek, hogy hallgasson már el. Hallom a csattanást a levesemben, kanál vált villát, nekem meg a szívem cserél helyet a manduláimmal.
Összeszorítom az állkapcsomat. - Nem tudom, miről beszélsz. Evés közben egyébként sem illik. - késő, mert Ő máris felénk jön. Úristen. Elkereskedett szemekkel hajtom le a fejemet az asztal alá. Végül úgy döntök – felnőttesen-, hogy inkább becsúszok,a régi szép idők emlékére. Megrántom a tesóm szoknyáját. Fojtott-magas a hangom. - Lily, segíts. Ne mondd meg neki, hogy itt vagyok, értetted?

Észrevétlenül mozog fel-le a térdem az abrosz takarásában, nem tudnám megmondani miért, de izgatott vagyok. Szinte minden nyáron esküvőkre járunk, nem állíthatom, hogy hatalmas élvezettel készülődünk: az utolsó előtti percekig folyik a vita a ruhák színéről és anyagáról, és ha burkoltan is, de célozgatnak arra, hogy a két Evans lány nem nézhet ki jobban, mint a menyasszony, úgyhogy anya mindent elkövet ennek érdekében, hiszen ő jó rokon, olyanféle, aki befőtteket rak el és mindenkinek szétosztja, és aki nem várja el, hogy az üvegeket visszaadják, aki karácsonykor mindenkinek olyan ajándékot vesz, ami tényleg elnyeri a tetszésünket, és cserébe csak annyit vár el, hogy ne veszekedjünk szenteste. A ruhánk hiába csinos, borzasztóan meleg, a hajunk pedig azzal a csillogó hajlakkal van lefújva, ami borzalmasan ocsmány, de mit van mit tenni, vörös hajunkkal és túlságosan is fehér bőrünkkel jobban vonzzuk a tekintetet, mint az ifjú pár.
Lily kifejezetten csinos, már nem az a dundi kisgyerek, aki mindig csokoládétól maszatos kezekkel járkál, én meg a nyomában egy törlőkendővel, hogy eltakarítsam a nyomait, nem az a kislány, aki fogszabályzóval alszik és nem zavarja, hogy a szoknyája hátulja beleakad a harisnyájába és kilátszik a pöttyös bugyija, lassan hozzám nő, pontosan úgy, ahogy szerettük volna, és mégsem olyan semmi, amilyennek lennie kell, és én tudom, hogy ez az utolsó olyan ünnep, amit nem száj-húzva, nem fintorogva csinálunk végig.
A duzzogása még jól is jön, nem is bánom, ha nem veszi észre, hogy szinte teljesen pánikba estem, nem kell tudnia, - ahogy senki másnak sem-, hogy tetszik nekem egy fiú, mert akkor soha többé nem mosom le magamról, hogy „nagylány” lettem. Hadd maradjon ez az én titkom. Talán csak a meleg, talán csak a virágok bódító illata, talán a parfümök nehéz felhője műveli ezt velem, de képtelen vagyok tovább a székemen és a fenekemen maradni, jobb az asztal alatt. Egy kicsivel. - Pszt! Lebuktatsz!- intek a húgom felé, és majdnem sikerül is kinyomnom az arcát az asztal alól, de elvesztem az egyensúlyom és a fenekemre esek. Nem tehetek róla, de belőlem is kitör egy kacaj. Kicsit hisztérikusabb ugyan… - Nem vagyok nyuszi.- motyogom, és leseprem a fűtől és konfettitől koszos tenyeremet.
Megforgatom a szememet, rákulcsolom vékony ujjaimat Lils bokájára. Aprót rántok rajta.- Nem is ismered. Lehet, hogy egyáltalán nem jófej. - gáncsoskodom, de minden szavam hazugság: nyilvánvalóan jófej. Ezért kell bujkálnom.

Az egész olyan ciki! Nem mintha szégyellném a családomat, mármint nem úgy szégyellem, ahogy mondjuk egy alkoholista unkatestvért, vagy egy folyton nyitott sliccel járkáló nagybácsit szégyellne az ember, de az az igazság, hogy apa sosem volt visszafogott, -csapkodja az asztalt, megeszi a hasára lehulló morzsákat, és beletunkolja a kenyerét a sörébe- anyának pedig egyenes arányban kezd el vonyítássá élénkülni az egyébként artikulált beszéde, a bevitt gyöngyözőbor mennyiségének megfelelően. Eddig három poháron van túl. Lils az egyetlen, aki képes normálisan viselkedni, mivel ő az egyetlen nemnormális Evanséknél. (Ami azt illeti, a lejátszódó jelenet tekintetében ezt igazán átértékelhetném.) Utánam érdeklődik, még a zsebéből is kiveszi a kezeit, hogy ha sor kerülne rá, kezet tudjon fogni a rokonokkal, de természetesen ilyen formaságokkal már senki nem törődik, ahogy a nevemet mondja, abba beleborzong az egész testem, libabőrös leszek, mintha a hideg rázna ki.
Kiseprem a húgom nyakából a haját. Az ő tincsei is rakoncátlanok, kókuszillatúak, egy pillanattal tovább dörzsölöm össze a végeket az ujjbegyeim között, és a háta mögött megejtek egy apró, és teljesen fesztelen mosolyt. Ma még alig szóltam hozzá, és ha igen, akkor is mogorván, mégis itt van velem. - Te ezt nem értheted. - hurrogom le, de nevetek, amikor meglátok egy szitakötőt a hajában. Lily hamar fel fog nőni hozzám, és biztos vagyok benne, hogy neki is lesznek „fiú-ügyei”. Vajon el fogja árulni nekem? Fogunk akkor még beszélgetni asztalok alatt? Gyorsan tapasztom rá a számra a tenyeremet, hiszen még mindig folyik a hadművelet, Lils felé mutatok, hogy kezdjen el felfelé kúszni, hogy kimászhassunk az asztal végén lévő üres széknél. (Charlie bácsi nálunk szomszédol.)
- Nincs az az isten, kölyök. Biztos csak összekever valakivel. - legyintek, de egészen elpirulok, a szememet is lesütöm. - Engem nem szoktak kedvelni a fiúk.

Az én tekintetem is válaszol a húgoméra: igen, normális vagyok, és tudjuk nagyon jól, hogy egyikünk sem ezt a ruhát akarta felvenni, úgyhogy még ha kicsinyes is a bosszúnk, akkor is, több, mint amit valaha is meg mernénk engedni magunknak a szüleinkkel szemben, akik nem győzik hangsúlyozni, mennyire szeretnek adni és adni, és, hogy a világon a legszebb dolog bizony a hálás gyermek.
Ennyit arról, hogy mennyire felnőtt vagyok: megijedek egy fiútól. De én nem vagyok jó ezekben, nem tudom, mit mondjak, hogy viselkedjek, azt meg főleg nem akarom, hogy szerencsétlen rájöjjön, milyen káosz is az Evans família és annak tág rokonsága. Nem is értem, mit keres itt, talán... igen, biztos valaki kísérője. Ettől meg bizony isten ezernyi darabra törik a szívem. - Hé, fiam, hozna még egy üveg pezsgőt ide?- természetesen Charlie bácsi pincérnek néz mindenkit, aki csokornyakkendőt hord. Az ajkamba harapok, arcomat a tenyerembe temetem és megcsóválom a fejemet. Ez nem lehet igaz! Ráadásul még csettint is hozzá!
Kikémlelek az ujjaim mögül és még mindig ott van! Még mindig beszélget apával, és bókol anyának, tudom, mert ilyenkor mindig legyint és kacarászik, mintha újra tizenhat éves lenne, és véletlenül felborítja az egyik vázát. Charlie bácsi még mindig az italát óhajtja, de apa leinti. - Lily....- nyögöm elkeseredetten, és még mélyebbre hátrálok az asztal alatt. Természetesen belegabalyodok June néni szandáljába. - Kit érdekel a fejünk? - csattanok fel, ami mindannak tudatában, hogy legalább két óra hosszát elpocsékoltunk a hajunkra és a sminkünkre, nos, talán egy kicsit képmutató dolog. Túlságosan is elfelejtek hálásnak lenni. - Ne okoskodj. Azért jött el idáig, hogy elkérje a leckémet? Nevetséges vagy.- mégis, ellágyul a hangom és a tekintetem is, és intek neki, hogy menjen arrébb, hadd bámulhassam a lábait. Kitartó, annyi szent. - Nem hiszem, hogy... - még a saját húgomnak sem merem bevallani, hogy rettenetesen izgulok.

Azon gondolkodom, hogy vajon meddig illendő egy esküvői fogadáson maradni. Hogy hagyatkozhatok-e nyár közepén a rengeteg tanulnivalómra, vagy egyáltalán bármire, hiszen nekem tényleg nincsen elfoglaltságom az iskolán kívül, és már minden kötelezőt elolvastam, és megírtam azt az ostoba naplót, ahol állítólag a saját véleményünket kell megírni, de minden tanár azt várja, hogy próbáljuk eltalálni az ő ízlésüknek megfelelőt, ami kérem, lehetetlenség.
Nem lenne helyénvaló egy fiú miatt távozni, és az én pletykás családom úgyis valami kínos anekdotát kerekítene belőle, úgyhogy… talán valóban az lenne a bölcsebb megoldás, ha elé állok és elbeszélgetek vele a házi feladatról, mert még mindig tartom magam ahhoz, hogy nem magánügyben keres. Valakinek a kísérője, hiszen nem a rokonunk, hacsak nem merészkedett odáig, hogy meghívatja magát ide, hogy láthasson.
Ettől a gondolattól végtelenül butának és naivnak érzem magamat. Még vörösebb leszek, mert Petunia Evans nem olyan, aki arról ábrándozik, hogy fiúk futkosnak utána. Akiért cselekszenek. Nem és kész. Ezért dühít végtelenül a húgom lelkesedése. Az sem érdekel, hogy leugat, most lázad, és egyébként sem merne velem így beszélni anyáék előtt. Kis töpszli.
Mégis, tátva maradt szájjal és vérig sértve nézek utána, amikor kimászik az asztal alól. Ha nem lennék annyira dühös, amennyire, rájönnék, hogy ez csak az ő aljas tervének része, és azt hiszem, minden egyes sérelmemet ehhez a naphoz fogok viszonyítani a jövőben. Utána kapok, de csupán egy maréknyi füvet sikerül megfognom, azt Claire néni cipőjébe dugdosom, és mire legközelebb kinyúlok az asztal alól, már egy meleg, selymes tenyérbe csúsznak az ujjaim. Ajaj. - Lily?- kérdezem elvékonyodott hangon.