A hallgatózó kert alól a fa az űrbe szimatol, a csend törékeny és üres, a rét határokat keres.
Mit kezdjen az ember a feleslegesen sok szabadidejével? De tényleg, nagyon szuper, hogy le lehet látogatni a faluba, de ha Gracelyn éppen nem akar társaságban lenni, akkor annyira nem érdekes a dolog. Fent is maradhatott volna a kastélyban, de ha nem is emberek között, attól még szüksége van a környezetváltozásra. Megőrjíti, ha be van zárva a falak közé. Mint az állatok. Persze minden csak a saját biztonsága érdekében történik. Francokat. Meg tudja ő védeni magát. Mégis mi mást gondolna egy tizenéves kamasz, a lehető leglázadóbb életszakaszában? Na, és kéremszépen egy Hollóhátas igenis tud lázadni, meg felfortyanni. Sőt, még esze is van, szóval jobb, ha vigyáz velük az ember. Tehát a kora októberi, kissé hűvös időben a vörös a faluban császkálva igyekszik elütni az időt, ám ez nem megy könnyen, ha lépten-nyomon ki kell térnie azok elől, akikkel még véletlenül sem akar szóba elegyedni. Vesz magának egy adag édességet, meg egy-két üveg vajsört, és szaporázva a lépteit inkább a falu egyik eldugottabb szélén keres némi magányt. A Szellemszállás felé vezető út mellett talál egy kis padot, ahova lekuporodva lepakolja a szerzeményeit. A pad nincs közvetlenül az út mellett, így egy kis takarást biztosít néhány fa. Fogalma sincs, hogy kinek jutna eszébe iderakni egy ülőalkalmatosságot, de megtették és ez most neki igenis kapóra jött. Lehunyt szemmel élvezi a vajsör első kortyait, és szomjúságát oltva rögtön el is fogyasztja legalább a felét. Így már a hideget sem érzi annyira, habár a vajsör nem kifejezetten erős, azért arra pont jó, hogy átmelengesse az embert. Pár percig csak élvezi a csendet, azt, hogy végre nem zsong körülötte egy rakat korabeli, akiknek be nem áll a szája. De komolyan, annyi hülyeséget képesek beszélni, hogy a Nott lányt majd' megüti a guta. Nem egyszer tanácsolta már pár alsóbb évesnek, hogy jobb lenne mindenkinek, ha ki sem nyitnák a szájukat.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Szer. 5 Okt. - 10:36
Grace & Rodolphus
Nincs lustálkodás. Ezekben a hűvöskés időkben sem, amikor az embernek aztán a lábujja hegyét sincs kedve kitenni az ajtón. Vége az iskolának, eddig ez volt a baj, most pedig az, hogy dolgozni kell, és továbbképzésre járni. Azt is csak a szüleim miatt vállaltam be, ha már lehetőség van rá, miért ne menjek be a Minisztériumba? Ahol a legjobban szem előtt vagyunk.. miért is ne, köszi anyu, apu, igazán jó ötleteitek vannak! De ettől eltekintve ma kicsit később fogok bemenni az irodába, mert előtte némi elintézni valót kaptam a Nagyúrtól. Roxmortsba hopponálok, pillanatok alatt. Ismerem a dátumokat, tudom milyen nap van ma, hiszen hét éven keresztül mindig lejöttünk ide ebben az időszakban, hisz melyik fiatal hagyná ki azt, hogy kicsit kikerüljön a megszokott környezetből? Félreeső kis utcákon próbáltam elkerülni a zsongó tömeget és az ujjongó mardekárosokat, akiket ismerek és akik engem ismernek. Pont nem hiányzik nekem ez most, így is elég gáz, hogy így kell megoldanom a dolgomat, amikor ennyien mászkálnak a faluban. A megadott hely felé vettem az irányt, gyorsan, talárom szinte repült utánam. Pálcám kezemben, nem tudom, mennyi lehet az idő, de félek, elkésem. Mindig ettől tartok, pedig a legtöbbször pontosan érkezem. Ez a küldetés most fontos, és hát mondhatjuk, hogy az első igazi, amit azóta kaptam, mióta kikerültem az iskolából. A nyáron épp elég sok elfoglaltságom volt az esküvő és a többi körül. A közeli fa mögött bújok meg. A lány ott van már, pontosan azon a helyen, és pontosan megfelel a leírásoknak is. Pár másodpercig elgondolkodom, de már jól átrágtam magamban az eshetőségeket. Legilimenciát használva (mert még úgy igazán nem is volt lehetőségem rá, hogy élesben használjam, kivéve amikor tanultam) próbálok bejutni a fejébe, ami gondolom a váratlanul ért helyzet miatt először sikerül, még ha csak rövid időre is. - Ne mozdulj! - Sziszegem röviden, majd kilépek határozottan a fa mögül, és pálcámat a lányra szegezem. Először csak tovább próbálkozom a legivel, megpróbálom azzal a földre kényszeríteni, de fogalmam sincs arról, hogy pontosan olyanba kötöttem bele, aki tudhat ez ellen védekezni is.
A hallgatózó kert alól a fa az űrbe szimatol, a csend törékeny és üres, a rét határokat keres.
A természet nyugodtsága mögött van valami paradox nyugtalanság. Gracelyn kicsit idegesen fészkelődik, oldalra pillant. Mintha valaki figyelne. Fordul meg fejében a kósza gondolat, és a női megérzések ezúttal is bizonyítják hitelességüket, hiszen a lány ugyan nem látja a fa mögött megbújó halálfalót, mégis érzi, hogy valami nincs rendben. Ám ez az enyhe sejtelem nem elég ahhoz, ne rezzenjen össze a váratlan, de sikeres mentális támadásra. Kezéből kiejti az üveget, ahogy igyekszik roppant gyorsan összeszedni a magát, hogy kizárja a másikat. A francba... gyerünk, igyekezz, koncentrálj! Mély levegő. Mégis ki a fasz ez?! Mindegy, zárd ki. Összpontosíts. Pár pillanatra lehunyja a szemét, hogy aztán a paranccsal természetesen teljesen ellentétesen felpattanjon és pálcát rántson. Kicsit megremeg a kezében a fegyver, amint realizálja, hogy nem egy jól képzett diákkal van dolga. Illetve már nem diákkal. Halványan ismerősnek tűnik neki az arc és egy név furakodik be elméjébe, de ezeket most inkább hátrébb szorítja. - Romlott töklevet ittál, vagy mi?! - megrázza a fejét, holott pontosan jól tudja, hogy ezt mondani nem éppen a legésszerűbb reakció. Lestrange belépője pont annyira vészjósló, hogy az ember legszívesebben sarkon fordulna és elfutna. Igen, ez lenne a reális reakció, de neeeem, a hollóhátas miért is hallgatna az eszére? Sokkal jobb megoldás, ha előveszi a kiskamasz éles nyelvét, hogy csak rontson a helyzeten. - Tudod mit! Nem érdekel, csak hagyj békén! - hangzik a felszólítás, Grace kíváncsi a reakcióra, pálcáját még mindig Lestrange-re szegezi, amint hátrál pár lépést. Közben persze igyekszik a lehető legkevésbé elkalandozni, ezúttal felkészülten várja az esetleges újabb támadást körülbástyázott elméje ellen. Közben meg ódákat rebeg amiért megtanították védekezni, úgy tűnik mégis hasznosnak bizonyultak ezek a családi magánórák. De komolyan, ha ezt megússza, legalább egy karton bort vesz a szüleinek hálából. Ugyanis valami azt súgja neki, nem lesz olyan könnyű innen elszabadulni. Fogalma sincs, hogy mit akarhat tőle a másik, de a kezdetet figyelembe véve, nem éppen randira hívni.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Hétf. 10 Okt. - 15:40
Grace & Rodolphus
Pillanatokkal az első támadási kísérletem után, sikerül rájönnöm, hogy a legilimencia nem hatásos a lány ellen, kivédi azt. Az én időmben - mintha az olyan rég lett volna - nagyon kevesen ismerték az okklumenciát, csupán inkább csak a halálfaló csemetéknek tanították meg otthon, tudván, hogy ez is egy jó módja annak, hogy védekezzenek egyes varázslók ellen. Én egyedül fogtam bele mindkét tanulmányba, éveken keresztül kísérleteztem és tapasztaltam mire véglegesítettem azt. Most pedig kivédenek. Pálcámat előre szegezve lépek ki a fa árnyékából és közelítek a vöröske felé. Nem ismerős. Nagyon kevés más évfolyamos diákot ismertem, legtöbbjükkel nem is akartam egy légtérben sem lenni. Meglepetten pillantok körbe, hiszen megszólalt, ugyan hogy is mert megszólalni? Mindenképp, óvatosan még közelebb lépdelek. Nem hagyhatom, hogy elszökjön vagy megtámadjon. - Capitulatus! - Kiálltok hevesen, és a piros fénycsóva azonnal a lány felé süvít. Remélem nem sikerül neki kivédenie, szeretném, ha védtelen lenne velem szemben, úgy mégis csak könnyebb dolgom lesz. A legivel már felhagytam, csak a pálcák maradnak. Ha sikerül, ha nem, még egy ártást felé küldök rögtön, hogy hátha elvonom a figyelmét. - Incarcerandus! - A kötözőártás egyik kedvenc varázslatom. Most már nem hagyom, hogy elfusson, egészen közel érek hozzá, természetesen jól figyelek ha szükséges, akkor védekezni tudjak. - Gyerünk! Vallj! Ha nem akarod átélni a kínok kínját, mondd el, mit tudsz! - Pálcám mellkasára szegezem, és lecövekelve állok ott, előtte, félmosolygós kissé vad arckifejezésemmel. Nekem ez móka... már megszokott őrület. A legszomorúbb pedig az, hogy igenis élvezem ezt, és készen állok rá, hogy ha kell, akkor az egyik főbenjáró átkot is használjam.
A hallgatózó kert alól a fa az űrbe szimatol, a csend törékeny és üres, a rét határokat keres.
Nem hitte volna, hogy rögtön legilimenciával fog valaki támadni. De a hosszú gyakorlásnak meglett az eredménye. Az első akadályt sikerrel veszi, amivel – már ahogy a fejében megfordul – felbosszantja a másikat, hiszen úgy tűnt, mint akinek könnyű préda lesz ez a mai. Minden idegszála megfeszült, figyel, hogy készen álljon bármire. Óvatos lépésekkel hátrál, pálcáját még mindig előre szegezi. Nem fogja tudni sokáig fenntartani ezt a kettős figyelmet. Készült rá, erre koncentrált, így a támadás nem éri váratlanul. - Protego – mondja ki, még éppen a megfelelő pillanatban, hogy a védekezés sikeres legyen. Kifúj egy apró levegőt, ami bodorodva jelenik meg az egyre hűlő időben. A Capitulatus ártalmatlanul csapódik be a földbe. Egy magabiztos vigyor kúszik a lány arcára, mikor a következő átok telibe találja. Na, ennyit arról, hogy jó a reakcióideje. Kétségbeesett pillantással mered a teste köré tekeredő kötelekre. Pálcája kiesik a kezéből, így az előbb kivédett varázslatnak már semmi jelentősége. Igyekezne utána kapni, hogy legalább egyetlen fegyvere a kezében maradjon. De nem sikerül, és elvesztve az egyensúlyát a földre huppan. Hátával érzi a hideget, kényelmetlen pózban, kezd elzsibbadni mindene, szorítják a kötelek, és kezd végképp kétségbeesni. Így bámul fel Lestrange-re. Kezeit tekergeti, hátha ki tudja szabadítani legalább az egyiket. Szemeiből szikrázik a gyűlölet, ahogy arcát a férfi felé fordítja. Igyekszik feltornászni magát ülő helyzetbe, hátát egy fának támasztva. Ruhája koszos, hajába levelek ragadtak. - Ha tudnám mit akarsz tőlem, akkor sem mondanám el – sziszegi elfojtott hangon, és még köp is egyet a földre. Fogalma sincsen róla, hogy mit szeretne hallani, de az biztos, hogy nem fogja egykönnyen megkapni, amit akar. Nem hinné, hogy bármi olyat tud, ami értékes lehet a – stílusából ítélve – halálfalónak, de ezeknek minden információ fontos lehet. Megfordul a fejében, hogy csak azt kéne mondania Nott lánya, de szinte teljesen biztos benne, hogy nem hinné el. Talán nem is ismeri az apját. - Komolyan nincs jobb dolgod, mint engem cseszegetni? - kérdezi szemtelenül, holott a kötelek okozta fájdalomtól már könnyek kezdenének gyülekezni a szemében. Nem. Nem sírhat. Nem lehet gyenge. Mellkasában kezdi átvenni az uralmat a félelem. A kétségbeesés. A reménytelenség. Jelenleg ötlete sincs, hogyan másszon ki ebből. Bár az sincs segítségére, hogy nagyszájú stílusa csak olaj a tűzre.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Szer. 12 Okt. - 9:42
Grace & Rodolphus
Dühösebb reakciót vált ki belőlem amikor kivédi az első varázslatomat amit felé küldök. Viszont így már a második sokkalta erőteljesebben és meglepetésszerűen hat, talán ennek mondhatjuk be azt, hogy eltalálja a lányt és szorosan rátekeredik. Kifújom a fáradt gőzt, egy picit megállok egy helyben, miközben végignézem ahogyan ő megkötözve bénázik előttem, majd leül, és onnan néz rám, fegyvervesztve. Erre csak ismét egy pimasz vigyor kerekedik az arcomra. Jó érzés lefegyverezni az ellenfelet, mindig kedveltem, a párbajszakkörön is sokszor én kerekedtem felül a többieken. Pár pillanatig tart csak mindössze ez a mélázás, gyorsan visszatérek a feladatomhoz, és a lány elé állok, pálcámat rászegezve. Az övét, ami a földön hever, természetesen még messzebbre rúgom, hogy esélye se legyen azt elkapni. Egyelőre nem támadok tovább, csak figyelem őt, a szavait a kijelentésemre. Túlságosan pimasz és betöretlen, amire szintén csak egy gonosz félmosoly kerül az arcomra. Ez mind csak izgalmasabbá teszi a helyzetet. - Szóval nem mondod el... - Körbesétálok rajta, lábammal egy picit rálépek a kezére, hogy ne mozgassa azt, nem hiányzik, hogy kiszabadítsa és kiderüljön, hogy mondjuk még pálca nélkül is tud varázsolni. Hümmögök párat, aztán visszaállok elébe, pálcámat forgatva a kezemben, úgy, hogy ő is jól lássa azt. - Tudod, szerettem volna ezt békésen csinálni, Amanda. - Hirtelen állítom meg a pálcámat és markolom meg erősen, hogy ismét rászegezzem a lányra. - Pedig mindketten kellemesebben aludnánk aztán, ha nem kellene, hogy megkínozzalak, nemde? - Már a nyelvem hegyén van az átok, de nem mondom még ki. Hátha meg tudom törni így is a lányt, nincs semmi szükségem rá, hogy feleslegesen pazaroljam az időmet és az energiámat. Az arcom pedig elég komoly ahhoz, hogy a lány is észrevegye, hogy nem viccelek.
A hallgatózó kert alól a fa az űrbe szimatol, a csend törékeny és üres, a rét határokat keres.
Üröm az örömben, hogy a sikeres védekezést egy csúnya sikertelen követi, így ellehetetlenítve mindenféle egyéb pálcahasználatot a lány számára. Kétségbeesetten nyög fel, mikor látja pálcáját még távolabb repülni, tekintetével szuggerálja a földön, hátha önálló életre kel a varázsbot és pont a kezébe repül vissza. Nos, erre igazán kevés az esély, így szemeit inkább elszakítja, és Lestrange pimaszul vigyorgó arcára veti. Hihetetlenül irritálja ez az arc, neki kéne hasonló helyzetben állnia, de most ő itt az áldozat. Valami óriási csodára lenne szükség ahhoz, hogy ezt a helyzetet megfordítsa. Egy elfojtott kiáltás hagyja el a száját, amint a cipő a kezéhez ér. Fáj neki, de nem okoz nagyobb kárt a kezében, pont arra elég, hogy pillanatnyilag felhagyjon a kötelek csavargatásával. Túlzottan felkeltette vele a figyelmet, de majd ha talán Rod figyelme másfelé terelődik, tovább folytathatja szabadulóművész próbálkozásait. Szemeivel minduntalan a kiutat kutatja, körbenéz, lesi, hátha valaki erre jár, de jelenleg teljesen néptelen itt minden. Szürkéit csak akkor emeli ismét Lestrange-re, mikor megszólal. Arcán értetlenség tükröződik, fogalma sincsen, hogy ki lehet az az Amanda. - Amanda? Hát te rohadtul mellényúltál, mert egyetlen nevem kezdődik A-val és az is April – szemtelen vigyora kiszélesedik, ahogy lélegzetét visszafojtva mered a halálfalóra. Már az elején ott motoszkált benne a sejtés, hogy ez csakis valami félreértés lehet, de most ezt igazolni látszik az Amanda-tévedés is. Aztán arcára ráfagy a vigyor a kínzás említésére. Riadt tekintete ide-oda rebben, valami kapaszkodó után kutatva. Pulzusa megemelkedik, légzése felgyorsul. Még soha senki nem kínozta meg. Fél. Fél attól, amit a másik tenni tud vele. Fél attól, hogy ki van szolgáltatva. A korábbi szemtelen, pillanatnyi jókedvnek immár nyoma sincsen. - Figyelj, itt biztos valami félreértés van, én nem tudok semmit, amit tudni akarsz – igyekszik továbbra is magabiztos lenni, de hangja akaratlanul is megremeg. Próbál úrrá lenni vonásain de azok között átszűrődik a rémület. Nincs mit szépíteni, nyuszi a lány, és semmi kedve ordítva vonaglani a Cruciatus alatt.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Kedd 18 Okt. - 12:36
Grace & Rodolphus
Tekintetemet le sem veszem a lányról. Minden rezdülését és mozzanatát jól megfigyelem, ha kell, csírájában elfojtsam még a problémát. Pedig nem nagyon ellenkezik, az iménti kis felsikkantás volt talán az egyetlen olyan dolog, amivel valakinek a közelben felkelthetné a figyelmét esetleg. Ja, hát igen, de senki nem jár most épp erre! Tökéletes kis búvóhelyet választott magának, biztos vagyok benne, hogy ezután kétszer meggondolja majd az ilyen eseteket. Nem csak az ő pillantása válik értetlenné, hanem az enyém is egy pillanatra - vagy inkább kétségbeesetté -, amikor közli, hogy kicsit el vagyok tévedve. Nem ő Amanda? Ugyan! - És mégis hogyan tudod ezt bizonyítani? Hazudsz! - Összehúzott szemöldökkel lépek hozzá egy lépéssel közelebb. Mégis a fejembe verődik ez a kijelentése. Ha nem derítem ki pontos kilétét, és tényleg nem az, akinek mondja magát, akkor biza jól megszívom még én is a mai nap folyamán. Biztos vagyok benne, hogy a Nagyúr nem örülne neki, ha üres kézzel térnék vissza. Leengedem pálcámat és leguggolok a lányhoz. Tekintetét lesem, szemeiben fürkészem a félelmet, amit én okoztam neki. Kedvelem ezt látni, hisz nem vagyok egy kedves, jóindulatú ember... sosem voltam az, csak most már teljes értékűen tudom kihasználni erőmet. - Rendben! - Csattanok fel hirtelen, majd felállok és csak egy pillanatra fordítom el a tekintetemet a lányról. - Engedj be a fejedbe, és bizonyítsd úgy, hogy nem te vagy Amanda. - Gyanakvó pillantással ismét őt kezdem el pásztázni. - De ha megérzem, hogy okklumenciát használsz, azonnal megöllek! - Hangom erőteljes és komoly, nem viccelek. Pálcámat már felé is szegezem, felkészülve az eshetőségekre. Nem hiszem, hogy egy kis iskolás lány túl tudna járni az eszemen okklumenciával, amikor én éveken keresztül fejlesztettem a képességemet.
A hallgatózó kert alól a fa az űrbe szimatol, a csend törékeny és üres, a rét határokat keres.
Látja a halálfaló szemében felcsillanni az értetlenség, kétségbeesés szikráját, mire nem bírja ki és egy kaján mosoly kúszik az arcára, hogy aztán a korábbiakhoz hasonlóan ez is ráfagyjon. Na igen, számított arra, hogy hazugnak nevezi. Talán itt az ideje bemutatkoznia, bár most sem gondolja azt, hogy nagyon segítségére lenne, azért úgy dönt, egy próbát megér. - Gracelyn Nott vagyok, és kurvára nem hazudok! - mondja kicsit paprikás hangulatban vezetéknevét hangsúlyozva, csak mond ennek az őrültnek valamit a Nott név. Most már jól esne neki, ha nem szorítanák a kötelek, nem lenne kiszolgáltatott, és kiderülne a félreértés. Mikor Lestrange a szemeibe néz, a lány rendületlenül bámul vissza, tekintetét egy pillanatra sem fordítva el. Nem mutat félelmet. Csak és kizárólag határozottságot. Szemei megrebbennek, ahogy a férfi felcsattan, riadtan rezzen össze. - A fejembe...? - Csak ennyit bír kinyögni a meglepettségtől. Szája elnyílik, és pislogás nélkül mered a másikra. Most komolyan arra kéri, hogy mindenféle gátat lebontva engedje be énjének legbelsőbb részébe? Arra kéri, hogy mutassa meg neki legsötétebb rémálmait és legmagasabb vágyait? Mert hiába akarna más után kutakodni, biztos, hogy beleakadna olyanba is, amibe nem kéne. - Csupaszítsam le a lelkemet egy idegen előtt? - suttogva bír csak kérdezni. Mégis, hogyan kérhet valaki ilyet? Hiszen ő... nem, senkit nem akar beengedni. A kapcsolatok terén is igyekszik ellökni magától az embereket, és itt ez a halálfaló azt kéri, hogy pőrén, meztelen – persze lelki értelemben – álljon meg előtte, csak, hogy megtudjon valamit. Felnyög a választás keserűségétől. Vagy ez, vagy a cruciatus. De lehet, hogy az utóbbi már nem is opció, csak a halál. Szemeivel a másik íriszeibe mered, és hihetetlen lassúsággal megrázza a fejét. - Akkor inkább kínozz meg, de az elmém az utolsó mentsváram, azt nem engedem - Dacosan utasítja el a kérést. A büszkeség, az átkozott büszkeség és zárkózottság, ami miatt képtelen most engedni. Fél, mind a két kimeneteltől fél. De nem fogja ilyen könnyen adni az egyik legdrágább kincsét. Egy Hollóhátastól kéri az elméje egy darabját, a halálfalónak több esze is lehetne. Lehet, hogy a kínzások alatt megtörne, megengedné, már mindegy lenne, hogy belenéz-e a másik, ám nem most. Nem képes mindenféle ellenállás nélkül ilyet megengedni. Lestrange-nek nincs szerencséje, sajnos a lány elvakult a büszkeségtől, és nem adja be egykönnyen a derekát. - Szóval mi lesz, mersz is tenni valamit, vagy csak a szád jár? - kacag fel már-már szinte őrült hangvétellel. Olaj a tűzre. Ismét. Kezeit közben elkezdi csavargatni, hátha a másikat annyira leköti nemleges válasza, hogy nem tűnik fel neki az újabb szabadulási akció. Igyekszik bátran, egyenes gerinccel tűrni, akármi jöjjön is, de szívéből nem tudja kiűzni a félelmet, rettegést; nem tudja figyelmen kívül hagyni az agyában dübörgő szavakat, amik egyre azt kiáltják: Menekülj! Neki már nem maradt semmi, csak a rettegés. Szaporábban kezdi szedni a levegőt, ahogy azt figyeli, Lestrange most vajon mit fog tenni.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Pént. 4 Nov. - 10:07
Grace & Rodolphus
- Gondolj csak bele, kedvesem... - Hátrafonom karjaim, miközben elsétálok a lány előtt, morfondírozó arcot vágva. - Te hinnél fordított helyzetben? - Száz százalékban biztos vagyok benne, hogy a válasz, nemleges. Mégis megfordul a fejemben, hogy a lány nem hazudik. Hiszen a Nott név nemes és nagy, nem hinném, hogy csak úgy dobálóznának vele az emberek. Minden esetre, nem engedek a szorításból, hiszen ez továbbra is a gyengeségemet és a vétkemet mutatná. Mégis oly meglepettséggel csattan fel kijelentésemre, hogy őszintén el kell nevetnem magamat rajta. Megállok előtte, mozdulatlanul, pislogás nélkül tekintek vissza rá én is. Mintha ez a kérés annyira váratlan lenne. Mégis mit gondolt, majd egy 'kérlek' után hinni fogok a szavának? Esélytelen. - Hm... Mily meglepő, hogy ennyire ellenkezel, még mindig... pedig várhattad, hogy ez lesz. - Vonom meg a vállamat. Azért nem hittem volna, hogy ennyire fog ellenkezni az egész miatt. Pedig csak egy nevet kellene mutatnia nekem. Egy képet, amin a nevét írja. Persze, megértem, hiszen egy mocskos halálfaló vagyok, amit igazából nem is tagadok. - Ha ennyire akarod, szívesen megteszem. - Mosolyodom el, pálcámat elővéve, és a lányra szegezve. Nem mozdulok el mellőle. Több lehetőség is lepörög az agyamban, de ahogy tovább cukkol, egyre csak fogy a türelmem. Felmordulok. - Hm, szóval akkor nem engedsz be az elmédbe. Nézzük csak... két lehetőséged van. - Ironizálok, hangomban a kegyetlenség érződik. - Egy: addig kínozlak, még a fájdalmad közepette, egy pillanatra be tudok lépni az akaratodon kívül. Ez egész jól hangzik, nem? - Gonosz, rövidke kacaj hagyja el a szám, egy lépést teszek az egyik irányba. - Kettő: kurvára szerencséd van és valami okmánnyal bizonyítani tudod kiléted. - Fintorodom el. Az első sokkal érdekesebben hangzik. Mégis, pálcámból a kötelet megszüntető átok hangja hallatszik, és rögtön utána, nyomatékosítom döntésemet is. - Csak, hogy tisztában legyél vele, hogy mennyire komolyan gondoltam: Imperio!
A hallgatózó kert alól a fa az űrbe szimatol, a csend törékeny és üres, a rét határokat keres.
- Nem. Valószínűleg nem hinnék, de én nem is kerülnék ilyen helyzetbe, mert nem cseszném el a dolgot és a megfelelő személyt kapnám el – Rázza a fejét hitetlenkedve. Vagy nagyon rosszul informálták a halálfalót, vagy tényleg valaki nagyon hasonlót kellett volna vallatnia. Mondjuk az meg Grace hibája, hogy ilyen eldugott helyekre mászkál, de ez csak egy szerencsétlen véletlennek tűnik. Persze, hogy ellenkezik, hogyne ellenkezne. Nem fogja ő könnyen adni magát. Meg hát különben is egy makacs kamaszról beszélünk, aki hiába használja az eszét az esetek kilencvennégy százalékában, akkor is csak egy csapongó tizenéves, aki azt képzeli magáról, hogy mindent tud. Mikor aztán pálcát szegeznek rá, már rögtön nem olyan bátor, és arca grimaszba torzul a félelemtől. Nem akarja a kínzást. Valahogy tényleg meg kéne oldania ezt másképpen. Nem szokott senkit beengedni a fejébe, ez nála nem opció. Nem szól semmit, csak mered a pálca hegyére kicsit megrázva a fejét. Nem tudni, hogy ez a fejrázás annak szól, hogy azért sem enged, vagy sokkal inkább a „nem akarom” kifejezését szolgálja. Talán a hollóhátas maga sem tudja. A két lehetőség felemlegetése némi reményt lop a szívébe. Eddig eszébe sem jutott, hogy lehet nála valami, amivel igazolná kilétét. - Csak találok valamit – mondja, hangjából kicsendül a remény szikrája. Csuklóját dörzsölgetve igyekszik feltápászkodni, mert nagyon megalázó számára a helyzet, hogy míg ő a porban csúszik-mászik, addig a másik fölétornyosul. Éppen azon morfondírozik, hogy talán a legjobb lenne most itt hagyni csapot-papot és elszaladni. De mielőtt ezt valóban végiggondolhatná, máris eltalálja az átok, és minden eddigi tevékenységét félbehagyva gépiesen kezdi kiforgatni a zsebeit, valamiféle irat után kutatva, ami elég hiteles lehet a halálfaló számára. Néhány szalag kerül elő, egy csokibéka, de hosszas keresgélés után semmi. Mozdulatai nyugodtak, és ha akarna se tudna küzdeni az imperius-átok ellen. De nem akar, hiszen ha már lelépni nem tud, akkor nagyon is célja találni valamit, amivel bizonyíthatja Nott mivoltát. Benyúlva a talárja belső zsebébe érkezik a megnyugvás első hulláma. Egy gondosan összehajtogatott papírlapot húz ki onnan. Csak akkor nyugszik meg igazán, mikor kihajtva megbizonyosodik annak tartalmáról. - Tessék! - önelégült vigyorral dugja a másik orra alá a bizonyítékot. Át kellett szabatni a dísztalárját a nyár végén, és beadta Madam Malkimhoz, akit elhalmozott a munka így csak egy héttel későbbre tudta ígérni. Nos, a vevői lap alapján nyilvánvaló, hogy aki Rodolphus előtt áll, az nem más mint Gracelyn Nott, az immár tökéletes dísztalár birtokosa.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Hétf. 14 Nov. - 10:04
Grace & Rodolphus
Dühös tekintettel illetem, majd mire befejezi szavait, pimasz vigyor kerül ajkamra. - Persze, azt megnézném. - Forgatom meg szemeim, miközben pálcámat kezdem el nézegetni és továbbra sem mozdulok el a lány mellől. - Ki tudja, lehet, hogy van egy ikertestvéred, akiről még te sem tudsz... - Szórakozottan gyártom az elméleteket, csak hogy ne legyen már annyira egyszerű ez a helyzet. Pár lépést előre lépek, kicsit igazából odébb is megyek a lánytól, ameddig fel nem sorolom neki a következő eshetőségeket. Innentől kezdve nincs visszaút. Az időm és a türelmem pedig igazán véges, és kezdek kifogyni belőlük. Miután eloldoztam, pálcámat megforgatom kezemben. Rövidke kis válasza, a remény amit a hangjában hallok ismét gúnyos mosolyt váltanak ki belőlem. Hagyom, hogy odakússzon a táskájához, pillanatokig figyelem, hogy beletúr, keres, de nem hiszek neki, ezért biztosítékképp az egyik főbenjáró átokhoz folyamodom. Jól ismert már számomra. Pálcámat végig fenntartom, és egy pillanatig sem török meg, rezzenéstelen arccal nézem végig, ahogy előhúz a talárjából egy fecnit. Ekkor szakítom meg az imperio átkot, már biztos vagyok benne, hogy nincs neki miért elmenekülni. Gyanús pillantásokkal illetem, miközben felém közelít, majd hasonlóképp lesek rá a papírra is. - Gracelyn Nott... - Hirtelen nézek rá a vöröskére, pálcámat pedig a zsebembe dugom, most már biztos vagyok benne, hogy én szúrhattam el a helyzetet. Meglehetősen kifejező fintor kerül az arcomra. - Jó, hiszek neked. - Nyomom vissza a kezébe a papírt, majd összecsapom tenyeremet. Pár lépést hátrálok. - De ha megtudom, hogy valahogy kijátszottál... - Mindig is bizonytalan voltam az emberekkel szemben. Összeráncolom a homlokomat, egyelőre nincs mit mondanom már neki. Talán a Nagyúr sem fog kibelezni, ha egy nappal később teljesítem a rám szabott feladatot.
A hallgatózó kert alól a fa az űrbe szimatol, a csend törékeny és üres, a rét határokat keres.
- Persze, tényleg reális. Minden második embernek van egy eltitkolt ikertestvére – Grace hasonlóképp forgatja szemeit gunyoros mondatai után. Ugyan, hogy neki ikertestvére legyen?! Nem, az teljességgel lehetetlen. Belőle csak egy van. Már attól is kikészülne, ha megtudná, hogy valaki felvette az ő alakját, legyen az metamorfmágus, vagy százfűlé-főzet fogyasztó. A megoldás végül Lestrange részéről egy egyszerű imperius-átok és a bizonyíték, amit keresni kezd. Ha Rodolphus nem kapcsolt volna időben, valószínűleg a földön heverő pálcáját vette volna fel elsőként, ám így legnagyobb feladata, hogy találjon valami iratot. Tekintetével azért betájolja, hol is lehet a földön lévő pálca pontosan, és még jól emlékezetébe vési mielőtt eléri őt az átok. A kellemesen furcsa bizsergés, ami egész testét áthatotta az átok alatt, egyszerre elmúlik, és pislog kettőt, mikor rádöbben, hogy ismét szabad. Elsőként rögtön a pálcájához rohan, hogy azt felkapva álljon szemben a halálfalóval. Nem szegezi rá, de nem is rakja el. Készenlétben szorongatja a kezében. Sosem tudhatja az ember. - Helyes – bólint egyet morcosan. Nem állítja, hogy mindig szavahihető lenne, de azért csak tudja, hogy ki is ő pontosan, meg, hogy van-e ikertestvére. - Akkor mi lesz? Megkeresel? Megölsz? - megcsóválja a fejét, miközben karba font kézzel néz a másik szemébe. Majdnem kimondja, hogy úgysem lenne rá képes, de inkább féket vet a nyelvére, nem játszik itt a szavakkal, mert látta, hogy ha a másik akar, akkor igenis képes ártani neki. Így végül csak őszintén felel. - Nem játszottalak ki, Lestrange – A név még egy egészen enyhén bizonytalanul cseng, holott a hollóhátas őt sejti mögötte. Leporolja a kabátját, elvégre a földön fetrengeni nem olyan csodás móka. - Különben is, ha nem tűnt volna fel, egy oldalon állunk... Nott vagyok – mondja még ki a nyilvánvalót, a halálfaló orra alá dörgölve, hogy bizony elég nagy bakot lőtt. Azért az aranyvérű famíliáknak nem kéne egymást ritkítani, így is olyan kevesen vannak. - Szóval ha most végre békén hagysz, akkor lehet, hogy nem említem meg ezt a kis incidenst otthon. Lehet... - hangsúlyozza ki a végén a szót, bizonytalanságban tartva a másikat. Elég esze van ahhoz, hogy ne szítson viszályt két ilyen nagy múltú család között.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Csüt. 1 Dec. - 10:36
Grace & Rodolphus
Összehúzott szemöldökkel tekintek az immáron szabad lányra. Kérdés volt, hogy mindent meg fogok-e majd tenni azért, hogy tisztázzam a helyzetet? Hát nem, nem félek ezektől a szavaktól. Sajnálom, hogy nem ismertem meg, hogy teljesen úgy hat, mint az a nő akit ma meg kellett volna ölnöm... még szerencse, hogy időben kiderült a dolog, különben ki tudja, mi történt volna itt és milyen szánalmasnak tűnnék... de ez csak feltételesen, szerencsére. Nem történt meg és nem is fog. A pálcám is a zsebembe került, attól függetlenül, hogy Gracenek a kezében van még mindig. Elvigyorodom pimaszul kijelentésére. - Persze, egy Nott vagy... - Forgatom meg szemeim, aztán csak megvonom a vállamat és még el is fordulok tőle, tekintetem Roxmortsba vezet. - Mintha érdekelne... - Fintorodom el, keménynek mutatva magam, de igazából érdekel, mert ha elmondja és visszakerül a Nagyúr fülébe, akkor biztosan nem fogok soha egyről kettőre jutni. - De mindegy, ennek már vége. Ami történt megtörtént. - Vállam fölött tekintek még vissza rá amolyan búcsúképp, majd zsebbe dugott kézzel indulok meg a falu felé, hogy megvegyek némi szükséges bájitalt és miegyebet, aztán pedig hazahopponáljak a Lestrange kúriába.
Köszönöm az izgi játékot és bocsi a laza záróért <3 - Ruha - Zene - Kredit
Kezdőlap
