Nedves, nyálkás novemberi pára tapadt az erkélykorlátra. Meg talán egy kis moha. Előbb rámarkoltam, majd undorodva méregettem a tenyeremen a természet lenyomatát. A nadrágom szárába töröltem a kezem, majd tisztes, biztonságos távolságban maradva a korláttól, kifejezéstelen arccal bámultam a hátsókert megkopaszodott fáit, míg apám cigarettájából zsinórban a harmadik szálra gyújtottam.
Egyre csak Nina Lowell-re gondoltam, meg arra, hogy milyen rég volt ennyire megnyugtató az a két emeletnyi távolság, ami kettőnk közé szorult.
Slukkoltam egyet.
Egyre csak Nina Lowell-re gondoltam, meg arra a legutóbbi veszekedésemre az apjával. Öt napja történt, és azóta tartott – meddig is? Tíz perccel ezelőttig? Vagy ez most egy másik vita volt?
Levertem a hamut.


Az egész egy kibaszott újságcikk miatt kezdődött.
Keddi nap volt, én pedig épp végérvényesen kezdtem elkéstem egy előadásomról, mikor a baglyom megjött a postával.
A Próféta tizennegyedik oldalának alsó hasábján jött le a cikk – várj, várj, várj, nem is igazán nevezném cikknek, egy flekk hosszúra se nyúlt, és nem is mondott túl sok újat, őszintén nem tudom, hogy talált magának a Reggeli Próféta olyan szerkesztőt, aki egy ilyen szart beleenged az újságba, és… Na, mindegy. Az írás azzal a pár sorával azt taglalta, hány varázsló családnak veszett nyoma az ősszel, meg hogy őket aztán egy kicsivel később jellemzően holtan találtak meg: már ha egyáltalán bárhogy is - és így tovább.
Persze az egész tele volt ködösítésekkel, ferdítésekkel, szinte már, a maga perverz módján lenyűgöző volt, hogy ilyen kevés szövegben hogy fért el ennyi baromság. Mindazonáltal egy apróbetűvel odatűzött fél mondattal nem tudtam vitatkozni: a Lowell család holléte a mai napig ismeretlen.
Nem futottam azonnal Nináékhoz az újsággal, helyette jócskán megkésve, de beértem az órámra, aztán pedig… fogalmam sincs, mit csináltam. Őszintén megvallva kétlem, hogy ez amúgy bárkit is érdekelne. Délután-estefele mentem csak le az alagsorba, még csak nem is erről akartam velük beszélni, épp csak megemlítettem, mint bármelyik apróbb marhaságot, amit fel szoktam köhögni a napról napra kínosabb hallgatások megelőzéseként.
Mr. Lowell először nem mondott semmit, csak egyenesen rám nézett – hetek óta először.
Mr. Lowell aztán azonnal látni akarta a cikket.
Mr. Lowell leplezetlenül dühöngött, mikor rávilágítottam, hogy voltaképpen nem szerves része az életemnek az, hogy újságokkal a kezemben járkáljak a lakásban, hátha valaki úton-útfélen kölcsönkérné azt tőlem.
Mr. Lowell hosszas, koránt sem finom unszolására végül felrohantam a szobámba, ahol aztán jött még egy kisebb epizódszerű jelenet a házimanómmal, ahogy a papírkosaramat próbáltam megmenteni attól, hogy kiürítse, benne az áhított Próféta példánnyal (mert hol máshol végezte volna?).
Mr. Lowell a fent nevezett bonyodalmak ellenére végül elolvashatta a cikket, hogy aztán azonnal eldurranjon az agya.
Mr. Lowell eldurrant agyából pedig elég nehéz kiszedni, minek húzza fel magát valamin, ami végső soron nem is mond róla semmit.

Nem emlékszem, miket ordítottunk egymásnak, igazából lehet, hogy mindegy is, sőt, sokkal valószínűbb, hogy ez az egész csak azért történt, hogy mindketten bűntudat nélkül végre jól üvölthessünk a másikkal. Tudod, hiába volt a dühtől remegő kéz, a pergődob ritmusára emlékeztető pulzus, a bevágott ajtó, meg mit tudom én, végül csak nyugodtabban dőltem végig vacsora előtt az ágyamon, pedig a vitánk végén én maradtam alul.
Ez pedig így folytatódott napokon keresztül, értelmetlen veszekedésekbe torkollott felesleges párbeszédek tömkelege zajlott le köztem, és Mr. Lowell között, aztán meg Mr. Lowell családtagjai és énközöttem, majd Mr. Lowell családtagjai és Mr. Lowell között, végül meg válogatott családtag más válogatott családtag torkának esett.
A központi kérdés, amit senki nem mondott ki ugyan, de mindig ugyanaz: meddig tart még ez?
Nem volt erre két hónappal ezelőtt sem válaszom. Nincsen most sem.
Az az újságcikk, az a fránya másfél sor mégis halálos fenyegetést sejtetett a maga semleges, kurzív alakjával. Két nap elég rá, hogy egy hír tökéletesen érdektelenné váljon – néha annyi se kell – két hónap pedig ebből a szempontból akár évmilliárdokat is kitenne, ha nem jelenne meg újra a név a lapban. Igaz, nem a főcímen, csak egy elbaszott cikk zárójeles megjegyzésében, de a Próféta népszerű lap (igen, tudom, milyen zseniális megállapításaim vannak néha), ha mások látják a cikket (már pedig hogy a picsába ne látnák?), akkor lesznek olyanok is, akiknek felelevenedik az ősz eleji cikksorozat a legégett házról, a bukott politikusról, az eltűnt családról. Ha rejtőzködni akarsz, ráadásul hatásosan, akkor nem előnyös, ha a neved bekerül az újságokba. Beszédtéma leszel, és…
És szóval egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy kis hadsereg szkeptikus, kétségbeesett embernek próbáltam elmagyarázni, amit már ezerszer elmagyaráztam, és amit több ponton meg inkább ők értettek meg velem: miért is biztonságosabb, ha az ember a seggén ül, ahelyett, hogy mondjuk, futni kezdjen egy rohadt újságcikk miatt.


Megoldás nem lett, csak végül ott hagytam őket az alagsorban, hogy nyugodtan pánikoljanak, míg én megőrülök tőlük az üresen kongó lakás egy tetszőleges pontján. És így kerültem az erkélyre fákat pásztázni.
Egy újabbat slukkoltam, és akkor, abban a pillanatban meg is érkezett a várt őrület: egy ismeretlen, férfihang a nevemet ordította.
A füst a képembe szállt, könnybe lábadt tőle a szemem, aztán meg, mivel az ordítás nem szűnt meg, kezdett egyre valószínűbbé válni annak az eshetősége, hogy a pszichózison kívül van valami más megoldás is erre az egészre: valaki a házban van.
Valami olyasmi érzés szállt a mellkasomra, mint mikor megbotlok lépcsőzés közben, és egy-két fokot lezuhanok, csak épp ez nem múlt el rögtön, hogy talajt éreztem a talpam alatt. Ott volt akkor is, mikor berohantam az erkélyről, vagy mikor feltúrtam a szobámat a pálcámért (kiderült: csak az íróasztalomon hagytam), vagy mikor a földszintre értem, és előre szegezett pálcával benyitottam a hallba (sok más szoba végig járása után).
Ketten voltak ott. Két férfi. Egy ülve, egy állva. Reflexszerűen az állóra szegeztem a pálcám.
- Kik maguk? – aminthogy feltettem a kérdést, a másikra pillantottam, és abban pillanatban két fontos dologra jöttem rá. Először is, hogy tökéletesen tisztában vagyok a válasszal a kérdésemre. Másodszor, hogy rohadt nagy bajban vagyok.

Tulajdonképpen régóta álmodoztam erről a pillanatról.
Haha. Ez persze így nem teljesen igaz.
Mondjuk inkább azt, hogy annak idején jelentős időket töltöttem azzal, hogy hasonló jelenetekről fantáziáljak. A valóság és a képzelet között most épp csak annyi a különbség, hogy voltaképpen egy fáról letört gallyat is feléjük szegezhettem volna, ugyanannyira – sőt tudod mit? Attól még egy kicsit nagyobb biztonságban is érezhettem volna magam. Bosszút állni azoknak a kiváltsága, akiknek nincs veszíteni valójuk. Meg eleve mit bosszulnék? A csendes, családi tragédiaként felfogott szigorú, hivatalos kötelességteljesítést? Mindenki tudja, mit tett a nővéremmel. Mindenki tudja, miért tette, amit tett. Mindenki tudja, hogy én vagyok az egyik utolsó, aki ezt bárkin számon kérheti. Bárkin, és kiváltképp rajta.
Szóval, mi legyen most? Mit tegyek?
Nos, jó lenne tudni.
Például racionálisan nézve mégis mi okom lenne a pánikra? Általában amúgy sem kap el a végzetes halálfélelem, valahányszor vendégünk érkezik (ezzel gondolom, nem egyedül vagyok így), sőt, saját meglátásom szerint kifejezetten jó pofát szoktam vágni ahhoz, ha apám valamelyik munkatársa véletlenül betoppan halálra untatni, csak azokban az esetekben rendszerint jelen van apám is, hogy gyilkos pillantásokat vessen rám, valahányszor próbálok elfojtani egy ásítást. Hát, rendben, apám most nincs itt. Majd találok más okot arra, miért ne ásítsak. Nem hiszem, hogy túl nehéz lesz.
- Elnézést, mások a csengőt használják. Valamivel hangosabb. Nagy réz kar a kapu kinti felén, lehetetlen eltéveszteni. – pár pillanatig elidőzött a tekintetem a férfi groteszk mosolyán, volt benne egyféle leplezetlen betegesség. Az a fajta arc, ami elől ösztönösen ordítva menekülnél, meg amit milliárd rémálomban el tudnál képzelni, vagy amit annál is többen láttál már. Feltétlenül ezzel kéne ujjat húzni? – De… biztos valahogy elromlott. Még jó, hogy betaláltak. – el tudom képzelni, ez hogy történt.
Különös, nem először látom ezt az arcot; mások elbeszélése alapján történt képzelgések, fényképek, lehet, hogy már élőben is szembe jött velem (Vagy legalábbis most rémlik, mintha kiszúrtam volna. Aztán tévedhetek is, nem lenne példátlan tett tőlem.) azalatt a pár tucat alkalommal, mikor a nyári szünetek alatt történt kevésbé titkos, szalonspicces világmegváltásaik közben vendégeskedtem apámmal valamelyik kúriában, mégis most először időzik rajta a tekintetem hosszabban. Minden vonásában túlzóan színpadias, és mint olyan, tulajdonképpen könnyen elfeledteti a hirtelen rám tört halálfélelmet, és egyszerűen átcsúszik az egész jelensége rohadt idegesítőbe. Először legalábbis így gondoltam, aztán az a nyálgombóc a szájából az asztalra került, amitől aztán kénytelen voltam új jelzőt keresni magamban, bár a gyomorforgatónál sokkal tovább nem jutottam.
Szóval nem az a figura, akinek a hívó szavára az ember leereszti pálcáját, ennek ellenére valahol a bemutatkozásuk után leengedtem lassan a karomat. Közben épp Judd-ot méregettem.
- Nos, üdv. - Nem kell túl jó megfigyelőnek lenni ahhoz, hogy az ember arra jusson, hogy amíg Nikolai beszél, nem lesz Judd-dal túl sok baja senki fiának sem. Az igazi kérdés inkább az volt, mihez kezdene, ha a társa – vagy minek nevezzem? felettese? - befogná, bár a dolgok akkori állása szerint nem volt túl sok esély arra, hogy ez valaha bekövetkezik.
A pálcám a talárom zsebébe csúsztattam, a bal szemöldököm meg valahová a homlokom közepe tájára. Nos, lássuk be, még mielőtt átmenne ez az egész egy hivatalos betöréses… nem is tudom, pontosan, mibe, rám férne valami ital. Másrészről a lelkem egy apró darabkája még mindig hitt benne, hogy nem feltétlenül kaptam mattot, csak mert Nikolai és a cimborája megjelent a birtokon. Vagy ha mégis, erről ők nem feltétlenül tudnak. Vagy ha mégis, nekem nem feltétlenül kell tudnom arról, hogy ők tudnak róla. Végül is mi történt? Bejött a házba, és az asztalomra köpött. Minden ordító tiszteletlenség ellenére ez önmagában még sakkot sem ér. Az meg más kérdés, hogy ki érezné úgy, hogy pont velem szemben kell tiszteletteljesen viselkednie. És igen, te sem tagadhatod, hogy ez tipikusan egy olyan gondolatmenet, ami sokkal követhetőbb valami rövid itallal kísérve.
- Persze, okvetlen. Itt van rögtön. – előbb csak mutattam, aztán légies mozdulatokkal az italszekrényhez fordultam, hogy elvegyem az első üveget, ami kézre állt, majd, külső szemlélő számára talán még elviselhető természetellenességgel, de belülről igen csak sutának érezve a mozdulatot, elővegyem a pálcám, majd egy olyan suhintással, amiről lerí, hogy sokat gyakorolták, de még mindig nem eleget, három poharat az üveggel együtt a magasba repítettem, úgy, hogy amíg az asztal felé érnek, az üveg kimérjen minden pohárba egy adagot. Egyszerű parti trükk. Fene jól lehet ilyesmikkel időt húzni. – Jég nincs. – léptem az egyik karosszékhez, de le még nem ültem. – Öhm, Judd? Csatlakozol? – nem, a világért sem hajtok az év házigazdája címre, pusztán kevésbé tűnik valószínűnek, hogy, ha velem szemben ül, képes a hátam mögé osonni, hogy átharapja a nyakam. Akárhogy is, a magam részéről nem volt hová cifráznom tovább a modorosság válogatott formáit, negédes szavainak eleget téve letettem magam a fotelbe, és ha már a vendégeim sem vesződtek ilyesmivel, magamnak is megengedtem, hogy az illem főbb elemeit figyelmen kívül hagyva kinyúljak a poharamért és belekortyoljak. – Tehát, most jön a csevej az időjárásról, vagy megtudhatom, minek köszönhető ez a szerfelett figyelemre méltó látogatás?

Jelentős, már-már szégyenletes, a ponyvairodalomban tett kalandozásaim után nagyjából tudom, hogy minek kéne ezután történnie. Elmés visszaszólások sora, indulatok, ordibálás, akár még egy-két bútort is feldönthetnénk, hogy fedezékül szolgáljanak az átkok ellen, amiket majd egymásra küldünk. Ha igazán ponyvában lennénk, talán még nyernék is, meg amolyan halált megvető bátorsággal röhögnék rajtuk, amiért még mindig pálcát szegeznek rám. Fiúk, fiúk, fiúk, azt hittem, csak beszélgetünk, na, igyatok még egy kört, apám jó pénzért hozatta, hogy anyámnak sose kelljen józanon elviselnie őt.
Szóval tudod, az elféle túlspilázott baromságok tulajdonképpen egész jól mutattak volna ebben a nappaliban. Csakhogy amint leültem, ő pedig hozzálátott, hogy látogatásuk célját ismertesse velem, rájöttem, hogy mekkora hülyeség is volt bejönni arról az erkélyről. A hirtelen rám törő idegességtől és az italtól egy-kettőre kivert a víz. Megtöröltem az orrom alatt a bőrt (ami valahogy mindig frissen borotvált), majd arra gondoltam, talán legalább magamnak újra töltöm a poharat, de már csak stratégiai okokból is elvetettem ezt. Ha ital van a kezedben, nem tudod leplepzni, hogy remegsz.
Alighanem nem lett volna sokkal jobb a helyzet akkor sem, ha hirtelen eszembe jut, hogyan kell megszólalni. Bár nem tudom, mi mást mondtam volna, minthogy apámnál jobban biztos, hogy senki nem tiszteli Apám Urát, vagy, hogy, nyugodjon meg, mert amúgy is úgy volt, hogy ezt a félévet még befejezem, mielőtt Voldemort szolgálatába állok, meg… mit tudom én. Az a baj a reflexszerű hazudozással, hogy egyáltalán nem vagyok annyira jártas benne, hogy egy kicsit is hitelesebben csengjen tőlem, mint egy közepesen silány színpadi monológ.
És akkor most mi lesz?
Szinte már láttam magam előtt, ahogy kitépett torokkal fekszem ebben a fotelben, vagy esetleg a földön. Láttam magam előtt, ahogy valamelyik manó próbálja eltologatni a papírvékony karjaival a fotelt, amin Judd ült, hogy majd ki tudják dobni utánam a vérfoltos szőnyeget. Láttam, ahogy talán úgy három vagy négy nap múlva apámnak eszébe jutnak Lowell-ék a pincében, és egyszerűen kihajítja őket a birtokhatárra - kivéve Nina apját, őt bizonyára láncra verve dobná Voldemort elé, miközben a ruháit tépve a bocsánatáért esedezik.
Mindez ott volt, ijesztő közelgésben, nekem pedig egy választásom maradt: fejjel vagy lábbal kezdjünk?
A hajamba túrtam. Túl hosszú ideje tartott már a csend, ugyanakkor valahol, valami perverz módon mégiscsak hízelgő volt, hogy ténylegesen megvárják a válaszom.
- Fogalmam sincs. – persze, hogy kapart a hangom, épp azon voltam, hogy pánikba essek, elég nehéz ilyenkor a határozott felszólalás. – Gondolom, elgondolkodna rajta, de hát Merlin tudja, az mire elég. – a szemem Judd és Nikolai pálcája között ingázott. Mintha csak arra próbálnék rájönni, hogy melyikük lesz a gyorsabb és melyikük a pontosabb, ha majd támadnak. Ha az első átok előtt még elérném a pálcám, az csak is azért lenne, mert hagynák nekem. Nem akarok drámai lenni, csak tudom nagyon jól, milyen átkos zsebei vannak ennek a talárnak, és hogy mennyire lehetetlen belőlük bármit is lendülettel előrángatni.
És akkor most mi lesz?
Akárhogy is, nehezen viselem a tudatot, hogy azért fogytak el az ütőlépéseim, mert reggel rossz talárt vettem fel.
-  Ha már – megköszörültem a torkom, hátha tudom ezt folytatni egy kicsivel határozottabban. – ha már alkudozunk, nem lehetne… más a tét? Vállalhatatlanul narcisztikus vagyok. Úgy értem, minden részemet egyformán szeretem, nem szívesen választom bármelyiket a másik rovására. – hevenyész mozdulattal újra megtöröltem az arcom. – Mindent vagy semmit?

Mindig is szerettem volna tudni, mi történt Agatha-val. Mármint persze, ismerem a történet lényegi elemeit, hogyne ismerném. A hatodik utáni nyáron, Agatha szökése után valamivel – talán egy héttel – apa a szokásosnál később ért haza. Jóval később. Anya épp valami levelet írt, azt hiszem. Nekünk már rég aludnunk kellett volna, de ehelyett Cailin-nel ültünk a nappaliban és… nem is tudom, talán kártyáztunk. Vagy az is lehet, hogy a szőnyegen elterülve olvastunk, vagy válogatott módszerekkel próbáltuk áttaszítani a végső őrület határán az egyik házimanót – bármelyik belefér, nem mintha különösebben fontos lenne – mikor belépett apánk. Szürke színű bőrrel, a szeme alatt a feketénél is sötétebb karikákkal. Azt hittem, dühös lesz, hogy még ott talál minket, komolyan, nevetni fogsz, de szabályosan kétségbeestem egy nyári szobafogság gondolatától, de végül mindenféle fegyelmezésre fittyet hányva csak annyit mondott, hogy megtalálták.
Csak ezt az egy szót, de olyan hátborzongatóan megtört, rekedtes tónusban, hogy aztán éveken át az a hang narrálta a rémálmaimat. Nem is tudom, pontosan kinek mondta ezt, nem nézett senkire sem a szobában, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán észrevette, hogy rajta kívül van még valaki ott. Persze az emlékeim nem jelentenek semmit, mert például abban sem vagyok biztos már, hogy kitől tudtam meg végül, hogy mit csináltak Agatha-val, miután megtalálták. Hogy letépték a karjait, a lábait, hogy apám ezt mind végignézte, ezt valahogy mindig csak tudtam, anélkül, hogy bárki is elmondta volna. Vagy legalábbis kizárt, hogy apám mesélte el, az után az este után hosszú időnek kellett eltelnie, mire újra kimondta a nevét a fülem hallatára.
Szóval mindig is érdekelt a történet. Részletekbe menően. Tényleg a teljes történet. Próbáltam kitalálni magamnak, éveken át számos teóriát felállítottam, de őszintén megvallva egy sem volt, amiben az szerepelt volna, hogy ez a férfi akár csak egy pillanatra is rámosolyogjon úgy, ahogy az előbb rám is. Most pedig egy-kettőre tisztult a kép. Legalábbis majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy épp azt látom magam előtt, amit mindig is akartam. Tiszta vízió, amibe ugyanolyan lendülettel taszított bele Nikolai hangjának minden rezdülése, mint amilyen lendülettel fel is ocsúdtam minden egyes kiejtett szótagja után. Hullámzott a tudatom, egyik pillanatban azt láttam, ahogy Agatha-t tépi, a másikban pedig tehetetlenül hallgattam, mit fog tenni velem. Valami ilyesmit érezhet az ember közvetlenül azelőtt, mielőtt elájul. Nem tudom biztosan, még sose ájultam el, de a beugró látomások, az egy-kettőre jegessé hűlt veríték egyre arról árulkodott, hogy ez már nem sokáig marad így.
Tulajdonképpen valamivel nyugodtabb lettem volna, ha azt mondja, a következő öt percben ki fog nyírni. Oké-oké, jó eséllyel elbőgtem volna magam, és összefüggéstelen, artikulálatlan ordításba kezdek, de minden reményt azonnal elveszteni néha könnyebb, mint túlélni.
És mi van, ha ez az egész csak blöff?
A legjobb és a legrosszabb eset is az, hogy tényleg meghalok. Igazából pont, hogy a kettő közötti eshetőségek aggasztanak.
Mi oka lenne tényleg azt csinálni, amit mond?
Mert arra nem számítok.
És pláne mi oka lenne másként tenni?
Mert arra végképp nem számítok.
És ha tényleg apám tartozásai miatt jött, miért nem neki nyújtja be a számlát?
Erre a kérdésre pedig már az sem lenne meglepő válasz, ha kiderülne, hogy ez az egész csak valami titkos összeesküvés, és végsősoron egyenesen apám küldte ide, értem, és ezzel a gondolattal talán még el tudtam volna játszani egy darabon, vagy talán nem is ezzel kellett volna törődnöm, hanem kitalálni valamit, bármit, akármit, amivel még egy kicsit tovább húzhatom ezt az egészet. Rágyújtani egy cigarettára, felgyújtani magam alatt a fotelt, hogy aztán inkább elevenen égjek el, minthogy akár egy centivel is közelebb csússzon hozzám, tényleg bármi jól lett volna, de valahol a monológja süppedős mocsarában elveszve (addigra a tekintetem bambán, és olyan hulla-szerűen az arcára tapadt) arra ocsúdtam, hogy az átka arcon talál.
Nem is fájt annyira. Persze azért nyilván fájt, jobban, mintha egy tompa pengével húzták volna végig az arcom, csontig felszántva a bőrt, de ehhez a fájdalomhoz képest túlzó volt az üvöltés, amit hallattam.
A pohár a kezemből a földre esett, de nem tört el. Elrugaszkodtam a fotelből, nem tudom, milyen megfontolás mentén haladva, na meg nem is számít különösebben, mert azonnal elvétetettem a mozdulatot, és a fotel előtt térdepelve végeztem.
Felnéztem, és csak arra tudtam gondolni, hogy mindegy, hogy mit mondott, ez meg fog engem ölni.
Felnéztem, és csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarok meghalni.
- LOWELL! – ha elég hangosan ordítasz az alagsorban, akkor felhallatszik. Fordított helyzetben pedig…

A nyelvemmel kitapogattam a fogaim között az arcbőr belső felét, próbáltam rájönni, esetleg átszakadt-e, nem mintha a szájon belüli vérről ismeretes fémes íz (mintha elszopogattál volna egy marék aprópénzt) teljes hiánya nem lett volna önmagában árulkodó, tulajdonképpen nem is értem, miért volt ez hirtelen fontos. Az államon, a nyakamon végig folyó vér furcsán meleg volt a bőrömön. Nem az, hogy égetett, de arra számítottam, hogy majd olyasmi lesz, mintha hideg vízzel öntenének le. Gyors és jeges. Ahhoz képest lassan, vagy hát a víznél lassabban folydogált – inkább csak folyt – majd ahogy a kulcscsontomnál felitatta a talárom gallérja, hogy aztán nedvesen az egész a bőrömhöz tapadjon, még mindig langyos volt.
Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy valami minél gyorsabb menekülési utat találjak, vagy hát inkább annak a kényszerszerű gondolata foglalkoztatott, hogy ezt kéne tennem. Eltűnni innen. (A harc, vagy legalább egy szabályszerűen leadott átok ötlete is pontosan akkora képtelenségnek tűnt volna, mint mondjuk az, hogy valaki betoppanjon és megkérdezze, mennyi kétszer kettő.)  Nem mintha bármi más valószínű megoldás lett volna arra, hogy innen hirtelen kikerüljek, minthogy hirtelen megnyíljon alattam a föld, hogy aztán métereket zuhanjak valami régelveszett, druida kazamatáig – bár ez tagadhatatlanul kellemesebb módszer lenne egy gerinc eltörésének – de azért csak szaporán, zihálva kapkodtam a fejem.
Az arcomban lüktető fájdalomtól és a minden köbcentimet kitöltő pániktól (képzeld el azt az érzést a mellkasodban, mikor elvétesz egy lépcsőfokot és zuhanni kezdesz; képzeld el ezt ezerszer erősebben, a tested minden porcikájában) úgy nagyon nem is láttam, azzal együtt állítom, hogy olyan sarkokat vettem észre a hallban, amiket azelőtt sose, meg amik amúgy tökéletesen hasztalanok voltak az adott helyzetben (valami festmény, valami dísztárgy, egy csillárról lelógó pimasz pók). A világ iszonyatosan összeszűkült, ugyanakkor soha ilyen tág nem is volt. Eltűnt a végtelen idő és tér gondolata, a világegyetem leszűkült a négy fallal körül ölelt térre, meg éppen az aktuális ezredmásodpercre, ebben az egészen új dimenzióban pedig mintha még annak a két vérpettymegnek is lett volna értelme, haszna, betöltött szerepe, ami az arcomról egyenesen a szőnyegre cseppent, mielőtt Nikolai a hajamba markolt.
Toroknak feszülő fojtó érzés, vészes közelség, orrfacsaró bűz a szájból, a bőrből, a ruhából – ha eleve nem épp a fulladással küszködök (vagy az ellen), akár még el is hányom magam tőle. Levegő után kapkodtam, sikertelenül – ettől meg a kínkeserves halszerű tátogástól olyan reflexszerűen lábadt könnybe a szemem, mint ahogy az öklendezéstől szokott. Nem sírás volt, inkább a közelgő fulladás előjele.
Beszélt, beszélt, beszélt. A hangja összemosódott a fülemben doboló pulzusommal, nem több fehér zajnál, meg tulajdonképpen akár verset is szavalhatott volna, nem is az érdekelt már mit mond, hanem ahogy mondja. Dühös morgásszerű hangfoszlány az egész, ahogy beszél, az ajka mozgása csak valami furcsa koreográfia, tánc vagy olcsó trükk arra, hogy kivillanthassa a fogait (esküdni mernék, hogy több, élesebb és sárgább, mint amire számítana az ember). Vicsorgás, feszülő arcizmok, valami pofonféleség (reflexből lehunytam a szemem, a csattanás nyomán döbbenten nyitottam ki) szorítás a torkon, a vér elviselhető melegsége, lökés a torkon (soha ilyen kemény nem volt ez a fotel, úgy kaptam levegő után, mintha víz alól jöttem volna fel), pálca az állhoz szegezve (kis kisülésszerű fájdalmak, akkor éreztem ehhez hasonlót, mikor villával nyúltam Nináék kenyérpirítójába).
Összerándult az arcom, ami nem tett jót a sebnek ugyan, de a hirtelen fájdalomnak volt valami józanító hatása. Valahol a szarkaparásnál kezdtem újra felfogni, amit mond. Mondjuk, ebben a helyzetben mihez kezdesz az öntudatoddal? Lowell, Lowell, Lowell… hol a picsában vagy?
Igazából, amíg újra a torkomra nem markolt, eszembe sem jutott, mekkora bődületes baromság hagyni, hogy ők keressék meg Mr. Lowell-t. Úgy rángatott fel, mint valami zsinóros bábut. Valamivel alacsonyabb volt nálam, csak görnyedve tudtam menni, ahogy a hajamnál húzott.
- Lauwel csak egy… - macska, szellem, egy dolog, amit mindig ordítok, ha rossz kedvem van? Mi a legésszerűbb hazugság? – házimanó, nem kell törődni vele, – habogtam – csak egy öreg, hülye házima…
A következő pillanatban két aránylag fontos dolog történt.
Egyrészt rájöttem, hogy ha nem görcsösen Nikolai kezét szorongatom, hogy valahogy lehámozzam őt magamról, akkor tulajdonképpen tökéletesen szabadok lennének a kezeim, hogy megszerezzem a pálcámat.
Másrészt a hall másik felében kivágódott egy ajtó. Nina Lowell, előreszegett pálcával. Köszönés helyett Judd felé küldött egy stuport.

Egy hét. Egy kibaszott hetet kaptam, hogy eltűntessem őket a házból – lassan három hónappal ezelőtt.
Háromhónapnyi nyerőszéria.
A baj talán az, hogy elbíztam magam. Három hónap tökéletesen elég ahhoz, hogy az ember elfelejtse, hogy akár még veszíthet is. Hogy, ha ilyen kártyavár alapokra építkezik, akkor nem is kell olyan túl sok, hogy egy pillanat alatt összeomoljon minden. Hogy… hogy, hogy, hogy?
Mi a fenéről beszélek?
Igazából te is leszarod, nem? Szegény fiú, azt hitte majd jól megmenti a világot, csak mert hónapokig ült a seggén, amíg tulajdonképpen nem történt semmi. Vagy inkább semmiségek össze nem függő láncolata volt minden napom. Beleszoktam, hogy apám nem ül velem egy asztalhoz, beleszoktam, minden reggel úgy megyek le az alagsorba, hogy azzal valami halálos bűnt követek el, beleszoktam, hogy ezek után mosolyogva rohanok az egyetemi óráimra, és pláne beleszoktam, hogy mind ebbe ne lássak bele semmi rendkívülit, vagy helyrehozhatatlant. Majd rendbe jön minden, vállrántás, aztán jöhet valami fájdalmas sóhaj, amint észreveszem, hogy időközben kiürült apám dohánytárcája – ilyen volt minden napom.
Tulajdonképpen ez a mai sem különbözött sokban a megszokott rutintól, legalábbis egy pontig biztosan nem, ez a pont pedig – csak később jöttem rá, jóval később, túlságosan későn – az volt, mikor Nina feltépte azt az ajtót.
Addigra majdnem elájultam a félelemtől, a vér folyt az arcomról, és fogalmam sem volt, hogy mi fog velem történni. Annyira nem volt fogalmam róla, hogy mi lesz, hogy amekkora baromság lett volna azt hinni, hogy majd itt is minden csak úgy rendbe jön – mint ahogy mindig rendbe jön – ugyanakkora értelme is lett volna. Miért ne? Valaminek történnie kell, az mégsem lehet, hogy most megkínoznak aztán vagy meghalok, vagy nem.
Csak hogy Nina Lowell ugye meg kellett jelenjen.
Aztán az általam ismert világmindenség meg kellett semmisüljön.
Megy ez így.
A tekintetek rászegeződtek, valami különös, izgatott vagy ideges döbbenet futott végig a szobán. Mintha a kép hirtelen megállt volna, hogy abba az örökké tartó ezerpillanatba mindenki évek cselekményét sűrítse bele. Három kimondott átok, két határozott fénycsóva. A kezem a talárom belsőzsebébe csúszott, rámarkolt a pálcára. Kettő összecsukló test, éles fájdalom a fejbőrömön (a hajhagyma szakad ki előbb vagy a bőr?). Óvatosan kiemeltem a kezem a zsebemből, erősen a pálcát szorítva – és fogalmam sem volt, mit kéne kezdenem vele.
Mert ismerem az átkot. Tudom, mi a hatása. A szemem sarkából talán még azt is láttam, ahogy Nina-t mellkason csapja a zöld fénycsóva, vagy valahova teljesen máshova néztem, nem tudom. A következő dolog, amit felfogtam az az volt, hogy ott fekszik a földön, sértetlen testtel, mint aki elájult vagy elaludt.
Ezután a végtelen pillanat után, mintha az idő észrevette volna, hogy milyen lassan telik, és égető szükségét látta volna annak, hogy behozza a lemaradását, minden rohadt gyorsan történt. Judd újra talpon, Nikolai eszelős tekintete az arcom előtt, nekem szegeződő pálca. Az egésznek olyan hirtelen a koreográfiája, mint amilyen hirtelenséggel az előbb az ajtót vágták be.
- Megölted őt. – annyira hiábavaló volt ezt kimondani, mintha csak azt állapítanám meg, hogy délután négy óra van. Na és? Más lesz attól, hogy beszélek róla? Ösztönösen emeltem a kezem a pálcával, neki szegeztem a toroknak, annak a toroknak, amiben évekkel ezelőtt falatonként csúsztak le Agatha válogatott részei, annak a toroknak, ami az előbb hadarta el Nina halálos ítéletét. Tulajdonképpen valami szúró fegyver kellett volna, azt legalább tudtam volna hogyan kell használni. Leplezhetetlenül remegett a kezem. Észvesztően próbálkoztam, de nem sikerült felfognom annak a valóságát, amit az imént mondtam. – Megölted. – volt valami lehetetlen a hanghordozásomban, mintha csak azt kérném tőle, szívd vissza.

Jogos a kérdés – mi a fenét tehettem volna?
Nina Lowell halott. Nina, aki egy órával ezelőtt majdhogynem a pokolra kívánt, halott. Nina, aki képes volt órákon át morbid vicceken röhögni, miközben mugli sörrel itatott, pont úgy ért véget, mint egy ilyen morbid vicc – váratlanul, és bármennyire nem érzed helyesnek, hogy röhögj az egészen, mégis muszáj ezt tedd.
Valami görcsös vigyorgásra állt a szám. Vagy nem is vigyor volt, inkább szabályos vicsorgás, mintha ordítani készülnék, vagy sírni, vagy nem tudom. Ingattam a fejem. Kapkodtam a levegőért. Pislogtam párat. Nina Lowell halott. Halott, halott, halott.
Jó lett volna mondani valamit. Egy átkot, valami átkozódást, imát, bármit, de egy-kettőre egy szörnyű gombóc akadt a torkomon. Mint egy túl hirtelen torokgyulladás, vagy… akármi. Nem tudom. Talán csak beszélni nem akartam, nem tudtam volna mit mondani.
Nina Lowell meghalt és fogalmam sem volt, hogy mit kéne kezdenem ezzel a ténnyel és a rám szegeződő pálcákkal és a családjával lenn az alagsorban és nem volt fogalmam tulajdonképpen semmiről sem. Sőt. Eleve az, hogy fogalmam legyen bármiről olyan felesleges, gyermeteg igénynek tűnt. Mihez kezdtem volna vele? Mindegy volt, egyszerűen mindegy volt, mi történik, hiszen aminthogy elhadarta azt a rohadt átkot, már akkor vesztettem. Semmi értelme nem volt Nikolai-ra szegeznem a pálcám, nem reméltem tőle semmilyen védelmet, azt sem hiszem, hogy olyan túl nagy veszélybe sodort volna, mert tényleg, de tényleg annyira mindegy volt, mert Nikolai kitekerhette volna a nyakamat, ott hagyhatott volna fenébe, hogy süppedjek bele a saját nyomoromba, rám szakadhatott volna a plafon, mindez egyáltalán nem számított volna Nina halála után.
De azért sem eresztettem le a karom, mintha csak azért kapaszkodtam volna a pálcába, hogy ne essek össze Judd szavai után. Nikolai elengedett, de még rám nézett, én pedig… talán valahová a pálcám végére, vagy a nyakára, a szavai ütemére ritmusosan mozgó ádámcsutkájára.
Kellemetlen. Na, persze. Minden kibaszott szava igaz volt. Tudod? Már hogy ne lenne az én hibám? Bizonyos szemszögből olyasmi volt ez az egész, mintha vizsga közben rajtakapnának puskázáson. Ez, na, ez aztán a rendkívül kelletlen baleset, nemde? Mi ehhez képest egy kínzás? Vagy mondjuk tízezer másik? Nina-nak nem lett volna szabad idejönnie, Mr. Lowell-re se lett volna jogom várni és… és senkire sem. Kinek a szaros kötelessége lenne pont engem védeni, ha már én nem vagyok képes rá? Valahol voltaképpen még örültem is annak a savként maró gúnynak, amit okádott magából – kitűnő szinkron az önmarcangolásnak.
Nem tudom, mitől esett le a pálcám. Judd Capitulatus-ától, vagy attól, hogy amúgy is elengedtem, mindenesetre tompán koppant a földön. Leengedtem a kezem. Előbb Judd-ra pillantottam, aztán Nikolai-ra.
- Rendben. – mintha egy nyugis víkend programba egyeznék bele. – Akár láss is hozzá. Ha ez kell, hogy végre befogd. – komolyan, hogy lehetne ennél rosszabb? Letöröltem egy kis vért az államról. Nézz csak rám. Egy pálcátlan, tétlen idióta vagyok. – Hogy a francba állíthatnálak meg ebben? – mondom, vesztettem.