Az ordítóan üres teret betöltötte az óra kattogásának sikolya. Vagy az a halk, fémes csörgés, ahogy elcsentem egy szálat apám asztalon felejtett dohánytárcájából. Vagy az a tompa puffanás, ahogy a cipőm sarkát az asztallapra raktam. Ennyi, amúgy fülsértő volt a csend. Vagy talán még a papír sajátos zörgése volt az, ami ezt a bosszantó némaságot valahogy a sarokba száműzte, de csak addig, míg sóhajtva leraktam magam mellé a jegyzeteim.
A sóhaj az csak sóhaj volt. Nem is annyira fáradt, mint amennyire hitetlenkedő – őszintén megvallva a legkevésbé arra számítottam, hogy a szeptember első napjaiban majd pont az egyetemi jegyzeteimmel gyűlik meg a bajom. Valahol röhejes, kisebb gondom is nagyobb kéne, legyen, lehetne máshol dolgom, de Lowell-ék a lelkemre kötötték, hogy nem rohangálok le percenként megnézni, minden rendben van-e. Szóval… Szóval mi?
Mi történik?
Várom, hogy teljen az a rohadt idő, leginkább az. Amúgy ez – mármint ez az egész helyzet - elég sok olyan kérdést vet fel, amire nem hittem volna, hogy valaha választ fogok keresni: milyen időközöket jelent a nem percenként? És… mondjuk milyen gyakorta kéne nekik tiszta törölközőt kerítenem? Egyáltalán hol tartunk tiszta törölközőket? Hol van egy házimanó, akitől ezt megkérdezhetem? Hogy érhetem el, hogy inkább válaszoljon ahelyett, hogy ő maga megy el érte? Miért ilyen baromságokon kattogok, mikor…
Megráztam a fejem.
Elkínzott arccal a mellettem heverő papírkupacra sandítottam. Egy részem meg volt győződve róla, hogyha végzek a napi fejadagként megjelölt tanulnivalóval, majd valahogy helyre áll a lelki békém (egyébként ez egy aránylag hangsúlyos részem volt, aminek készségesen hagytam volna, hogy átvegye az uralmat a többi részem felett, csak sajnos nem voltak elég jó érvei a sikerhez), azzal együtt nagyon jól tudtam, hogy a Mugli magyarázatok a XIX. században klasszikusan az a tananyag, ami akkor sem okozna túl nagy megnyugvást, ha éppenséggel kívülről fújnám. Ennek a felismerésnek a nyomán egy újabb sóhaj szakadt fel belőlem, vagy inkább halk nyögés, nem tudom. Forgattam a kezemben apám cigarettáját, legszívesebben azt mondanám, érzelemmentes arccal, de… gondolhatod.
Már azon voltam, hogy visszarakjam az ezüst tárcába, aztán meg tárcástul, mindenestül az egészet, mondjuk a falhoz vágjam, vagy a kandallóba, vagy valami, de legutoljára, valahol a mozdulatsor felénél mégis meggondoltam magam. A szájamba pöccintettem a szálat, majd egy évekkel ezelőtt begyakorolt varázsigével tüzet csiholtam a pálcám végén. A többi ment magától.

A füst egyetlen hosszú pamacsként gomolygott a szobában, először azt tanulmányoztam, majd a szemem az ablakra tapadt. Az első kert még zöldellett, a koraszeptemberi táj kevésben különbözött a késő augusztusitól, legfeljebb talán kissé fakóbb volt. Két napja egyébként betört valami hidegfront, hatalmas szürkeség ült felettünk. Elég jó volt a kontraszt a sok szürke és zöld között, valahogy jól állt anyám közeledő alakjának. Ez anélkül ragadt meg bennem, hogy különösebben felfogtam volna. Egy újabbat slukkoltam, aztán egy újabbat, aztán meg is feledkeztem az egészről úgy pár pillanattal későbbig, mikor is belépett a nappaliba mindent felforgató jelenségként, de egyáltalán nem váratlanul.
Üdvözlés helyett épp csak felpillantottam rá. Évek óta megvannak ezek a szokásos, végzetes összenézéseink, mindegyiknek külön jelentése van, jóllehet külső szemlélőnek például egyáltalán nem tűnik fel, hogy egy-egy egymásra nézés között bármilyen különbség van, hovatovább bármilyen mélyebb tartalommal bír. Aztán lehet, hogy a külső szemlélőnek van igaza. Lehet, hogy ez az egész az én évek óta tartó tévképzetem.
Bűntudatos arccal, de nem túl látványosan kinyúltam a hamutálért – eddig módszeresen a taláromra hamuztam – belevertem a hamut, majd révetegen figyeltem, ahogy levetette a kabátját. Elvigyorodtam, ahogy a manó fejére dobta, csak akkor rendeztem a vonásaim, mikor végre hozzám szólt.
- Igen, azt hiszem, jól esne. Köszönöm. – A lábam az asztalon maradt, ellenben a jegyzeteimet ösztönösen rendezgetni kezdtem. Alapvetően képtelen vagyok rendet tartani magam körül, ezt mindenki tudja, de azért igyekszem elkerülni az emiatt rám leselkedő lapos és kisstílű megjegyzéseket. Egy stócba szedtem a lapokat, igen, ezt nevezem rendrakásnak. Mintha ez lenne az életem egyetlen felfordult része, vagy… mindegy. Újfent felvettem a cigarettámat, de nem szívtam bele, csak tartottam, úgy néztem anyámra, ahogy leült velem szemben. Magamnak sem akartam beismerni, de sokkal jobban örültem volna, ha egyszerűen a szobájába vonul, vagy ha én találok valami hitelesnek tűnő érvet, ami mentén haladva rövid időn belül magára hagyhatom. Négy-öt éves koromban mindennél jobban arra vágytam, hogy örökké csak vele legyek, most viszont volt ebben az egy hete tartó magányos meghittségben valami szörnyen zavarba ejtő. Vádolt a csend, ami attól született, hogy nem szóltam hozzá. Csak nem tudtam, mit mondjak neki.
Újfent levertem a hamut a magában égő cigarettáról, aztán próbáltam slukkolni még egyet, de már csak a szűrőt szívtam. Elnyomtam a hamutálban az utolsó parázsmorzsákat, kínosan lassúra nyújtott mozdulatokkal, aztán újra felnéztem rá.
Hát, valamit csak mondani kéne. – Járt apámnál? – mondjuk… máskor majd talán nem feltétlenül ezt.

Idegesen rándult egyet a gyomrom. Kicsit a vizsgadrukkra hasonlított. Kicsit, mert annál egyébként sokkal, de sokkal rosszabb volt. El akartam mesélni neki a látogatásomat apámnál, sőt, voltaképpen már előtte is ki akartam kérni a véleményét, csak… nem volt merszem hozzá. Vagy kedvem nem volt. Tulajdonképpen már nem is számít, mert elmentem hozzá a tudta nélkül is. (Hallgattam volna rá, ha azt mondja, inkább ne tegyem? Több lendülettel mentem volna, ha helyesli?) Ott voltam apámnál, és még innen, napokkal később nézve is, ha egyáltalán lehetséges volt ez, nagyon úgy tűnt, hogy csak tovább rontottam ezzel a helyzeten. Mardosott a bűntudat, amit mondjuk az idő nagyrészében tökéletesen figyelmen kívül tudtam hagyni, de kicsúszott belőlem a kérdés, aztán anyám eleven szemei - bármennyire közömbösen csillogtak - azon nyomban bekebeleztek.
Ismerem ezt a tekintetét – ennek a tekintetnek a kifürkészhetetlenségét - azokról a pezsgős teadélutánokról, amikor valamelyik barátnőjével mindenféle fontos és kevésbé fontos közéleti eseményt beszél meg. A Dolohov kölyök eljegyzése? A Roxfort nyáreleji támadása? A válasz mindig egy semleges, már-már unott arc, tökéletes nyugalom, ami valahogy sokkal lefegyverzőbb annál, mintha ténylegesen érdekelnék a dolgok.
Mert mit csinálnék, ha bármi érdeklődést mutatna a kérdéssel szemben? Habognék, összevissza, semmi tárgyszerűség, csak hogy a mérhetetlen kíváncsiságát úgy etessem meg, hogy… nem, nem akarom azt mondani, hogy… hogy abból én jöjjek ki jól, pedig voltaképpen valami ilyesmi lenne a cél. A lezser nemtörődömséggel azonban nem tudok mit kezdeni. Mi van, ha tényleg nem érdekli, hogy apám nincs itt? Akkor minek a bűntudat? Mert, azt hiszem, részben, vagyis javarészt miatta érzem. Akaratlanul (az én akaratomtól függetlenül) is évek óta része a köztem és Cyprian között folyó, örökös hidegháborúnak – békítő jobb vagy élő demarkációs vonal, nevezzük, ahogy akarjuk, de erre, erre, ami történt, még ő sem lehetett felkészülve. Beleőrültem, hogy nem tudtam rájönni, hogy érez emiatt az egész miatt. Legyen dühös, oké, azzal még meg tudok birkózni, de hát csak teázgatunk és szívjuk a cigarettám – apa cigarettája – füstjét a szeptemberi esőben, ami teljesen nyugodt dolog, teljesen semleges, mégis van annyira idegtépő, mint pálca nélkül állni valami mugli lőfegyver célkeresztjében.
- Hát… - Vettem egy mély levegőt, aztán megfogtam a hamutálat, levettem a lábam az asztalról, előre dőltem és a lábam helyére raktam a hamutartót. Csomó-csomó idegességből származó pótcselekvés. Már azon voltam, hogy visszadőljek hátra a kanapéra, de akkor menthetetlenül be kellett volna fejezzem a mondatom, amire nem álltam készen. Kinyúltam az asztalon heverő dohánytárcáért. Felpattintottam, kivettem egy szálat. Tudom, hogy utálja, de nem tudok mit tenni. Sőt, kifejezetten örülnék, ha végre látnék egy kis dühöt az arcán. – furcsállom, hogy nem mesélte. – mondtam, mikor már meggyújtottam a szálat. – Jártam nála, igen. Bár nem hiszem, hogy túlságosan örült nekem.

Csendben ülni, ülni, ülni és nézni, ahogy a cigaretta füst csigái szétfoszlanak a plafon felé szállva.
Mintha a világ legfontosabb elfoglaltsága lenne.
A baj, a legnagyobb baj csak az, hogy ebben a bénító, mindent kitöltő, feszült semmiben most épp tényleg ez a legfontosabb.
Füstcsigák.
Röhejes, nem?
Szívtam még egy slukkot, és kicsit még hagytam csendben állni anyám kérdését a levegőben. Rengeteg válaszom lett volna, aztán meg mégsem tudtam mit szólni. Jó lenne azt mondani, hogy csak arra vártam, hogy összeszedjem a gondolataim, hogy értelmes feleletet tudjak adni neki egy olyan rohadt kérdésre, amire amúgy is tudja a választ, de a családi eszköztárból például anyám örökös nyugalmát nem örököltem meg.
Vadul pöccintettem egyet a cigarettán, pedig amúgy nem volt sok hamu rajta.
Hátra dőltem ismét. Valahol a dac és a kétségbeesés között néztem rá.
Miért, miért, miért?
Féltem Nina-t. Azért. Ha igazán őszinte akarok lenni.
Apám egy végtelenül kegyetlen, makacs ember, aki akkora hatalmat szorongat a markában, amekkorát semmi esetre sem szabadna neki. Viselni akarja a sötét jegyet? Jó. Csinálja. Nem mondom, hogy nem érdekel, de már beletörődtem ennek az egésznek a hiábavalóságába. Vagyis, azt hiszem, beletörődtem. Máskülönben mit tudnék tenni ellene? Az viszont már tényleg probléma, és nem csak az én problémám, hogy ez a jegy, meg az urának a szolgálata többet ártott neki, mint használt. Csak veszít, veszít és veszít, miközben próbál sérthetetlennek látszani továbbra is, de magával ránt a világon mindenkit, akihez csak köze van. Érted, mire célzok?
Jó, nem azt mondom, hogy Lowell-ék miatta kerültek pont az alagsorunkba. Másrészt mi benyeltünk már miatta többet is Lowell-éknél, aztán senkit nem láttunk, aki ezek után dühösen összepakolt volna, annyit sem mondva, hogy agyő!
Vagyis, de. Csak annak tudjuk, mi lett a vége…
Szívtam még egy slukkot.
- És akkor? – Valahogy hisztérikusan csengett a hangom, még engem is meglepett. Megráztam a fejem, nyeltem egyet és sokkal nyugodtabban (de még mindig nem Leandra Flint féle nyugalomban) folytattam. – Mi mást kéne tennem? Kipaterolni innen Lowell-éket, és aztán várni, amíg Cyprian lenyugszik és hazatér, nem? Mert ez be fog válni, ugye? Mert mindig beválik! Pár morcos hét után meg leülünk együtt vacsorázni és úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi. - Finito. Függöny le. A tökéletes végjáték. Meg a nagy fenét!

Vicces amúgy. Nekem is millió kérdésem lett volna magamhoz.
Hogy szúrod el? Miért szúrod el? Mikor múlik el végre az a furcsa, hányingerszerű érzés, ami mindig rám tör, valahányszor tükörbe akarok nézni. Vagy csak magamra maradok. Vagy épp milliárdos tömegben. Hát… szóval lehet, hogy soha nem is hagyja abba, a gyomrom olyan rendszerben forog, mint a Föld maga körül, csak épp néha még elfelejtem, hogy épp mindig mindjárt megdöglök.
De, semmi gond, szívjuk a cigarettát, bámuljunk komótosan, de komolyan magunk elé, és ne mondjuk ki, amire épp gondolunk. Ha pedig mégis, hát ordítsunk, de úgy, hogy aztán már senki ne nézzen normálisnak.
Probléma megoldás Flint módra.
De tényleg vicces amúgy. Ez az egész, úgy értem.
Ki is fújtam a levegőt, mintha csak nevetni akarnék. De el azért nem mosolyodtam.
Ebből is látszik amúgy, hogy anyám nem született Flint. Ő még ért az értelmes kérdésfeltevéshez, nem úgy mint a kedves férje, de őket, kettejüket összehasonlítani még mindig amolyan… hát, szóval kerestél már alapvető különbségeket egy partedléban és egy gyertyakoppintóban? És ugye, milyen jó, hogy soha nem is kerestél?
Na, hát, ez Lord és Lady Flint.
Össze nem illő, de valahogy mégis csak összetartozó, mert ha megfigyeled, ha igazán jól megfigyeled, azért azokban a háztartásokban, ahol partedlének nevezik a partedlét, azért már nem olyan meglepő az sem, ha gyertyakoppintóval oltanak gyertyát, és most én sem igazán értem, mire akarok ezzel kilyukadni, de hát én már jóval anyám előtt megbuktam flintségemben. Például, látod, nem tudok csak úgy kussban magam elé bámulni, miközben az egész világ hülye úgy, hogy… ezen kívül ne is történjen más. Nem, én ragaszkodom ezekhez az absztrakt hülyeségekhez.
- Én nem mondom, hogy okos lenne. Sőt! – Amúgy zavarja a frászt, hogy épp mi a baja a modorommal. – De az, hogy ezekben az… igencsak vészterhes időkben ekkora gondot okoz a húgaimnak, hogy én vendégeket fogadok, mindketten tudjuk, hogy nem az én hibám. – Slukkoltam egyet. Nem, sajnos tévedtem. Nem a frászt, hanem engem zavar, hogy épp mit gondol a modoromról. Kicsit bűntudatosan néztem rá. – Bocsánat. Tényleg… bocsánat, csak… értem, mire gondol. – Megdörzsöltem a bal szemem. – De… dolgozom az ügyön. Lowell-ék nem maradnak itt, csak… kell még egy kis idő, amíg elintézem, hogy… mindig tiszta legyen körülöttük. – Például, hogy pontosan hova menjenek. Például, hogy hogyan szerezzünk rá Dung-gal pénzt az utazásra. Van fogalmad arról, mennyire kerül nyomtalanul elhagyni ezt az országot? Nem éppen az az összeg, amit csak úgy kölcsön tudsz kérni anyádtól, azt mondván, kell egy kis plusz, hogy vehess egy szeletet a kedvenc sajttortádból. Már, ha szereted a sajttortát, ugyebár. Én speciel elvagyok nélküle.
De végre rámosolyogtam. Persze, hogy nem őszintén. – Tudom, hogy mit csinálok. – HAHAHAHA. Valaki segítsen! – És minden rendben lesz. Bízzon bennem! – Vagy lőjön fejbe most! Egyezkedhetünk.

Felnőni nem egy olyan dolog, aminek az egyes lépéseit listába lehetne szedni, aztán pedig szép sorban ki lehet pipálni, hogy mi az, ami már megtörtént, vagy min kell még dolgozni.
Tudod-tudod!
Első szerelem? Bravó, ügyes.
Végzett az iskolával is? Kiváló!
Munka? Á, nem, inkább még tanulok egy kicsit.
És a tanulás megy? Akkor nincs itt gond.
Felnőni nem egy olyan dolog, amit valaha is szándékomban áll teljesen megcsinálni, a felnőttekben, az igazán felnőttekben nem akarok, nem tudok megbízni. Nézz rá apámra, vagy... tulajdonképpen bárkire. Ha ebből áll, ha ilyen leszek, ha ilyennek kell lennem, akkor inkább megyek még picit szemben az árral. Nem direkt, mármint nem kimondottan tudatos lázadás ez. Legalábbis az elején biztos nem az volt, annyi szent, most meg épp úgy van, hogy jót akarni vétek, hogy valakit életben tudni vétek, és szerény meggyőződésem szerint, ha választhatok, ha igazán választhatok - vagy ha nem is, én azért már választottam - akkor inkább, köszönöm, tényleg bele is halok ebbe, csak addig örökké, örökké így vétkezhetek. Ez pedig így egy roppant közhelyes, és kiváltképp nyálas gondolat, és igen, azt is tudom, hogy csak a valódi, fő-fő-fő problémák átugrásával juthat el normális ember pont ezekhez a gondolatokhoz.
Mert itt ül velem szemben anyám. Bajba akartam sodorni őt? Sohasem. A világért sem. Közben meg, ha alkalmam nyílna rá, újra megtenném. És újra, és újra, és újra. Nézném az égő házat, eltűrném, ahogy apám ordít velem, ott állnék Agatha sírjánál, kiállnám a pofonokat - még ha párszor össze is esek tőlük - és akkor rendben, legyen, korholjatok, tudom, miért teszitek, tudom, hogy nem váltom meg a világot, tudom, hogy nem fontos - nektek - hogy én mit csinálok, és ha valami nem fontos, de te azért is megteszed, akkor őrült vagy, igen, egy veszélyes félkegyelmű, de hát vagy mind beledöglünk ebbe, Lowellék és mi is, vagy pedig mind túléljük. Vagy valahol a kettő között, nem tudom. Igazából csak félek és nem tudok dolgokat.
Anyám meg itt ül velem szemben, mindezt pedig mégsem tudom elmondani neki, egyrészt mert nem tudom, hogy kell, másrészt meg abban sem vagyok biztos, hogy ez egyáltalán érdekelné.
Felnőni tényleg nem egy olyan dolog, aminek az egyes lépéseit listába kellene szedni, aztán pedig szép sorban ki lehetne pipálgatni.
Felnőni inkább az, hogy egy újabb tanács helyett inkább azt mondják, hogy most beszéljek én.
Min dolgozok? Merlin!
- A... megoldáson. - Igen, hát nem is a kertben barkácsolok. - Hogy eltűnjenek innen, maguknak meg soha többé ne kelljen hallani róluk. És... nos, igen. Apámnak igaza van, semmi jogom ebbe az egészbe belerángatni önöket, ha egyszer nem akarnak részt venni benne, így... talán jobb is, ha nem mondok semmit. - Az élet egyik alapigazsága, hogy nem akarsz Dung Fletcher-ről anyádnak mesélni. Ezt a legtöbb e(x-)hugrabugos ugyanígy elmondaná neked.

Mi másra is számítottam tőle?
Ezek amúgy a legrohadtabb percek, mikor épp nem maradhatsz egyedül, és fogcsikorgatva kell tartanod a hátad (mert ugye erre tanítottak, tizenkilenc év minden gyötrelmével, nekem a világ, másnak meg semmi, és a végén úgyis nekik lesz igazuk, mert mindig nekik van igazuk, hogy ez az egész, amit gondolok, az semmi, mert nem éltem még semmit, ennél fogva nem is gondolhatok semmit, nem, nem, nekem csak tévedéseim lehetnek - de abból milliárd), és még egy picit ki kell tolni a határt, azt a maradék öt másodpercet, amíg még bőgés nélkül ki kell bírnod. Mert, Merlin, legalább ne anyu előtt! Nem? Pedig anyám megértené, és... és tudod, majdnem egészen biztos vagyok benne, hogy érti is. Részben. Legalább. Átlát néhány pontot, amit mások már nem akarnak, mondjuk inkább így, közelebb van a teljes igazsághoz, mint bárki más. Bárki, tehát én is, és igen, most térdepelnem kéne és a ruhámat szaggatva könyörögni, hogy mondja, hogy Merlin szerelmére, csak mondja már meg, mit kéne tennem, mert nem akarok hibázni, most... most semmiképpen nem hibázhatok, ez nem az a játszma. Ó, de milyen könnyelműség úgy egyébként játékról beszélni, nem?

Mind ehelyett pedig csak a cigarettám végeztével kinyúltam a mellettem heverő lapjaimért. Egy jobb világban persze ez kéne legyen most a létező legfontosabb dolgom, a nyamvadt egyetemi kurzus megjegyezhetetlen szemináriumára valami ócska feljegyzés monoton nyálazása; fontos, szent-szent-szent tudások, más életének munkája. Na, efelett kéne bőgni! Újra rendezgettem a papírok, ahogy beszélt. Nem volt könnyű dolgom, mert eleve sorban voltak, szóval előbb össze is kellett keverni a papírokat, csak hogy addig is ki lehessen bírni azokat a szavakat, amiket úgyis tudok. Segít, persze, hogy segít! Hogyne tenné! Egész nap ül a házban, aztán csak lesi, hol van még haszna, az ember szíve belesajdul, aztán meg még inkább abba sajdul, de igazán abba sajdul bele, hogy aztán képes róla így gondolkodni.
És itt is vagyunk. Jöhet az öngyűlölet. A pánik. Meg a felismerés, hogy kellően megkevertem a papírokat ahhoz, hogy végre sorba rakhassam őket.
Szóval két-három lap közül felnézve, mielőtt még elhallgatott, szemeimet a szemeibe fúrtam, és felfogtam, esküszöm, hogy tisztán felfogtam, amit mondott, és épp, és pont ezért el is kaptam a tekintetem, gyorsan, vissza a lapokba, mert a tizenhetes oldal után nem jöhet a harmincegyes, rendet kell raknom, nekem, csak és kizárólag nekem, ha ezt már így összebasztam. Tizenhét után a tizennyolc jön. És még négy oldalt meg kellett keresni, hogy visszakerülhessen a helyére. Néma csönd meg lapzizegés. És valamit mondani kéne. Megint.
Sóhajtottam. És visszanéztem rá. Vagyis nem pont rá, de az orrcimpájára. A szemeibe nem tudtam volna újra belenézni.
- Köszönöm. - mondtam még ezt, és többet aztán már semmit.